Miközben elég jól ismerjük a vallási világnézet tudományos világnézetté való átalakulásának hatásait az emberek és tárgyi környezetük közötti viszonyra, arról csak szegényes, sőt néha helytelen ismereteink vannak, hogy ez a változás hogyan hatott az emberek saját magukhoz és embertársaikhoz fűződő kapcsolataira. Véleményem szerint ennek oka magában a tudomány természetében keresendő.
A tudományos vállalkozás lényege az az erőfeszítés, amit azért tesznek, hogy valami jobb megértése révén azt a valmit kontrollálni tudják, azaz hatalmuk alá tudják vonni. A természettudományokban ez azt jelenti, hogy a tudós, egy személy, tanulmányozza és kontrollálja érdeklődésének tárgyát, egy dolgot. A tanulmányozott dolognal ebbe nincs beleszólása. Ennélfogva a természettudományokban megfigyelhető morális dimenziók és dilemmák nem a tudós és az általa vizsgált tárgy közötti konfliktusból erednek, hanem a természettudós és más olan személyek vagy csoportok közötti konfliktusokból, akik esetleg helytelenítik a tudós munkájának személyes és társadalmi következményeit.
A humán vagy morális „tudományokban” a helyzet radikálisan különböző. Itt atudós, egy személy, tanulmányozza és kontrollálja érdeklődésének tárgyát, egy másik személyt. A tanulmányozott alany nagyon nagy mértékben érintett ebben a folyamatban. Ennélfogva, a humán tudományok morális dimenziói és dilemmái két elkülönülő forrásból erednek: az első forrás a tudós és az alany közötti konfliktus; a második a tudós és más olyan személyek vagy csoportok közötti konfliktus, akik esetleg helyteleníti a tudós munkájának személyes és társadalmi következményeit.
Így bár mind a természettudományok, mind a morális tudományok arra törekednek, hogy megértsék megfigyeléseik tárgyát, a természettudományokban ez azzal a céllal történik, hogy képesek legyenek vizsgálati tárgyaik hatékonyabb kontrollálására, míg a morális tudományokban az a cél – vagy legalábbis az kellene, hogy legyen a cél –, hogy minél jobban képesek legyenek vizsgálatuk tárgyát békén hagyni. Az én véleményem az, hogy a pszichológia egyetlen morálisan helyes célja csak az lehet, hogy maximalizálja az egyéni autonómiát.
Természetesen a pszichológia, a pszichiátria és más társadalommal foglalkozó „tudományok” feladatát általában nem így értelmezik. Sőt, e tudományok jellegére és feladatára a természettudományok analógiájaként tekintenek – azaz az emberi viselkedés tanulmányozásaként, előrejelzéseként és kontrollálásaként értelmezik.
A tudomány és a társadalmi kontroll, a technológia és a totalitarizmus közötti kapcsolat oka egyszerűen abban a tényben rejlik, hogy az emberi magatartás két – és csakis két – módon szabályozható: maga a személy által, önuralom formájában vagy más személy (vagy csoport) által, külső kényszer formájában. Tertium non datur: nincs harmadik út.
Tehát minél jobban hangsúlyozódnak az egyén emberi természetről alkotott nézeteiben a spirituális értékek, a szabad akarat, valamint az emberi különbözőség és az önállóság, annál nagyobb szerephez jut a magatartás szabályozásában az önuralom. És minél jobban hangsúlyozódnak az egyén emberi természetről alkotott nézeteiben az anyagi értékek, a tudományos determinizmus, az emberi egyformaság és tökéletesíthetőség, annál nagyobb teret kap a magatartás szabályozásában a külső kényszer. A tudomány ennélfogva éppen annyira alkalmas a személyközi kényszer tökéletesítésére, amennyire a maga idejében a vallás alkalmas volt a személyes aszketizmus tökélyre fejlesztésére.
Ellenérvek figyelembevétele nélkül ezek az ideológiák a „felszabadítás” nevében halált és pusztulást hoznak. A mértéktelen önuralom-gyakorlás közben az aszkéta tartózkodik az ételtől és a víztől, a szextől és a beszédtől, a ruháktól és a kényelemtől, hogy a személyes felbomlásban meglelje a „szabadságot”. A mások feletti uralom féktelen gyakorlása közben a „tudományos humanizmus” (vagy bárhogy is nevezzék ezt a hitvallást) igaz híve is túlzásba esik. Mivel azt a feladatot tűzi maga elé, hogy másokat „egészségessé” és „boldoggá” tegyen, és mivel – ahogy erre magának is rá kell jönnie – e célja elérésében megakadályozza őt az, amit ő a „páciens” elégtelen vagy nem megfelelő szintű önuralmának tekint, lassanként teljesen elveszti saját önuralmát. Az eredmény megint csak halál: fizikai halál, azok likvidálása által, akik ellenállnak a „Légy boldog vagy dögölj meg!” hitvallású hatalmak beavatkozásának; és spirituális halál – abban a formában, miként azt Zamiatin, Huxley és Orwell megjósolták és leírták –, azok elgépiesedése által, akik engedelmeskednek a hatalomnak.
A múltban az ember különböző és általában megfelelő módon működő korlátokat alkalmazott az önuralom fanatikus túlburjánzásának elkerülésére – e korlátozásokkal azonban itt nem kell foglalkoznunk. Ma az ember számos korlátozással próbálja elkerülni a mások feletti uralom fanatikus túlburjánzását – olyan korlátozásokkal, amelyek komoly odafigyelést igényelnek, igényelnének azok részéről, akik a szabadságot és az emberi méltóságot tekintik a legfőbb értéknek. E korlátozások közül számomra a következők tűnnek a legjelentősebbnek.
Minél kitartóbban hangoztatják a „tudósok”, hogy az „emberek” – vagyis az alávetettek – nem rendelkeznek szabad akarattal, annál biztosabban terelik vissza őket arra a pontra, ahol az embereknek fel kell tenniük a kérdést, hogy a „tudósok” – vagyis mostani vagy leendő uralkodóik – rendelkeznek-e vagy sem szabad akarattal. És ha nem, akkor ki határozza – meg vagy ki szabályozza az ő választásaikat? Ebben a dilemmában az uralkodók isteni jogai által támasztott vallási dilemma világi újraéledését figyelhetjük meg: valamikor az embereknek vagy el kellett fogadniuk uralkodóik szó szerinti isteniségét, vagy szembe kellett nézniük azzal a lehetőséggel, hogy uralkodóik csak metaforikus értelemben isteniek, mert valójában ők is emberek. Az emberi dolgokat érintő tudományos determinizmus mítosza pontosan ugyanebben a logikai gyengeségben szenved. A tudományos determinizmus megfelelően igazolja a hatalomgyakorlást azoknak az embereknek a számára, akik a tudomány vallásának igaz hívei – de csak ezeknek az embereknek a számára.
A mások feletti hatalom gyakorlására irányuló emberi szenvedély másik korlátja abból ered, ami az „emberi természet” egyik – talán „legistenibb” – jellemzőjének tekinthető. Arra gondolok, hogy az emberek feletti hatalom gyakorlására irányuló erőfeszítések hasonló erősségű ellenállást gerjesztenek az alávetettekben a hatalommal szemben, akik így gyakran éppen az ellenkezőjét cselekszik annak, amire kényszeríteni akarják őket. Számtalan emberi kapcsolat, sőt számtalan, emberek és dolgok közötti kapcsolat illusztrálja ezt az elvet. Ez utóbbiak közül különösen a szívemhez nőtt a következő, valóságos tudományos példabeszédnek is beillő példa: Ahhoz, hogy biztonságosan tudjunk a kezünkben tartani egy vizes szappandarabot, nem szabad túl erősen megmarkolnunk; minél szorosabban fogjuk, annál nagyobb valószínűséggel csúszik ki a kezünk közül.
Az emberi kapcsolatok tekintetében talán nem is kell példákat sorolni annak az elvnek a szemléltetésére, hogy az erőszak ellenállást szül, a tiltás vágyat gerjeszt. Itt nem pusztán a tiltott gyümölcs édességéről van szó, hanem inkább arról, hogy éppen a tiltás aktusa édesíti meg a korábban semleges cselekedetet. Ennek okát nem nehéz felderíteni. Az egyén saját magát főként a hatalommal való szembenállása által határozza meg. Ez az, amiért a hatalommal bíróknak – legyenek azok akár szülői, papi, politikai vagy éppen pszichiáteri hatalommal bírók – gondosan meg kell fontolniuk, hogy hol és hogyan kívánják érvényesíteni hatalmukat. Mert bár igaz, hogy minél jobban érvényesítik hatalmukat, annál hatékonyabban uralkodnak, az is igaz, hogy minél inkább érvényesítik hatalmukat, annál több lehetőséget biztosítanak a sikeres ellenállásra. A szólás, miszerint „a legkevesebb korlátozással uralkodó a legjobb uralkodó” nemcsak a kormányzás alapvető tisztességi és méltósági elvét fejezi ki, hanem egyúttal az emberiség által egyedül ismert megelőző intézkedést is biztosítja a túlzott hatalomgyakorlással együtt járó tömegőrületek ellen, amelyek tetten érhetők a korábbi boszorkányüldözés és a mai drogüldözés háborúiban.
A drogfogyasztás, a drogárusítás és a drogkerülés kortárs államosított-technikai megközelítésének egyik legkomolyabb és legtragikusabb következménye az, hogy elhomályosítja e dráma legfontosabb témáit: a kísértés elleni küzdelmet és a kísértésnek való behódolást.
A kísértés témája legalább annyira ősi, mint maga az írott történelem. Jelen van minden vallásban, még a legprimitívebben is, és minden etikai rendszerben. És központi szerepet játszik – még ha ezt manapság általában nem is ismerjük el – minden gyógyító rendszerben, különösen a kortárs pszichiátria gyógyító rendszereiben.
Továbbá: nem érthetjük meg a kísértést, ha nem értjük meg az áldozathozatalt. Az egyik ugyanis a másik ellentettje. Az áldozathozatal a birtoklásról, az élvezetről vagy a hatalomról való átgondolt, önkéntes lemondás. Eredetileg az ember egy természetfeletti erőnek vagy istenségnek mutat be áldozatot, és az áldozaton keresztül valami közönséges, profán dolgot szentté, megszenteltté alakít.1 A primitív ember tehát a legértékesebb javait – háziállatait és más élelmeit – áldozza fel az isteneknek.
Az áldozat jelentőségének megértéséhez tisztáznunk kell az áldozat számos jelentését. Az áldozat Isten hatalmának és az ember behódolási hajlandóságának elismerése. Az áldozat a bűnökért való vezeklés és a rossz cselekedetek szimbolikus jóvátétele. És – ami a számunkra itt talán a legfontosabb – az áldozat egyúttal az ember önmaga feletti hatalmának, önuralmának megerősítése is. Az önkéntes áldozathozatal által – az emberi természetet és létezést jellemző látszólagos paradoxonok egyike által – az egyén növeli az önmaga felett gyakorolt hatalmát. Emerson ezt tökéletesen fogalmazta meg: „Mi nyerjük el annak a kísértésnek az erejét, amelynek ellenállunk”.2 Az önuralom elsajátításával az ember felszabadítja magát a szükségleteknek, az örömöknek és a kísértéseknek való reflexszerű behódolás törvényei alól. Minél messzebb jut az ember ebben az önfeláldozási folyamatban, annál sikeresebben lép túl „állati természetén”, vagy annál sikeresebben „tagadja” azt meg – egyre kevésbé hasonlatos az állathoz és egyre inkább hasonlatos az „Istenhez”. Itt fedezhetjük fel az áldozathozatal, az aszketizmus, a „szentség”, az önuralom és az önmagunk felett gyakorolt hatalom – és néha ehhez társulva a mások feletti hatalom megszerzésének valóságossága – közötti egyszerű, de megkerülhetetlen összefüggést. És itt fedezhetjük fel a kísértés, a kísértésnek való engedés, a vágykielégítés, a gyengeség, és az egyén önmaga feletti uralmának elvesztése – és gyakran ehhez társulva a mások feletti hatalom elvesztésének valóságossága – közötti fordított összefüggést.
Az áldozathozatalhoz az embernek birtokolnia kell valamit, aminek elvesztése számára fájdalmat okozna, és amiről az önkéntes lemondás ennélfogva áldozatot jelent. A megkísértéshez az embernek valamiben hiányt kell szenvednie, aminek a megszerzése örömet okozna a számára, és aminek önkéntes elfogadása ennélfogva a kísértésnek való behódolást jelenti. Ezért van az, hogy az áldozathozatal és a fájdalom lehetőségei jóval gazdagabbak, mint a megkísértésé és az örömé. A kísértések tulajdonképpen néhány alaptípusba sorolhatók, amelyek nagyon is ismerősek számunkra a bibliai és egyéb mitikus forrásokból.
Először is, ott van a kígyó és Éva által megjelenített kísértés – a „tudás” kísértése, a szellem vagy a test „megismerésére”, a kíváncsiság vagy a vágy kielégítésére irányuló kísértés. Itt vannak utalások arra is, hogy az emberi lényben a szellemi és az érzéki „tudás” összekapcsolódik, de ezekre most nem térek ki. Másodszor: ott van az a kísértés, amit Bábel tornya jelenít meg, és ami az emberek közötti együttműködésre és az ezáltal nyerhető hatalomra utal. A hatalom csábítása azonban sokkal közvetlenebbül és egyértelműbben nyilvánul meg Jézus sivatagi megkísértésében, amikor a sátán felajánlotta neki a földi királyságát. Végezetül itt van még a test, az erotikus kéjvágy kísértése, amelyet számtalan csábító történetéből ismerünk Delilahtól és Salometől Loreleiig és a modern „szexistennőkig”.
Vagyis a legtöbb kísértés a következő kategóriák valamelyikébe sorolható: tudás, hatalom és szex. Figyelemre méltó, hogy a kábítószer csábítása nem szerepel sem a pogány, sem a keresztény mitológiák által dramatizált kísértések között, ami olyan mulasztás, melyet nem tulajdoníthatunk az általunk ma addiktív drogoknak tekintett szerek hiányának: az emberek ismerték az alkoholt, a marihuánát és az opiátokat már azokban a korokban is, amikor az imént felsorolt kísértések mítoszai megszülettek és uralták az emberek gondolatvilágát. A drogok által nyújtott „örömök” tehát különböznek azoknak az emberi késztetéseknek a kielégítésétől, amelyek a kísértés klasszikus példáinak témáit adják.
A kábítószerek mai megítélésének megértéséhez meg kell értenünk a kísértés hagyományos (vallási) felfogását, és meg kell fogalmaznunk e felfogás és a modern (világi) megközelítés közötti hasonlóságokat és különbségeket.
A keresztény etikában az ember képessége arra, hogy ellenálljon a kísértésnek az Isten által értékelt erényesség mércéje. Ezért a keresztény etika szerint a követendő példa a mértéktartó személy; és az aszkéta, a kísértésnek való ellenállás bajnoka, a hős. Természetesen ezzel az elvvel is „vissza lehet élni”: a kísértésnek való ellenállás – amely egy célhoz, nevezetesen az üdvözüléshez vezető eszköz –, maga is egy céllá válhat. Miközben az egyén a lemondást teszi életcéljává, abba a kísértésbe esik, hogy visszautasítson minden kísértést, egyszer és mindenkorra.
A keresztény etikában az ember képessége arra, hogy ellenálljon a kísértésnek az Isten által értékelt erényesség mércéje. Ezért a keresztény etika szerint a követendő példa a mértéktartó személy; és az aszkéta, a kísértésnek való ellenállás bajnoka, a hős. Természetesen ezzel az elvvel is „vissza lehet élni”: a kísértésnek való ellenállás – amely egy célhoz, nevezetesen az üdvözüléshez vezető eszköz –, maga is egy céllá válhat. Miközben az egyén a lemondást teszi életcéljává, abba a kísértésbe esik, hogy visszautasítson minden kísértést, egyszer és mindenkorra.
A vallási világnézetnek a reneszánsz és a felvilágosodás korában kezdődő felbomlásával a csábítás, az áldozathozatal és az önuralom szemlélete gyökeresen megváltozott. Ahogyan ez egy bizonyos morális érték elutasításakor gyakran megtörténik, a legkisebb ellenállás útja az adott érték ellentétének felkarolásában rejlik: ha az áldozathozatalt visszautasítják, akkor a javak felhalmozása lesz a magasztos cél. Így a bűnös kísértést a reklám erényei váltják fel, az önuralom ereje az önkorlátozás betegségévé válik, a feladás gyengesége pedig a racionális ember kompromisszumkészségévé és a „nőies” nőt szeretni tudó „férfias” férfi fogékonyságává észszerűsödik.
Néhány aforizma és közmondás remekül illusztrálja ezt a – vallásosból világivá, spirituálisból tudományossá alakuló – szemléletváltozást. „Az önmegtartóztatás”, jegyzi meg Cicero, „a testi örömökről való lemondással jár”. Egy latin közmondás szerint „az önmegtartóztatás a legjobb gyógyszer”4 A Biblia hasonlót tanít: „Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll”5 A kísértés modern, „tudományos” szemléletét kiválóan fogalmazza meg Oscar Wild mondása: „A kísértéstől való megszabadulás egyetlen módja, ha engedünk a kísértésnek”.6 Wilde itt egy hihetetlenül fontos „igazságot” ragad meg – feltéve, hogy olyasmi, hogy „szabad akarat” nem létezik, és az önuralom a legjobb esetben sem több szükségszerű illúziónál.
Természetesen a kísértés és az áldozat tárgya meglehetősen különböző formákban jelenik meg ma, mint régebben, különösen az ókori időkben. A következőkben azt fogom bemutatni, hogy valójában nincsenek megfelelő szavaink e téma leírására. Mielőtt újra beszélhetnénk ezekről, mindenekelőtt jelenlegi technikai kifejezéseinket kell lefordítani hagyományos, morális megfelelőikre. Röviden: azért nem ismerjük fel manapság a kísértéseket, mert egyszerűen nincsenek rájuk szavaink; és azért nincsenek rájuk szavaink, mert egyszerűen nem szeretnénk ezekkel a dolgokkal mint kísértésekkel foglalkozni. Például amikor arra csábítanak bennünket, hogy számtalan dolgot megvásároljunk – amelyek állítólag „jobbá” teszik életünket –, akkor nem beszélünk „kísértésről”; és a minket megkísértőket „reklámozóknak” nevezzük. Amikor olyan drogokat kínálnak nekünk, amelyeket a nálunk „jobbak” rossznak tartanak, megint csak nem beszélünk kísértésről; és a minket megkísértőket „dílereknek” nevezzük. Ennélfogva szókincsünk eleve kizárja, hogy az úgynevezett drogproblémával a kísértés és az önuralom problémájaként szembesüljünk.
A személyes lemondás, az áldozathozatal és az önuralom ilyetén „tudományos” hitelvesztésével és leértékelődésével párhuzamosan fejlődik ki a közösség vagy az állam irányítási jogainak és valójában kötelességeinek felértékelődése, melyekkel nem csak az egyén magatartása vonódott közösségi, illetve állami fennhatóság alá (ami mindig is jellemző volt), hanem az egyén szenvedélyeit is (ami azelőtt, amíg a vallások nagyjelentőségűek voltak, soha nem történt meg, hiszen ennek kísérlete is értelmetlen lett volna!).
Amint azt René Gillouin remekül kiemelte, mindennek eredményeként „az emberiség többé már nem tudja, hogy mi a kísértés […]”.8 Úgy gondolom, ez a riasztó igazság sehol nem nyilvánul meg olyan világosan, mint a drogabúzus, azaz a kábítószerrel való visszaélés és a drogaddikció, azaz a kábítószer-függőség problémájának jelenkori kezelésében. És sehol máshol nem veszik ennyire semmibe ezt az igazságot. Bár nyilvánvaló, hogy a drogabúzus és a drogaddikció olyan emberi helyzetekbe sodor bennünket, ahol senkit nem kényszerít külső erő, hogy kábítószert fogyasszon – ami a tiltott drogok fogyasztását, legalábbis részben, egyértelműen a kísértés és a kísértésnek való engedés ügyévé teszi –, a probléma modern, „tudományos” megközelítése nem ad magyarázatot, és nem is tud magyarázatot adni, ezen fogalmak egyikére sem. Az ember biológiai organizmusra való redukálásával a tudomány – a „magatartástudomány” – tehetetlenül áll az ember mint spirituális lény előtt.
A vallásos emberkép tudományossá és főképpen pszichiátriaivá alakulásává – ennek kiteljesedése a tizenkilencedik századra tehető –, radikális hangsúlyeltolódás következett be: korábban úgy tekintettek az emberre mint a világban, a világon ténykedő felelősségteljes cselekvőre, míg az új felfogás szerint az ember a biológiai és a társadalmi „erők” által cselekvésre késztetett reakcióképes organizmus. E folyamat során a moralitás képzeteit és szókincsét felváltották a biológiai fantáziák és a pszichiátriai metaforák. A kísértést – amelynek az ember vagy behódol, vagy ellenáll – kiszorították a helyéről a kielégülést vagy Írusztrációt okozó hajlamok, ösztönök és késztetések. Az erényből és a bűnből egészség és betegség lett. Ennélfogva a legtöbb úgynevezett mentális vagy pszichiátriai diagnózis az adott helyzetben az egyén viselkedésére vonatkozik, amely szokatlan és elfogadhatatlan, akár amiatt, ami őt megkísérti vagy nem kísérti meg, vagy amiatt, ahogyan ellenáll vagy enged a kísértésnek.
A tizenkilencedik században az egyik legsúlyosabb pszichiátriai probléma az önkielégítés volt; és az egyik legsúlyosabb mentális betegség az önkielégítés által okozott őrültség volt, amelyet „maszturbációs őrület”-nek9 neveztek. Láthattuk, hogy a szóban forgó viselkedésforma és az általa „okozott” „betegség” pszichiátriai konceptualizációja során az, ami korábban a „maszturbáció kísértése” volt, miként vált „maszturbációs késztetéssé”; és láthattuk, hogy a kísértés legyőzése vagy a kísértésnek való engedés témája miként adta át helyét a késztetésen való uralkodáshoz szükséges erő meglétének vagy hiányának. Így a kísértésnek való engedés a személyiség vagy az én (később az ego!) hiányosságainak „tünetévé” vált, amely hiányosság „mentális betegségként” értelmeződik. Az eredmény nem csak a maszturbációs őrületnek, hanem mindannak az úgynevezett mentális zavarnak az „összetákolása” lett, amelyeket a pszichiáterek „impulzív magatartásként”, például „pszichopátiaként” jellemeztek. És a viselkedés pszichiátriai meghódítása itt nem állt meg.
Bár néhány esetben a megfelelő magatartás új, pszichiátriai kritériumai nagyjából megegyeznek a korábbi vallási kritériumokkal, ez nem mindig van így. Például, a homoszexuális (vagy egyéb tiltott szexuális) aktusra való csábítást a zsidő-keresztény erkölcs kísértésnek tekintette – mégpedig olyan szexuális kísértésnek, amely sátánibb a többinél és ennélfogva sokkal erősebben kell elutasítani. Amikor a vallási jelrendszereket felváltották a biológiai, az orvosi és a pszichiátriai kódok, a szexuális elhajlásokat sokkal erősebben utasították el, mint valaha. Ez elkerülhetetlen velejárója volt annak az orvosi szemléletnek, amellyel a homoszexualitást kezdték el megközelíteni: a továbbiakban már nem lehetett olyan kísértésnek tekinteni, amelynek éppúgy ellen kell állni, mint a többinek. Ehelyett olyan kísértésnek kellett tekinteni, amely egy „normális” személlyel egyszerűen soha nem fordul elő! Így azok, akik homoszexuális aktusban vettek részt, azért voltak „mentálisan betegek”, mert nyíltan vállalták homoszexualitásukat; azok pedig, akik foglalkoztak ilyen gondolatokkal vagy akikről az analitikusuk azt gondolta, hogy foglalkoznak ilyen gondolatokkal, azért lettek mentálisan betegek, mert „látens homoszexuálisok” voltak. Röviden: ami a vallási szemlélet szerint „természetellenes” vagy „természet elleni” aktusnak számított, abból a pszichiátriai terminológiában „rendellenes” aktus vagy „perverz” hajlam lett.
Mindazonáltal a zsidó–keresztény viselkedési kritériumokat felváltó orvosi és pszichiátriai kritériumok nem egyszerűen csak új orvosi elnevezésekkel címkézték át az ősi vallási szabályokat. El kell ismerni, hogy néhány régi szabály tovább élt új nevek alatt, legalábbis egy ideig – például, a homoszexualitás, a házasságtörés, a lopás és a gyilkolás tiltása. Más szabályokat ugyanakkor elutasítottak, és szöges ellentéteikkel helyettesítettek. Ez történt a heteroszexuális genitális szexszel kapcsolatban is. Míg a keresztény etikában a szexuális önmegtartóztatás volt a legmagasabb szintű eszmény, és a házasságon belüli szexualitás eltűrése is csak az utódnemzés szükségessége miatt tett engedménynek számított, addig a modern pszichiátriai etikában a (bizonyos partnerek közötti, bizonyos típusú) szexuális aktivitás (egészséges) erénnyé, a szexuális önmegtartóztatás pedig (beteges) bűnné vált. Ez különösen a heteroszexuális – főként a házasságon belüli – genitális szexre volt igaz. Ennélfogva arra a férfira, akit nem kísértett meg a nő, főképpen a felesége, illetve aki ellenállt a nő szexuális vonzerejének, azt mondták immár, hogy „impotens”, és ezt az állapotot a mentális rendellenességek egyik formájának tekintették. Hasonlóképpen arra a nőre, akit nem kísértett meg a férfi, illetve aki ellenállt a férfi csáberejének, főképpen ha ez a férfi a férje volt, azt mondták, hogy „frigid”, és ezt az állapotot szintén a mentális rendellenességek egyik formájának tekintették. Ily módon egy egész sereg új „betegség” keletkezett, amelyek mindegyikének közös vonása, hogy a betegnek mondott személy nem esett kísértésbe akkor, amikor a pszichiátriai kritériumoknak megfelelően kísértésbe kellett volna esnie; vagy ha mégis kísértésbe esett, visszautasította, amikor – ismét csak a pszichiátriai kritériumok szerint – engednie kellett volna a kísértésnek.
Ennek megfelelően a pszichiáterek azért tekintik betegnek a férfi homoszexuálist, mert őt nem a nők hozzák izgalomba, hanem a férfiak; akkor tekintik a férfi heteroszexuálist betegnek, ha tartózkodik a szexuális aktivitástól, mivel nem enged egy olyan kísértésnek, amelynek engednie kellene; és azért tekintik a szerencsejátékot űző, pénzüket elvesztő férfiakat és nőket betegnek, mivel nem állnak ellen egy olyan kísértésnek, amelynek ellen kellene állniuk. Természetesen ez a lista könnyedén bővíthető, ha belevesszük mindazon „betegségeket”, amelyekről a pszichiáterek manapság „impulzus-kontroll zavarként”, „szexuális zavarként”, „pszichopátiaként”, „antiszociális viselkedésként”, „acting out”-ként, „gátlásként” és „elfojtásként” beszélnek.
A vallási világnézet orvosivá történő fogalmi, morális és jelentéstani átalakulása jóval azelőtt ment végbe, hogy a drogabúzus- és drogaddikció-„szavarokat” „felfedezték” volna. Az emberek használták és kerülték a kábítószereket – főképpen a viselkedést befolyásoló szereket – az egész írott történelem folyamán. Mindezen idő alatt senkinek sem jutott eszébe, hogy azt, aki a másiktól eltérő módon használja a kábítószereket, „betegnek” tekintse – mint ahogy senki sem gondolt arra, hogy amiatt tartson „betegnek” valakit, mert máshogy imádta az Istent. Természetesen az elmúlt időszakokban – ugyanúgy, mint manapság – az emberek megfelelő eszközökkel rendelkeztek ahhoz, hogy megalázzák vagy megsemmisítsék azokat, akik nem értettek velük egyet, vagy azokat, akik szembeszegültek a szokásaikkal vagy törvényeikkel. Szeretnék itt rámutatni arra, hogy ezek nem orvosi vagy tudományos, hanem vallási vagy jogi eszközök voltak.
Az emberi problémák (sőt számos természeti katasztrófa) hagyományos papi megoldása az volt, hogy a közösséghez tartozókat arra biztatták, még nagyobb hévvel gyakorolják az önuralmat. Szexuális kísértés, politikai elnyomás, gazdasági kilátástalanság, személyes konfliktus, betegség – ezek mindegyikére azt a választ adták a szenvedőnek, hogy „fordítsa oda a másik orcáját is”, „szedje össze magát”, „lépjen ki az egészből”, vagy „viselje férfihoz méltóan”.
Ahol a klinikus nemcsak egyszerűen kisajátította és átkeresztelte a papi elképzeléseket és beavatkozási módokat, ott visszájára fordította őket – és ezt tette a drjogabúzus és az elhízás vonatkozásában is; a „moralista” üzenet az önuralom értékének felnagyítására irányult; az „orvosi” üzenet az önuralom tökéletes haszontalanságát hangsúlyozta. Ennélfogva az emberi problémák csodálatos gyógymódja nem morális, hanem technikai és főképpen orvosi jellegű. A szenvedés enyhítéséhez a páciensnek semmilyen módon nem kell megerőltetnie magát; nem kell tennie semmit azon kívül, hogy lehetőleg fenntartások nélkül a szakértő kezébe adja a sorsát. Ezért emlékeztetnek az emberi problémák modern orvosi megoldásai olyannyira a totalitárius politikai megoldásokhoz, és ezért vezet végül mindegyik ugyanahhoz: az állami és a társadalmi szabályozás világi-vallási intézményeinek – a tudomány, az orvoslás és különösen a pszichiátria – felmagasztosulásához, valamint az egyén olyan leértékeléséhez, amikor ő már csak a politikai társadalom metaforikus testének egyik szövetdarabja. Számtalan példát lehet felsorakoztatni annak illusztrálására, ahogy a kortárs „tudományos” hatóságok alábecsülik az önuralom – mint a kísértések szabályozására megfelelő eszköz – szerepét. Itt most csak három, teljesen különböző hatalmi ágakból és forrásokból származó példát említek.
Az egyik könyv, amely 1972–73-ban végig a bestsellerlistákon szerepelt, a Dr. Atkins' Diet Revolution (Dr. Atkins diétás forradalma) címet viselte. A könyv szerzője, a Cornell Orvosi Egyetemet végzett gyakorló belgyógyász, úgy tűnik, különösen jól megértette az orvoslásnak mint a vallás egyik formájának valódi velejáróit – és különösen azt az eszmét, hogy az önuralom, amely a zsidó-keresztény etikában hatalmas erény, az orvosi etikában hatalmas vétek. Ennek megfelelően Atkins nemcsak azt jelenti ki, hogy „a kalóriák nem számítanak”. Ezt már korábban is említették, méghozzá óriási sikerrel, amikor a kalóriák még „releváns” dolgoknak számítottak. Atkinst „nem érdeklik” a kalóriák. „Forradalmának” lényege az „akaraterő” iránti feltétlen ellenségességben rejlik. Az úgynevezett túlsúlyos személy – aki valójában nem az ételre „szokott rá”, hanem a diétázásra, mint az elégtelen akaraterő szimbolikus ritualizációjára – úgy érzi, hogy nincs hatalma saját súlya és ennélfogva önmaga felett, ezért Atkins azt ígéri, hogy teljes hatalmat biztosít a számára, ha úgy dönt, hogy mindenestül elutasítja az önuralmat. Lényegében Atkins azzal – a szent inkvizíció idejéből való – ígérettel házal, amely teljes szabadságot ígér az embereknek arra az esetre, ha először tökéletes rabszolgákká válnak. Dr. Atkins könyvének egyik egész oldalas hirdetése leplezetlen fényében mutatja be ezt az üzenetet: „Képes leszel arra utasítani [sic!] testedet, hogy elégesse a zsírt” olvasható a hirdetés hatalmas betűkkel szedett első sorában. A hirdetés arról biztosítja az egyént – aki még arra sem képes rávenni magát, hogy kevesebbet egyen –, hogy képes lesz „testét” arra „utasítani”, hogy „égesse el a zsírt”. Három sorral lejjebb elérkezünk a hirdetés legtanulságosabb részéhez: „Nem lesz szükséged pirulákra – nem kell számolnod a kalóriákat – sőt, akaraterő sem kell (mivel soha nem vagy éhes)!” Az éhség hiányát és ennélfogva – legalábbis azoknál, akik követik Dr. Atkins diétáját – az akaraterő feleslegességét ezek után még számtalanszor megismétlik a hirdetésben.10
Röviden: Atkins a kísértéstől való teljes megszabadulást és a kísértés teljes legyőzését ígéri – azoknak, akik teljes mértékben behódolnak neki (vagy legalábbis megveszik a könyvét). Természetesen csak három módon lehet szabályozni a kísértést: a kísértésnek való ellenállással; a kísértésnek való engedéssel; és a külső hatalmaknak való behódolással, akik majd „szabályozzák” a kísértés intenzitását és „védelmet” nyújtanak az egyénnek. A politikusok és az orvosok mára egyesült erővel erőltetik az emberiségre a harmadik megoldást.
Második példám forrása az American Medical News, az Amerikai Orvosok Szövetségének hetilapja. Az 1972. november 27-i kiadásban egy könyvről szóló cikk jelent meg az első oldalon, amely általában nem a könyvismertetések szokványos helye. Az ily módon megtisztelt könyvet két orvos, David E. Smith és George R. Gray szerkesztette. A könyv üzenete – amelyet az Amerikai Orvosok Szövetsége oly lelkesen felkarolt – már a címében olvasható: It's So Good, Don't Even Try It Once (Olyan jó, hogy egyszer se kell kipróbálnod). Az alcím még nevetségesebb, mivel még hazugabb: Heroin in Perspective (A heroin valójában). De nem fogom az időmet vesztegetni az „Amerikai (vagy akár a Nemzetközi) Orvos Egyházának” oltáránál esdeklő ellenállhatatlanul ostoba hívőben ellenáhatatlan késztetést létrehozó ellenállhatatlan kísértés e képzetével.
Utolsó illusztrációmban arra mutatok rá, hogy ezen egyház híveinek köre kiterjed minden osztályra és minden fajra, minden szakmára és foglalkozásra. Legelvakultabb követői közé tartozik legfelsőbb bíróságunk „legliberálisabb” tagjának tekintett William O. Douglas is. A bíróság egy korszakos döntésében, amely szerint az „addikció” inkább betegség, mint bűncselekmény, Douglas bíró a következő „addikcióhoz” kapcsolódó „tényekkel” áll elő: „A kábítószerfüggő kényszer hatása alatt cselekszik, amit nem képes külső segítség nélkül kezelni [...] Tudjuk, hogy létezik a krónikus és gyógyíthatatlan kábítószerfüggőknek egy olyan »kemény magja« akik valóban elvesztették minden önkontrollhoz szükséges erejüket. Douglas „tudása” nem korlátozódik csupán az addikció természetére, annak okát vagy lehetséges eredetét is ismeri: „A kábítószerfüggés felé vezető első lépés olyan ártatlan dolog is lehet, mint az első cigarettaslukk”.
Állítom, hogy Douglas nem azért mondja ezt, mert igaz, hanem azért, mert hinni akar benne, hogy igaz. Mindenki, aki dohányzik vagy iszik, vagy aki ismer olyan embereket, akik isznak vagy dohányoznak, nagyon jól tudja, mennyi erőfeszítésbe és gyakorlásba kerül, amíg az ember megtanulja élvezni a cigarettázást vagy a martiniivást. Még Peter Laurie brit újságíró, az egyik tipikusan mai és teljesen átlagos drogokról szóló könyv szerzője is jobban tájékozott ennél, és a bátorsága is megvan hozzá, hogy nézeteit kimondja. Könyvének abban a részében, amelynek nagyon helyesen „Az elkerülhetetlen addikció és a díler mítosza” címet adta, a következőt írja: „Tény, hogy az addikció folyamatos, tudatos cselekvés eredményeként alakul ki, mely során néhány olyan elrettentő tényezőt kell legyűrni, mint amilyen a hányás, a vénák döfködésének kellemetlensége, a feketepiaci drogbeszerzés költsége és nehézsége [...] »Minden olyan unalmas lett. Keményen meg kell dolgozni azért, hogy az ember kábítószerfüggővé váljon« – mondja valaki, aki már leszokott”.13
Mégis itt van Douglas, aki megvetően visszautasítja a kommunista fenyegetés „dominóelvét”, és ugyanakkor teljes odaadással elfogadja ugyanezt a „dominőelvet”, amikor azt az „Orvoslás Nemzetközi Egyháza” hirdeti ki, hogy magyarázatot adjon a „kábítószerfüggésre”, és hogy igazolja a „kábítószerfüggők” ellenőrzését.
A droghasználattal kapcsolatos naiv hitében leledző Douglas – akár tudatában van ennek, akár nincs – tulajdonképpen a maszturbációs őrület mítoszát éleszti újjá: miként a régebbi vélekedés szerint úgy hitték, hogy egyetlen önkielégítő aktus, az ismétlés ellenállhatatlan kísértésén keresztül, féktelen és fékezhetetlen maszturbációhoz és végül őrülethez vezet – így a mai vélekedés szerint egyetlen szippantás a marihuánás cigarettából, az ismétlés ellenállhatatlan kísértésén keresztül, az összes fellelhető „veszélyes drog” utáni féktelen és fékezhetetlen vágyhoz és végül „gyógyíthatatlan kábítószerfüggéshez” vezet. Ez a haladás útja a felmagasztalt pszichiátriában és a „progresszív” törvényhozásban, amelynek „liberális” döntéseit ez a fajta megközelítés hatja át.
Ezeket a példákat természetesen vég nélkül citálhatnánk. Minden újság és magazin, minden rádió- és televízió-műsor – nem is említve a pszichológiáról és a pszichiátriáról, a drogokról, az elhízásról és hasonlókról szóló „tudományos” szakkönyvek tömkelegét – ezt az önuralom-ellenes üzenetet közvetíti. Az üzenet lényege könnyen összefoglalható: az önfegyelmezés minden említését és hivatkozását mint „moralizáló” és „tudománytalan” dolgot le kell értékelni és félre kell dobni, és az ember önuralomra való teljes képtelenségére vonatkozó legabszurdabb gondolatokat és a külső beavatkozást igénylő legiszonyúbb szabályozási módszereket kell „tudományosként” és „gyógyhatásúként” felértékelni.
Az ember modern „tudományos” szemléletében a kísértés fogalma különös helyet foglal el. Amennyiben a kísértés a megkísértett személy ügyének tekinthető, a kísértésről nem vesznek tudomást, kiküszöbölik vagy valamiféle objektív, „tudományos” – szinte kézzelfogható és mérhető – dologként kezelik: a kísértés olyan „erővé” válik, amelynek az egyén „megadja magát”, vagy amelynek súlya alatt „megtörik”. A nagy megterhelésnek kitett deszka vagy híd mechanikai metaforája váltja fel a gonosznak ellenálló vagy behódoló ember morális metaforáját. Ez összhangban áll az ember determinisztikus, „tudományos” szemléletével, mely szerint nincs lélek, nincs szabad akarat és természetesen nincs jó és rossz.
Egy öttonnás terheléshez tervezett hídtól nem várjuk el – és nem is várhatjuk el –, hogy „akaraterejének” megfeszítésével „összeszedje magát” és elbírjon egy tíztonnás teherautót; hasonlóképpen nem várjuk el – és nem is kell elvárnunk! – egy alkoholistától vagy egy kábítószerfüggőtől, hogy „összeszedje magát” és akaraterejének megfeszítésével ellenálljon az alkohol vagy a heroin ellenállhatatlan csábításának. Ezeknek a problémáknak a megoldása megfogalmazásukban keresendő. Ha egy híd terhelési kapacitása öt tonna, ki kell tiltanunk az öt tonnát meghaladó súlyú járműveket.
Ha az alkoholista szeszesital-teherbíróképessége nulla, akkor tilos innia. Ennélfogva a Névtelen Alkoholistáknál folyó rehabilitáció mindaddig nem veszi kezdetét, míg az alkoholista „el nem ismeri”, illetve nyilvánosan ki nem nyilvánítja, hogy képtelen a szeszes ital kezelésére – azaz, hogy alkohol-teherbíróképessége lényegében nulla. A heroin-fogyasztókról alkotott nézeteink hasonlóak: olyan személynek tekintjük őket, akiknek heroin-terhelési kapacitása nagyon alacsony vagy nulla, vagyis akiket, ha kell, külső hatalommal vagy erővel, meg kell védenünk a heroin kísértése által okozott megpróbáltatásoktól. Ebből logikusan következik a „veszélyes drogok” tiltása. Remélem, nem kell kifejtenem, hogy a drogfogyasztók vagy a drogfüggők ilyetén megközelítése teljesen metaforikus jellegű.
A modern, világi emberszemlélet még torzítottabb szerepet ró a kísértőre. Idézzük csak fel, hogy a kísértés ősi vallási felfogásában a kísértőt és a megkísértettet – például a bűnbeesés példázatának kígyóját és Éváját – olyan felelősségteljes cselekvőknek tekintették, akik szándékosan követnek el gonoszságot. A kígyó és Éva cselekedete párhuzamba állítható annak az embernek a tettével, aki enged a kísértésnek: az egyik fél semmilyen formában sem befolyásolja a másik felet. A tény, hogy a kísértő helytelen dolgot cselekszik, nem mentesíti azt, aki enged a kísértésnek. A teológiai gondolkodásban ugyanakkor nem egyértelmű, ki követ el nagyobb bűnt – a megkísértő vagy a megkísértett. A kettőt általában nem vetik össze. Mindazonáltal úgy tűnik számomra, hogy a két bűnös közül a kísértésnek engedőt tekintik a nagyobb bűn elkövetőjének. Azért az gondolom így, mert a keresztény világszemléletben a kísértést mindig jelenlévőnek tekintik; mert az egyén kötelessége, hogy megtanuljon a kísértésnek ellenállni, és végezetül, mert a kísértés forrását gyakran nem emberi vagy emberfeletti természetűnek – azaz ördöginek, sátáninak – látják. Ráadásul e nézet egyik sarkalatos pontja, hogy nem ígéri egyszer és mindenkorra a kísértés világától való megszabadulást; sőt, mivel azt hangsúlyozza, hogy az ember mindig ki lesz téve a kísértésnek, arra tanít, hogy az embernek meg kell tanulnia együtt élni a kísértéssel és meg kell próbálnia legyűrni azt.
A kísértésről alkotott vallási nézetek pszichiátriai szemléletté való átalakulásában a kísértés, a kísértő és a megkísértett fogalmai radikális változásokon mentek keresztül. A kísértésnek engedő személy felelősségét és bűnösségét eltörölték, míg a kísértő felelőssége és bűnössége megnőtt. Úgy tűnik, mintha a megkísértett bukásának bűne átszállt volna a sikeres megkísértőre, majd megsokszorozódott volna. A morális terhek ilyetén algebrai transzformációjából emelkedett ki a kábítószerfüggőre és ellátójára vonatkozó „tudományos” felfogás: az előbbi egy beteg páciens, aki nem tehet arról, amit művel; az utóbbi pedig gonosz bűnöző, aki könnyedén abbahagyhatná, amit művel. Ez a nézet gondosan kizárja még annak a lehetőségét is, hogy esetleg a kábítószer-fogyasztót a drogok vitték kísértésbe, míg a dílert a pénz, és mindketten vágyaik kielégítését választották a lemondás helyett. Természetesen ez a nézet sem korlátozódik a drogok vagy a dílerek által képviselt kísértésre. Ugyanez a morális matematika ugyanerre az eredményre vezet a szex tekintetében: a kísértésbe vivő prostituált a törvény erejével üldözendő bűnöző; míg ügyfeleit, a kísértésnek engedő ártatlan férfiakat, akiktől nem is várható el, hogy e kísértésnek ellenálljanak, a törvény nem zaklatja, vagy az is előfordulhat, hogy ezeket a férfiakat „mentálisan betegnek” tekintik, akik ily módon nem felelősek tetteikért.
A nyugati ember sikerről, kísértésről és irigységről alkotott legalapvetőbb elképzelései ilyen irányú jelentős megváltozásának természetesen számos jó oka volt. Ezen okok közül a legfontosabbak az egyenlőség fogalma és az ebből fakadó irigység érzése. Helmuth Schoeck mutatott rá, hogy az irigység fogalma a kísértés fogalmának fentebb vázolt átalakulásával azonos módon változott meg: vagyis míg régebben az irigy embert gonosznak tartották, manapság akkor tekintenek valakit gonosznak, ha okot ad másoknak az irigykedésre!14
Mindazonáltal számomra úgy tűnik, hogy az irigység, a mohóság és az ember ezekre adott válaszreakciói valójában a kísértés és a kísértéssel szembeni emberi küzdelem témakörének részei. Ezt a nézetet támasztja alá a világ gyakorlatilag megszámlálhatatlan „kísértési problémája”; és főként a két legjelentősebb mai ideológiának a pénzről és a kábítószerről alkotott szimbolikus és politikai jelentései között megfigyelhető szembeötlő hasonlóságok. A szocialisták és a kommunisták – akiket hatalmába kerített a nincstelenségük miatt szenvedő szegények iránti (valódi vagy színlelt) szánalom és a szegények pénz utáni vágyával való együttérzés – a „kapitalistákban”, a „Wall Streetben”, a „nagánvállalkozásokban” és végül magában a pénzben találják meg ellenségük megtestesülését. Mivel elítélik azt, amire az emberek valójában vágynak, csak egy lehetőségük marad frusztrációjuk enyhítésére: fel kell számolniuk az emberek által vágyott dolgot. Innen ered a „haszon” és a „kamat” kiiktatására való törekvés az ,Önzetlen? (azaz az államnak végzett) munka felmagasztosítása.
A kapitalisták és a terapeuták – akiket hatalmába kerített a betegségük miatt szenvedő kábítószerfüggők iránti (valós vagy színlelt) szánalom és a drogok utáni határtalan sóvárgásukkal való együttérzés – a „veszélyes drogokban” és a „dílerekben” találják meg ellenségük megtestesülését. Mivel ők is elítélik azt, amire az emberek ténylegesen vágynak, csak egy lehetőségük marad frusztrációjuk enyhítésére: fel kell számolniuk az emberek által vágyott dolgot. Ebből ered a „veszélyes drogok” és a „dílerek” kiiktatására való törekvés és az „egészséges” élet (azaz az állami felhatas mazással használt kábítószerektől való függés) felmagasztosítása.
Mivel a kísértés fő forrásait a tudás, a szex és a hatalom kategóriáiba soroltam, és mivel ezek igen tág kategóriák, így a cselekvések és az elkerülések széles skálájához jutunk, amelyeket legjobban kísértésekként értelmezhetünk – bár erre manapság csak ritkán kerül sor. Az utolsó magatartás-kategóriának, amire szeretném a figyelmet felhívni, a dachoz van köze – különösen a hatalommal való dacoláshoz, amely a személyes tisztesség, függetlenség vagy autonómia megalapozásának vagy megőrzésének eszköze.
Mivel az ember mélységesen szabálykövető lény, a szabályoknak való engedelmeskedés vagy a velük való dacolás már a csecsemőkortól kezdve az emberi cselekvéskészlet része. Az ételt kiköpő vagy az alvást „megtagadó” csecsemő ellenállást mutat, és szülei ezt így is értelmezik, a csecsemőt valószínűleg ennek megfelelően kezelik. Minden bonyolult játszma, amellyel az emberek körülveszik az étkezést, az ivást, a vizelést, a székelést és az alvást – a szexről nem is beszélve – gyakran teljes egészében az adott testrészek használatára vonatkozó szabályoknak való engedelmeskedés vagy ellenállás körül forognak. Például: lényegében az elhízás és az anorexia nervosa vagy a túlzott evés, illetve az éhezés (valós vagy szimbolikus) parancsának történő engedelmeskedés eredménye, vagy pedig – és ez a gyakoribb – az étkezést irányító szabályokkal való szembeszegülés eredménye. Az úgynevezett drogabúzus és drogaddikció gyakran az engedelmeskedés és az ellenszegülés hasonló mintázatát alkotja. Gyakran rámutatnak, hogy sokan, főként fiatalok, a kortárscsoport elvárásai miatt használnak illegális drogokat. Vagyis bármilyen deviánsnak vagy dacosnak tűnik az ilyen viselkedés egy külső szemlélő számára, a cselekvő szempontjából a viselkedés valójában éppen olyan normakövető és engedelmeskedő, mint bármely más magatartás – azzal az egy különbséggel, hogy az itt követett szabályok az illetékes hatóságok által elutasított forrásból erednek. A szabályok forrása törvénytelen, ennélfogva a drogok „illegálisak” és „veszélyesek”, a drogfogyasztó-magatartás pedig „beteges” és „bűnös”.
Mindazonáltal a dac megmarad az illegális drogok használatának indítékaként. Mint már említettem, az ember szabálykövető természete miatt minden tiltás létrehozza annak lehetőségét – és ennélfogva azt a kísértést – hogy az egyén megszegje a szabályokat és szembeszálljon a szabályokat alkotó hatalommal, és így élvezze a sikeres önmegvalósítás diadalát. Olyan nyilvánvaló és jól ismert tény, hogy a legtöbb tiltás masszív ellenállást szül – különösen ha a tiltott tevékenység feltételezhetően csak magának az elkövetőnek okoz kárt vagy még neki sem –, hogy itt csak jelezni kívánom elképedésemet azon, hogy az emberek mennyire képtelenek ennek az elvnek a figyelembe vételére, amikor az úgynevezett „drogproblémával” próbálnak foglalkozni.
Amíg az önkielégítésről azt állították, hogy őrületet okoz, amíg tiltották, és szülők és orvosok büntették, nem okozott problémákat. Mihelyt ezeket a tilalmakat hatalmi szóval fogalmazták meg és széles körben elfogadták, a maszturbáció „járványként” végigsöpört a civilizált világon. Ráadásul ez a járvány csak akkor enyhült, amikor más, kísértés okozta „járványszerű” „betegségekkel”, főként a drogabúzussal és a drogaddikcióval váltották fel.
Megpróbáltam rámutatni, hogy az a szemlélet, amellyel a társadalom és a tagjai a kábítószerek használatára és elkerülésére tekintenek, nagy részben attól függ, hogy az emberek kísértésnek vagy késztetésnek tudják-e be azokat az okokat, amelyek az általuk vágyott dolgok megtételére ösztönzik őket. Gyakorlatilag alig számít, hogy amit az emberek meg szeretnének tenni, az a még meg nem született gyermekük vagy az idős rokonaik megölése, deviáns szexuális cselekedetek vagy éppen cselekedeteiket és érzéseiket befolyásoló kábítószerek fogyasztása. Bármi is legyen maga a tett, feltehetően teljesen más lesz a dolog megítélése és fogadtatása attól függően, hogy a társadalom a cselekvőt egy kísértésnek engedő személynek vagy egy (ellenállhatatlan) késztetés áldozatának tartja. Az első esetben az elkövető vádlott vagy gonosztevő, és azok, akiknek kárt okoz, az ő áldozatai; míg a második esetben az alany már nem is alany, hanem egy tárgy, mintha ellenállhatatlan késztetések tárháza lenne: ennélfogva ő maga az áldozat, és azokról, akiknek kárt okoz, nem vesznek tudomást, vagy úgy kezelik őket, mint egy természeti katasztrófa névtelen áldozatait.