Csak egyetlen politikai bün létezik: a fügetlenség; és egyetlen politikai erény: az engedelmesség. Másként szolva, a hatalmat csak egyféleképpen lehet megsérteni: az önuralom által; és csak egyféleképpen lehet tiszteletben tartani: ha alárendeljük magunkat a hatalom fennhatóságának.
Miért fenyegeti a hatalmat olyannyira az önuralom, az autonómia? Mert annak a embernek, aki önmagát irányítja, aki önmaga ura, annak nincs szüksége arra, hogy bármilyen hatalom uralja. Így a hatalom munkátlanná válik. És mit csinálhat, ha nem tud másokat felügyelni? Például, foglalkozhatna a saját dolgaival. Ám ez elég buta válasz, hiszen azok, akik megelégszenek azzal, hogy a saját dolgaikkal foglalkozzanak, nem is kívánnak hatalmi pozícióba kerülni. Röviden: a hatalomnak alárendeltekre van szüksége, olyanokra, akik nem uralkodnak önmagukon – mint ahogyan a szülőknek is szükségük van gyerekre, az orvosoknak pedig páciensekre.
Az autonómia a hatalom lélekharangja, és ezt a hatalom tudja: ezért folytat állandó háborút az autonómiának akár valós, akár szimbolikus gyakorlása ellen – azaz az öngyilkosság ellen, az önkielégítés ellen, az öngyógyítás ellen, sőt még a nyelv megfelelő használata ellen is! 1
A bűnbeesés példazata az ezt az uralkodás és önuralom között zajló halálos küzdelmet ábrázolja. Vajon a kígyó által megkísértett Éva csábította-e el Ádámot, aki aztánönuralmat vesztve engedett a gonosznak? Vagy pedig Ádám, akinek választania kellett az isteni hatalomnak való engedelmeskedés, illetve saját sorsának vállalása között, végül az utóbbit választotta?
Hogyan tekintsünk hát az úgynevezett drogosra, illetve kábítószerfüggőre? Úgy, mint egy ostoba, beteg és tehetetlen gyermekre, aki a dílerek, a társak és a kábítószerek nyújtotta élvezetek kísértésének engedve elveszti az önmaga feletti irányítást? Vagy úgy, mint egy olyan emberre, aki képes önmagát irányítani, és aki, mint Ádám, a hatalommal való szembehelyezkedés alapvető és elemi formájaként, a tiltott gyümölcsöt választja?
Nincsen semmilyen empirikus vagy tudományos módszer annak eldöntésére, hogy e két lehetőség közül melyik a helyes és melyik a téves válasz. A kérdések két eltérő morális megközelítést tükröznek, a válaszok pedig két különböző morális stratégiát határoznak meg. Amennyiben a hatalom oldalára állunk, és el kívánjuk nyomni az egyént, akkor úgy fogjuk kezelni, mintha tehetetlen volna, azaz ellenállhatatlan kísértések ártatlan áldozataként; ez esetben meg kell „védelmeznünk” a további kísértésekkel szemben – azáltal, hogy gyerekként, rabszolgaként vagy elmebetegként kezeljük. Amennyiben az egyén oldalára állunk, és meg kívánjuk cáfolni, illetve el kívánjuk utasítani a hatalom ama jogát és erejét, hogy az egyént infantilizálja, ez esetben úgy fogjuk kezelni az egyént, mintha önmaga ura volna, azaz felelős döntések végrehajtójaként; ez esetben meg kell követelnünk tőle, hogy úgy tiszteljen másokat, ahogyan önmagát tiszteli – azáltal, hogy őt felnőttként, szabad egyénként vagy „racionális” cselekvőként kezeljük.
Mindkét álláspontnak van értelme. Aminek azonban már kevesebb értelme van – ami elvileg zavaros, gyakorlatilag pedig kaotikus – az az, ha az embereket egyszerre kezelik felnőttként és gyerekként, szabadként és alárendeltként, épelméjűként és elmebetegként.
Mindazonáltal a történelem során a társadalmi hatalmak pontosan ezt művelték: az ókori Görögországban, a középkori Európában és a mai világban a hatalom emberekhez fűződő viszonyában a megközelítések különböző keverékeivel találkozhatunk. Bizonyos társadalmakban az egyéneket inkább szabadként, mint alárendeltként kezelik – ezeket a társadalmakat nevezzük „szabadnak”; más társadalmakban az egyéneket inkább mások mint önmaguk által meghatározottnak tekintik – ezeket a társadalmakat nevezzük „totalitárius” társadalmaknak. Ám egyikben sem kezelik az egyént teljesen szabad emberként. Ez talán lehetetlen is volna: sokan meg vannak győződve arról, hogy semmilyen társadalom sem tudna fennmaradni, ha ezt a premisszát következetesen végigvinnék. Ez talán valami olyasmi, ami majd az emberiség jövőjében fog megvalósulni. Mindenesetre elégedettséggel kell fogadnunk az ellenkező helyzet nyilvánvaló lehetetlenségét: soha, semelyik társadalom sem kezelte, és talán nem is kezelhetné az embert a hatalom teljes alárendeltjeként. A hatalom látható szabadsága, ahogy önmagán és alattvalóin uralkodik, egy ellenállhatatlan mintát kínál: ha Isten uralkodhat, ha a pápa és a herceg uralkodhat, ha a politikus és a pszichiáter uralkodhat, akkor talán az egyén maga is uralkodhat, legalábbis önmagán.
A konfliktusok azok között, akiknek van hatalmuk, és azok között, akik ezt a hatalmat meg akarják szerezni tőlük, három külön kategóriába sorolhatók. Az erkölcsi, a politikai és a társadalmi ügyekben (és természetesen ide sorolhatók a pszichiátriai esetek is) ezek a kategóriák világosan elkülönítendők. Ha nem teszünk különbséget közöttük, könnyen összetéveszthetjük az abszolút vagy önkényes hatalommal való szembenállást olyasvalamivel, ami valójában pusztán kísérlet arra, hogy a hatalmat saját magunk, illetve egyes általunk csodált csoportok vagy vezetők számára szerezzük meg.
Először is vannak azok, akik meg akarják szerezni a hatalmat az elnyomótól és át akarják adni az elnyomottaknak mint osztálynak, ahogy ezt Marx, Lenin és a kommunisták példája mutatja. Jellemző módon ők a proletariátus vagy valamely más csoport „diktatúrájáról” álmodoznak.
Másodszor vannak azok, akik a hatalmat önmaguk mint az elnyomottak védelmezői számára akarják megszerezni az elnyomótól, ahogyan ezt a politikában Robespierre, az orvostudományban Rush, valamint liberális, radikális és medikális követőiknek példája mutatja. Jellemző módon ők egy megvesztegethetetlenül becsületes, illetve vitathatatlanul épeszű uralkodóról álmodnak, aki boldog és egészséges nyáját vezeti.
És harmadszor vannak azok, akik meg akarják szerezni a hatalmat az elnyomótól és át akarják adni az elnyomottaknak mint egyéneknek, hogy – remélhetőleg saját önuralma kiteljesítésével – mindenki azt tehessen vele, amit kíván, ahogyan ezt Mill, von Mises, a szabadpiac közgazdászai és szabadelvű követőik példája mutatja. Jellemző módon ők olyan emberekről álmodnak, akiknek annyira magas az önrendelkezési szintjük, hogy az uralkodók iránti szükségletük, illetve toleranciájuk minimális vagy nulla.
Miközben számtalan ember állítja, hogy szereti a szabadságot, nyilvánvalóan csak azok szeretik valóban a szabadságot, akik cselekedeteik alapján a harmadik kategóriába sorolhatók.2 A többiek mindössze egy gyűlölt elnyomót akarnak egy imádottal helyettesíteni – és e pozíciót illetően általában saját magukra gondolnak.
Mint láthattuk, a pszichiáterek (és néhány más orvos, különösen a közegészségügy adminisztrátorai) hagyományosan a második típusú „reformok” mellett voksoltak. Azaz: a létező egyházi vagy világi hatalmakkal szembeni ellenállásuk tudatos, és bevallott céljuk a polgár-páciens paternalisztikus védelme volt, nem pedig az autonóm egyén szabadsága. Tehát a társadalmi szabályozás orvosi módszerei nem csupán felváltották az egyházi módszereket, hanem szigor és keménység tekintetében időnként felül is múlták ezeket. Röviden: az orvosi hatalom általános válasza a nem orvosi hatalom által gyakorolt fennhatóságra inkább a meglévő társadalmi felügyelet átvételére és fokozására irányult, az elnyomottakat áldozatokká változtató társadalmi felügyeleti rendszer eltávolításának elvi és gyakorlati elősegítése helyett.
Következésképpen, egészen a közelmúltig a legtöbb pszichiáter, pszichológus és más magatartáskutató csak dicsérni tudta az orvostudomány és a pszichiátria „viselkedési kontrolljait”. Lassanként azonban tanúivá válunk annak, hogy ezen pozíció látszólagos ellenhatásaként sok magatartáskutatással foglalkozó tudós támogatásáról biztosítja a következő, általuk „korrektnek” és „liberálisnak” vélt álláspontot, nevezetesen a viselkedési kontrollok kritikáját. De mivel eme „tudósok” továbbra is ugyanolyan ellenségesek az egyéni szabadsággal és felelőséggel szemben, illetve a választási lehetőséggel és méltósággal szemben, mint amilyenek mindig is voltak, kritikai észrevételeik a fent leírt mintához igazodnak: még több „kontrollt” – azaz szakmai és kormányzati felügyeletet – követelnek a „viselkedési kontrollok” fölé. Ez olyan, mint amikor valaki arra sürget egy másikat a jeges úton, hogy nyaktörő sebességgel haladjon, mert így a lehető leggyorsabban túljut rajta, és amikor megcsúszik, azt tanácsolja neki, hogy használja a féket. Az ilyen emberek akár ostobaságuknak vagy gonoszságuknak, akár mindkettőnek köszönhetően kivétel nélkül ott javasolnak kevesebb szabályozást, ahol többre lenne szükség, például a törvénysértők büntetésében – és ott többet, ahol kevesebbre lenne szükség, például a belegyezésüket adó felnőttek megállapodásaiban. Voltaképpen a terápiás állam támogatói számtalanok és fáradhatatlanok – és immáron a „viselkedési kontrollok kontrollálására” még több terápiás kontrollt javasolnak.3
Láthatóan eme alapvető emberi hajlam magvai – miszerint a kontrollvesztésre vagy ennek veszélyére a szabályozások szaporításával kell reagálni, ily módon létrehozva az erősödő kontrollok és ellenkontrollok körkörösen gyarapodó szimbiózisát – a jelenkori orvoslás és pszichiátria termékeny talajára hullottak, és a „terápiás” erőszak bőséges hozamát eredményezték. Az alkoholista és az Anonim Alkoholisták, a haspók és a fogyókúraklub, a drogos és a drogszakértő – mind olyan képek, amelyek hadban állnak saját tükörképükkel, mindegyik létrehozza és meghatározza, megtiszteli és lealacsonyítja a másikat, és mindegyik megkísérli saját visszatükröződését érvényteleníteni, ami csakis önmaga érvénytelenítésén keresztül érhető el.
Csak egyetlen módon lehet szétválasztani az effajta párosításokat és feloldani az ilyen dilemmákat – nevezetesen azáltal, hogy a másikat kevésbé, és nem jobban, próbáljuk ellenőrzés alá vonni; illetve azáltal, hogy a mások feletti hatalomgyakorlást önuralommal helyettesítjük.
Az a személy, aki kábítószert használ – legálist vagy illegálist, orvosi vényre kaphatót vagy vénynélkülit – alárendelheti magát a hatalomnak vagy lázadhat ellene, esetleg gyakorolhatja saját szabad döntéshozó hatalmát. Jóformán lehetetlen tudni – anélkül, hogy sok mindent ne tudnánk magáról az illető személyről, a családjáról, a barátairól és az egész kulturális környezetéről –, hogy ez az ember mit és miért csinál. Arra azonban rá lehet jönni, méghozzá meglehetősen könnyen, hogy azok az emberek, akik megpróbálnak bizonyos droghasználatot, illetve droghasználókat elnyomni, mit és miért csinálnak.
Ahogyan az eretnekség elleni háború valójában az „igaz” hitért folytatott háború volt, a drogok elleni háború valójában a „tisztességes” droghasználat melletti háború: a marihuána és a heroin elleni háború mögött elrejtve megtalálható a dohány és az alkohol melletti háború; még általánosabban, a politikailag és orvosilag elítélt drogok háborúja mögött elrejtve megtalálható a politikailag és orvosilag elfogadott drogok használata melletti háború.
Gondoljunk ismét vissza a pszichiátria emberképéből következő egyik elvre, valamint néhány ebből következő gyakorlatra: az elmebeteg olyan személy, aki nem rendelkezik megfelelő belső viselkedéskontrollal; ily módon – mind önmaga, mind a társadalom védelme érdekében – külső korlátozásokra szorul. Ezáltal válik jogossá a „mentális betegségben szenvedő páciensek” „elmegyógyintézetekbe” való elzárása – és ezen kívül még sok egyéb dolog.
A drogos olyan személy, aki nem rendelkezik megfelelő belső kontrollal droghasználatát illetően; ily módon – mind önmaga, mind a társadalom védelmének érdekében – külső korlátozásokra szorul. Ezáltal válik jogossá a „veszélyes drogok” betiltása, a „drogfüggőségben szenvedő betegek” kényszergyógykezelése, illetve elzárása, valamint a „dílerek” kiirtása – és ezen kívül még sok egyéb dolog.
Szembesülve a „drogabúzus” és a „drogfüggőség” jelenségeivel, hogyan másként reagálhatna a pszichiátria és a pszichiátriával átitatott társadalom? Csakis úgy reagálhatott, ahogyan ezt tette – nevezetesen a legális drogok mérsékelt használatának az elhárítható késztetések racionális kontrollja eredményeként való meghatározásával; és bármely drog mértéktelen használatának, illetve az illegális drogok használatának az elháríthatatlan késztetéseknek való esztelen behódolásként való meghatározásával. Ebből következnek a droghasználati szokásokra vonatkozó körkörös pszichiátriai definíciók, mint például azon állítás, hogy a tiltott drog használata (például a marihuánaszívás) mentális betegségek okozója, és ugyanakkor egyik tünete is; illetve az az ennek látszólag ellentmondó állítás, miszerint az engedélyezett drogok teljesen hasonló használata (például a dohányszívás) se nem oka, se nem tünete mentális betegségeknek.
Korábban az ópium csodaszernek számított; most világszerte számtalan orvosi és társadalmi betegség oka és tünete. Korábban az önkielégítés oka és tünete volt az elmebetegségnek; most gyógymód a társadalmi gátlásokra, illetve a heteroszexuális atlétikai edzés gyakorlótere. Világos tehát, hogy amennyiben meg akarjuk érteni és el akarjuk fogadni a droghasználó viselkedését, tágabb képet kell alkotnunk az úgynevezett drogproblémáról. (Természetesen, ha üldözni akarjuk a „dílereket” és „kezelni” akarjuk a „drogfüggőket”, akkor mindaz az információ, ami kényelmetlenségeket okozhatna e tevékenységek gyakorlása során, csak akadályozna bennünket. A „drogszakértőkből” éppúgy nem lehet „kinevelni” a kényszertaktikájukat, mint ahogy a drogfüggőkből sem.)
Mit mutat ez a szélesebb körű áttekintés? Hogyan segíthet nekünk? Megmutatja, hogy jelenlegi szemléletünk a droghasználat, a drogokkal való visszaélés és a drogszabályozás egész kérdéskörét illetően nem több, mint a drogokkal és a droghasználókkal kapcsolatos saját elvárásaink visszfényei a ,társadalmi valóság" tükrében; és hogy a drogfogyasztó viselkedéssel kapcsolatos elképzeléseinknek és beavatkozásainknak csak nagyon kevés köze van a „veszélyes drogok” tényleges farmakológiai tulajdonságaihoz. Az önkielégítés „veszélye” eltünt, amikor megszűnt a belé vetett hittünk: ezután már nem tulajdonítottunk veszélyt az önkielégítés gyakorlásának és gyakorlóinak, és nem neveztük többé „önszennyezésnek”.
Természetessen egyes emberek továbbra is viselkedhetnek helytelen, talán még veszélyes módon is, ám viselkedésüket immáron nem az önkielégítésnek vagy önszennyezésnek tulajdonítjuk: ma viselkedésüket az öngyógyítással vagy drogozással magyarázzuk. Ily módon játszunk az emberi vágy, az elszántság és a romlottság orvosi alibijeivel. Bár az effajta intolerancia könnyű, ám ugyanakkor nagy árat kell fizetnünk érte: világosnak túnik, hogy csak amikor el tudjuk fogadni az embereket olyannak,amilyenek, akkor leszünk képesek elfogadni az általuk használt kémiai anyagokatolyannak amilyenek. Röviden: ammenyiben képesek és hajlandóak vagyunk elfogadni a férfiakat, a és nőket és a gyerekeketolyan lényeknek, akik se nem angyalok, se nem ördögök, hanem elidegeníthetetlen jogokkal és visszautasíthatatlan kötelezettségekkel rendelkező személyek, csakis akkor leszünk képesek és hajlandóak elfogadni a heroint, a kokaint és a marihuánátnem mint csodaszereket vagy mégeket, hanem egyszerűen mint bizonyos kémiai tulajdonságokkal és szertartásos lehetőségekkel bíró szereket.