10. Gyógyítás és uralkodás: csodaszerek és csodamérgek

Mivel az emberi lények fő szenvedélyeinek egyike az uralkodás – azaz önmaguk, más emberek és természeti jelenségek irányítása –, minden kultúra kifejleszt olyan magyarázatrendszereket, amelyek egyrészt a jó és a rossz események megtörténésének okait hivatottak leírni, másrészt módszereket szolgáltatnak ezeknek as eseményeknek az előidézésre. Természetesen a mágia és a vallás a legősibb és legismertebb ilyenfajta magyarázatrendszerek és uralkodási módszerek közé tartoznak; vagy pontosabban fogalmazva: ma, amikor a tudományt hisszük a más emberek, illetve dolgok fölötti uralkodás magyarázatának és módszerének, mágikusnak és vallásosnak nevezzük azokat a korábbi vélekedéseket és gyakorlatokat, amelyekben többé már nem hiszünk.

A következőkben nem foglalkozom a különböző „magyarázatoknak” és „okoknak” tulajdonított empirikus érvényességgel, mivel ezeknek a rendszereknek kizárólag olyan „mindent megmazarázó” és „mindent előidéző” kiterjesztéseit veszem figyelembe, amelyek, legalábbis azok számára, akik nem hisznek bennük, egyértelműen hamisak. Már a panacea, a csodaszer puszta fogalma is olyan eltúlzott – a vallások által az istensegeknek tulajdonított hatalmakhoz hasonló – erők létezését feltételezi, amely hitet és kételyt egyaránt kiválthat. Az Oxford English Dictionary meghatározása szerint a panacea olyan „gyógyszer, gyógymód vagy orvosság, amely vélekedések szerint minden betegséget gyógyít”. A szó használatára pedig a következő példákat kapjuk: „Az érvágás, amely gyógyír minden betegségükre (1652)”, és „A kávé volt ő csodaszere (1867)”.

A csodaszerek – és ellentéteik, amelyeket „csodamérgek”-nek fogok nevezni – mágikus és vallási tulajdonságai abban a szerepben is megmutatkoznak, amelyet az orvostudomány történetében betöltöttek és amelyet továbbra is be fognak tölteni. Egyszerűen fogalmazva, ezeknek – a korábban vallási, ma gyógyászati jellegű – szereknek két kategóriája létezik: a társadalom megmentői, illetve bűnbakjai. Ezek alkotják a közösség megtisztulási és bűnbeesési rítusainak a szertartásos jelképeit.¹ (A nyugati világ történelmében előforduló legfőbb csodaszerek és csodamérgek listája a 2.táblázatban található.)

Az orvostudomány kettős társadalmi jellegű és szerepű: gyógyítja a betegségeket és ellenőrzi a devianciát. Azonban a doktor papi vagy rendőri szerepe túlontúl hosszú ideig illeszkedett bele és rejtőzött az orvosi szerepben, amely azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy a fájdalom csillapítása összefonódott és összekeveredett a lázadás elfojtásával. És mindkét eljárást egyszerűen , kezelésnek" nevezték.

Úgy vélem, megérett az idő arra, hogy rámutassunk az orvostudomány e két radikálisan elkülönülő szerepe közti különbségekre: azaz, hogy pontosan és őszintén azonosítsuk azokat a – nyelvi, jogi, erkölcsi és technikai – mechanizmusokat, amelyek révén az orvosi szakma, mind az állam, mind a saját hatalmi ambícióinak parancsára, társadalmi ellenőrzést gyakorol az egyén viselkedése felett.

Arra léteznek szavaink, hogy az orvostudományt a gyógyítás művészeteként írjuk le, ellenben nincsen szavunk arra, hogy a társadalmi ellenőrzés vagy a politikai uralkodás módszereként határozzuk meg. Ennélfogva először egy megfelelő kifejezést kell találnunk e célra. Javaslom, hogy az új szó – a görög pharmakon „orvosság” vagy „szer” és kratein „uralkodni” vagy „ellenőrizni” szavak alapján – legyen a „farmakrácia”. A farmakológia a gyógyszerek felhasználásának és legfőképpen gyógyászati és toxikus hatásainak tudománya. Ezért állja meg a helyét, ha egy szerek alapján és nevében ténykedő politikai ellenőrző rendszert farmakráciának nevezünk. Miként a teokrácia Isten és a papok, a demokrácia az emberek vagy a többség uralkodását jelenti, a farmakrácia az orvostudomány, illetve az orvosok uralmára vonatkozik.

Az általam javasolt értelemben a farmakrácia egy jellegzetesen technikai formája annak a kifejezetten modern társadalompolitikai szervezetnek, amelyet több mint egy évtizeddel ezelőtt „terápiás államnak” neveztem el.² Korunk farmakráciái többnyire drogszabályozással uralkodnak, ameyet megfelelően szimbolizál az orvosi „recept” nyelvi és jogi hatalma. Uralmuk viszonylag új keletű: valamikor valahol a 19. századi Nyugat-Európában történt – a pontos időpontot és helyszínt eddig nem tudtam kideríteni –, hogy az emberi történelemben először törvény különböztette meg az egyszerű állampolgártól az orvost és gyógyszerészt, amely az előbbinek megtiltotta a szabad hozzáférést bizonyos szerekhez, míg az utóbbinak meghagyta a szerekhez való hozzáférését és azok „kezelésben” való felhasználását.³ Azóta tanúi lehettünk, ahogyan a farmakrácia hatalma folyamatosan erősödött. Ma, különösen az Egyesült Államokban, a farmakrácia uralma abszolút és kiszámíthatatlan, vagyis önkényuralom. Annak ellenére, hogy a farmakráciák manapság főleg a drogszabályozás és a pszichiátriai ellenőrzés eszközeivel uralkodnak – azaz: orvosi indokokat és alkalmazottakat használnak a „veszélyes drogok” és a „veszélyes elmebetegek” elnyomására –, nagyon is lehetséges, hogy amint ezek a módszerek nyilvánosan lelepleződnek és erkölcsileg taszítóvá válnak, a farmakratikus elnyomás technológiája a viselkedésmódosítás és a pszichosebészet irányába tolódik el.

A modern nyugati terápiás társadalmakban politikai és orvostudományi döntéshozók irányítják a drogok gyógyászati, illetve toxikus meghatározását, és ezáltal a drogok legitimitását és piaci elérhetőségét is. A dohány és az alkohol mezőgazdasági termékekként, a marihuána és ópium veszélyes drogokként való meghatározása – amelyet az Egyesült Államok és az ENSZ egyaránt jóváhagyott – egyszerre illusztrálja azt, hogy farmakráciában élünk, és ugyanakkor a farmakrácia jellegzetes értékeire is rávilágít.

A farmakológia és a farmakrácia – vagyis a tudomány, mint tények és elméletek gyűjteménye és a scientizmus, mint a társadalompolitikában és a társadalmi ellenőrzésben használt igazolórendszer – közötti különbséget jól illusztrálja a következő, napi sajtóból vett tipikus leírás. „A szacharin a vizsgálat gyanúsítottja” című Associated Press-híradás már az első mondatában tudatja az amerikaiakkal, hogy „egy új szövetségi jelentés »előzetes bizonyítékokkal« szolgál arra nézve, hogy a szacharin nagy dózisban rákos húgyhólyagdaganatot okoz a patkányoknál.”⁴ Azok, akik a híradást továbbolvasták, megtudhatták, hogy 48 patkánnyal etettek szacharint, amely teljes étrendjük 7,5 százalékát tette ki, és közülük három patkányban fejlődtek ki olyan daganatok, amelyek „lehetnek” rákosak is. A háromszáz szavas újsághírben utalás sem történik arra, hogy azokkal a patkányokkal, amelyek teljes étrendjük 7,5 százalékában például nátrium-kloridot – vagyis konyhasót – kaptak, szintén előfordulhat, hogy nem maradnak túl egészségesek. Ehelyett ünnepélyesen tudatták az olvasókkal, hogy a „Food and Drug Administration (Élelmiszer- és gyógyszer-főfelügyelet) közölte, hogy nem tesz lépéseket a szacharin – a ciklamát betiltása óta a piacon maradt egyetlen mesterséges édesítőszer – ellen, amíg nem kapnak erre vonatkozó javaslatot a Nemzeti Tudományos Akadémiától.”⁵

Amikor a cigarettáról kiderült, hogy mérgező hatású – amely már évtizedekkel azelőtt köztudomású volt, hogy a „felfedezést” az Egyesült Államok kormánya hivatalosan is elismerte –, „egészségre ártalmasnak” nyilvánították. Amikor a ciklamátról fedezték fel, hogy mérgező hatású – amely kijelentés az anyag kis dózisú felhasználása esetén mindmáig vitatható –, teljesen betiltották: a gyógyszeripari cégeket eltiltották a ciklamát gyártásától, így az emberek nem vásárolhatnak belőle. Hasonlóképpen: a fent idézett híradásban nem arról tudatják az olvasóközönséget, hogy amennyiben a szacharin esetleg mérgezőnek bizonyul, akkor az „egészségre ártalmasnak” nyilvánítják, hanem arról, hogy ha a Nemzeti Tudományos Akadémia „javasolja” a szacharin betiltását, akkor a kormány be is fogja azt tiltani. Íme a farmakrácia működés közben.

Állítólag a „terápiás” csodaszerek az orvosi gyógyítás eszközei; valójában a mágikus ellenőrzés eszközei – és éppen annyira azok, mint a mágikus hatalom nyíltan vallásos jellegű ellenőrző eszközei. Az elmúlt kétezer év legfőbb „terápiás” csodaszereinek rövid áttekintése megerősíti ezt az értelmezést, és megmutatja, milyen figyelemre méltóan hasonlóak a különböző szerek, illetve eszközök használatára vonatkozó indokok.

Galen (130–200 k.) hozta létre korának legfontosabb orvosi iskoláját, amelynek hatása az egész középkorra kiterjedt. A galenikus gyakorlat leghatásosabb orvossága egy Electuarium theriacale magnum-nak elkeresztelt theriaca vagy ellenszer volt, egy keverék, amelynek különböző összetevői között szerepelt az ópium és a bor is. A keverék képességei Galen szerint a következőkre terjedtek ki: „Legyőzi a mérgeket és a mérges marásokat, gyógyítja a tartós fejfájást, a szédülést, a süketséget, az epilepsziát, a szélütést, a látásromlást, a némaságot, az asztmát, mindenféle köhögést, a vérköpést, a légszomjat, a bélgörcsöt, a sárgaságot, a lép keményedését, az epekövet, a vizelési bajokat, a lázakat, a vízkórokat, a leprákat, a nők által elszenvedett bajokat, a levertséget és mindenféle dögvészt.”⁶

Bár a 19. század végéig az ópium maradt az „igazi” orvosi csodaszer, a középkor végétől hasonló hivatkozások történtek más anyagokra is, de különösképpen az alkoholra. Az alábbiakban egy 13. századbeli feljegyzés olvasható az akkoriban természetesen aqua vitae-ként, azaz az életvízként emlegetett alkohol előnyös tulajdonságairól:

„Lassítá az öregedést, erősbíté a fiatalságot, segíté az emésztést, veszejté a melankóliát, fűszerezé a kedvet, könnyíté az elmét, serkenté a lelket, megóvá és megtartá a fejet a szédüléstől, a szemet a káprázattól, a nyelvet a selypítéstől, a fogakat a kocogástól, a torkot a hörgéstől, a gyomrot az émelygéstől, a szívet a szorítástól, a kezet a remegéstől, az izmot a sorvadástól, az ereket a szakadástól, a csontokat a sajgástól és a velőt a felszívódástól.”⁷

Kínában a tea töltötte be az orvosi csodaszer szerepét. A következő szöveg egy, a 19. század második felében Kantonban árusított tea leírása:

„Az elmaradhatatlan Déli Tea: zamata és illata tiszta és finom, kellemes és lágy. [...] A gyomor megerősödik használatától; meghozza az étvágyat, feloldja a szorulást, csillapítja a legégőbb szomjat is, véget vet a meghűlésnek, eloszlatja a gázokat; egyszóval a belső és külső panaszokon egyaránt könnyít. Nem isteni? [...] Összetevői a leggondosabban összeválogatott gyógyfüvek [...] Bátran kijelenthetjük, hogy bár betegség esetében nem mindig kifejezetten hasznos, az élet meghosszabbítása tekintetében mindenképpen csodálatos a hatása.”⁸

A csodamérgek bűnös hatásaival kapcsolatos kijelentésekhez használt nyelvezet, és az általuk felidézett képek párhuzamba állíthatók a csodaszerekhez társított képzetekkel. A reneszánsz koráig a legjelentősebb nyugati csodamérgek közé az ördög, a boszorkányok és a zsidók tartoztak. Azóta ezeket felváltották az őrület, az önkielégítés és a legutóbbi időkben a veszélyes drogok, a drogfüggők és a drogkereskedők.

A csodaszerek csodamérgekké való változása mind kiváltó oka, mind következménye az így kifejezésre jutó ideológiai változásoknak. Látszólagos radikalizmusa ellenére az ilyen átalakulás gyakran nem több, mint a szertartási jelképekben beállt változás, amely a társadalmi szerveződés és ellenőrzés alapszövetét nagyrészt érintetlenül hagyja. Például Oroszországban a cárizmus kommunizmussal való felváltásával egy időben, a keresztény csodaszerekből csodamérgek váltak; az orosz uralom oligarchikus, önkényuralmi jellege azonban megmaradt. Hasonlóképpen: az orvosi szexológiában Krafft-Ebing* és Freud idejétől Masters és Johnson* idejére a maszturbáció csodaméregből csodaszerré változott; az orvosok páciensek felett gyakorolt paternalista uralma viszont változatlan maradt.

Ez az átváltozás – amelyre legjobb példaként az ópium és a kokain lefokozása mutatkozik – egy meghatározott mintát követő, elkülönülő fázisokból álló folyamatként megy végbe. Eleinte az anyag – hívjuk X-nek – szabadon elérhető. Amint az uralkodók ráébrednek, hogy habár X nem szükséges a túléléshez, az emberek igénylik és hajlandóak fizetni érte, lecsapnak rá, mint bevételi forrásra: a kormány ekkor adót vet ki X-re, és ezáltal a gazdasági szabályozás tárgyává teszi. A következő lépésben X-et droggá nyilvánítják, és felhasználását csak betegségek kezelésénél engedélyezik: a kormány az orvosi szakma lelkes támogatásával X használatát orvosi rendelvényhez köti, és ezáltal az orvosi ellenőrzés tárgyává teszi. Ez egyrészt feketepiacot teremt X számára, másrészt „túlrendelésben” megnyilvánuló orvosi „visszaéléseket”, amelyek előkészítik a terepet ahhoz a politikai és köznépi követeléshez, hogy még szigorúbban ellenőrizzék X terjesztését. Végül, a teljes tiltás megindoklására és elősegítésére az „orvostudományi kutatások” kimutatják, hogy X vonatkozásában nincs semmiféle „legitim gyógyászati” bizonyíték vagy felhasználási terület: mivel immár X bármilyen felhasználása „visszaélésnek” minősül, politikusok, orvosok és közemberek egyesítik erőiket X betiltása érdekében.

Ezt az egyre kiterjedtebbé váló tiltást – amely egy szabadon elérhető hasznos anyagot szigorúan tiltott méreggé alakít – mind az ópiummal, mind a kokainnal kapcsolatban átéltük már. Szintén átéltük már ennek a folyamatnak néhány fázisát – anélkül, hogy a folyamat befejeződött volna – az alkohollal, a dohánnyal, az amfetaminokkal, a nagy dózisban használt A- és D-vitaminokkal és más anyagokkal kapcsolatban is. Szinte biztosra vehető, hogy a jövőben láthatunk még más anyagokat is – talán az aszpirint, a szacharint vagy ki tudja mi mást – a farmakrácia ellenőrző rendszerébe kerülni. Az engedélyezéseknek, az előírásoknak és a tiltásoknak a drogokkal és felhasználásukkal kapcsolatos nézeteinkre kifejtett hatásának jobb megértése érdekében szerkesztettem meg a 3. táblázatot, amely a drogok osztályozását mutatja be, de nem a szokásos módon – azaz farmakológiai hatásaikból kiindulva –, hanem elérhetőségük, terjesztésük és használatuk fokozatai alapján.

A gyógyításra és az uralkodásra való emberi késztetések egyfelől kiegészítik egymást, másfelől pedig ellentmondanak egymásnak – és ugyanez jellemzi a farmakológia és a farmakrácia elveit is. Ezt a kapcsolatrendszert a 4. táblázatban foglaltam össze. Az uralkodás eszméje mindent – a gyógyítást is – magában foglaló fogalom. A kezelés, ahogyan általában elképzeljük, egy olyan, nem kényszerítő erejű társadalmi ellenőrzési forma, amelynek hatékonysága teljes mértékben a beteg kezdeményezési és együttműködési készségén múlik. Ezzel szemben korunk drogtörvényei (valamint mentálhigiénés és közegészségügyi törvényei) kényszerítő erejű társadalmi ellenőrzési formák, amelyek hatékonysága az állam rendőri hatalmán múlik. Ez az értelmezés egybevág az orvostudományról mint a gyógyítás művészetéről szerzett történelmi tapasztalatainkkal.

A 19. század második fele előtt, amikor a mai formájában ismert modern gyógyító medicina megtette első, botladozó lépéseit, az orvosok tulajdonképpen semmit nem tudtak tenni azért, hogy a betegséget enyhítsék. Minél hatástalanabbak voltak a gyógymódok, annál bőségesebben akadtak csodaszerek: az ópium és az alkohol mellett az érvágásra (véreztetésre), a kalomeles* hashajtásra, a hólyaghúzásra és egy sereg más dologra, amelyet az orvosok a betegeken alkalmaztak, mindenható gyógymódként tekintettek. A hatékony terápiás hatóanyagok és eljárások kifejlődése óta, főképpen az utóbbi évtizedekben, az orvosok és orvoskutatók rájöttek, hogy az emberi szervezetbe való bármilyen kémiai és fizikai beavatkozás bizonyos jól körülírható következményekkel jár. Csodaszerek és általános gyógymódok helyett az orvosok most specifikus eljárásokról beszélnek, amelyek bizonyos feltételek mellett hasznosak, máskor viszont károsak lehetnek. A penicillin például gyógyító hatású egyes fertőzések esetében, de nem minden esetben; a vakbéleltávolítás is csak heveny vakbélgyulladás esetén gyógyító hatású; és így tovább. Ezzel szemben, az olyan modern „gyógyászati kezelések”, mint a Christian Science,* a pszichoanalízis, a gyógyfürdők vize és iszapja, a vegetarianizmus és a C-vitamin csodaszerként jelennek meg előttünk: olyan erőként, amely a betegségek végtelen sorát képes megelőzni vagy meggyógyítani.

Mindez egybevág azzal a ténnyel, hogy amíg az orvos munkája továbbra is az alkalmazott tudomány és az orvosi mágia elegye marad, addig az emberek továbbra is orvosi segítséget keresnek azokra a problémáikra, amelyekkel szemben korunk orvosai éppoly tehetetlenek, mint elődeik voltak a pestissel. Ezeknek a problémáknak egy része olyan betegségekkel kapcsolatos, mint a rák és az úgynevezett degeneratív betegségek; más részük egyáltalán nem valódi betegségekhez kapcsolódik, hanem például a mindennapi élet számtalan nehézségéhez, amelyeket most „mentális betegségeknek” nevezünk. Amikor az orvosok ilyen jellegű problémákkal szembesülnek, továbbra is csodaszerekhez folyamodnak – és az örökké hiszékeny és engedelmes betegek továbbra is elfogadják, sőt, követelik ezeket. Napjaink legnyilvánvalóbb csodaszerei a diéta és a nyugtatók. Továbbá: míg a régebbi vallásos korokban a mindenható gyógymódok teológiai jellegűek voltak, korunkban ugyanezek orvosi természetűek. Mint erre máshol már rámutattam,⁹ ezt a korszakot két olyan jelenség „felfedezése" vezette be, amelyeket az összes emberi probléma gyökerének lehetett tekinteni: ezek voltak az elmebaj és a maszturbáció. Amíg az előbbi arra adott magyarázatot, hogy az emberek miért hajlamosak mindeféle bajkeverésre, az utóbbi megindokolta, mi okozta elmebajukat!

Bár már majdnem háromszáz éve létezik a mentális betegség fogalma – mint mindent magyarázó fogalom és mint minden rossz okozója – igazán csak napjainkban virágzott ki teljesen. E felvirágzás újabb különleges esetek megjelenését eredményezte. Ilyenek a kábítószerrel való visszaélés és a kábítószerfüggés – a mentális betegségek okai és tünetei a szabad társadalmakban; és a a vallásos szertartások – a mentális betegségek okai és tünetei a kommunista országokban.

Persze a kommunisták sem szeretik a narkotikumokat. Ők ellene vannak mindennek, ami egyéni autonómiát fejez ki vagy szimbolizál. Mindazonáltal arra akarok rámutatni, hogy miként a mi társadalmunk fő csodamérge ma a „veszélyes kábítószer”, a kommunistáké a „veszélyes vallás”. Ha ez a párhuzam – és konkrétabban a heroin és a szenteltvíz közötü párhuzam – túlzónak tűnik, akkor vessünk egy pillantást az Associated Press hírügynökség által kiadott alábbi jelentésre.

1973. március 27-én „egy osztrák katolikus hírügynökség jelentette, hogy egy Stephan Kurti néven azonosított papot kivégeztek Albániában, azért ítéltek halálra, mert egy gyermeket titokban megkeresztelt.”¹⁰ Az albánok szemében Kurti nyilvánvalóan olyan „szenteltvízdíler”, aki megérdemli, hogy elpusztuljon, ahogy sok amerikai számára a heroin importőrei is „dílerek”, akik szintén halált érdemelnek.

Ráadásul, ahogyan a kapitalista keresztes hadjárat sem csupán a heroint veszi célba, hanem minden „veszélyes kábítószert” üldöz, a kommunista hadjárat sem csak a szenteltvíz, hanem minden vallás ellen irányul.

Ugyanebből az Associated Press-jelentésből értesülhetünk arról, hogy 1973. március 31-én a vatikáni rádió bejelentette, hogy a kommunista Albánia „a keresztény élet minden megnyilvánulását elfojtotta azzal a céllal, hogy a római katolikus egyházat teljesen megsemmisítse. [...] Nincsenek vallási épületek [...] Mindet átalakították tánc- és tornatermekké és állami hivatalokká [...] Az ortodox templomoknak és a muzulmán mecseteknek ugyanez lett a sorsuk.”¹¹

A jelentés nem egy elszigetelt jelenségről szól. A mentális egészségügy egyéb kommunista hatóságai szintén régóta hirdetik, hogy a vallás számtalan lelki betegség és társadalmi zűrzavar okozója. Ez az álláspont megegyezik azzal, amelyet az amerikai mentális egészségügyi szakértők fogalmaznak meg a „veszélyes kábítószerekkel” kapcsolatban. Például egy 1972-es prágai Associated Press-jelentés szerint a szlovák kommunista párt lapja, a Pravda, figyelmeztette „a csehszovák szülőket [...], hogy a vallás súlyos veszélyt jelent a gyermekek lelki egészségére. A vallás az egészséges és harmonikus érzelmi fejlődés útjában áll [...] gátolja a társadalmi alkalmazkodóképesség kibontakozását, és így megteremti a bűnözés elterjedésének feltételeit. Az idegrendszer megterhelésével pszichikai rendellenességekhez vezet. Gyenge akaratú egyéneket nevel, és útjában áll a szilárd erkölcsi értékrend kialakulásnak. [...], gyengíti a tudásvágyat, ami gyenge osztályzatokat eredményez.”¹²

A csodaméregnek tekintett vallás kommunista képe éppúgy része a kommunista országok szokásainak és törvényeinek, miként a mi drogokról alkotott elképzeléseink: figyelmeztetjük az utazókat, hogy ne hozzanak be drogokat az Egyesült Államok területére; az oroszok pedig figyelmeztetik az utazókat, hogy ne hozzanak be Bibliát a Szovjetunió területére.¹³

Ezek a példák remekül mutatják, hogy a farmakológia és a farmakrácia közötti különbségek lényegében megegyeznek a leírás és a (receptre) felírás, a tény és az érték, az orvoslás és az erkölcs közötti különbségekkel. Röviden: a csodaszerek és a csodamérgek a tettek igazolására szánt retorika műveletének kitevői: nem állítanak tényeket, de igazolják – sőt bátorítják – a cselekvéseket.

A farmakratikus szabályozás – bár látszólag a laikusok védelmére szolgál – végső soron kárára van mind a páciensnek, mind az orvosnak. Az állampolgár mint lehetséges beteg ott sérül, hogy megvonják tőle az öngyógyítás jogát; megvonják tőle a szabad orvosválasztás jogát és lehetőségét – mivel egyes gyógyítókat törvénytelennek deklarálnak, és törvényileg akadályozzák hivatásuk gyakorlásában; megvonják tőle annak a jogát, hogy olyan szerekkel kezeltesse magát, amelyek esetleg más országokban szabadon hozzáférhetőek, de az Egyesült Államokban használatukat tiltják.

Az orvos mint a kormány által védett monopólium haszonélvezője rövid távon hasznot húzhat az ilyen jellegű szabályozásból, de végső soron ő is áldozattá válik, mégpedig főként éppen azoknak a korlátozásoknak az eredményeként, amelyeknek látszólagos célja a tájékozatlan laikusok védelme „a rossz gyógyszerek használatától”. Ez a látszólag önzetlen indíték és praktikus cél az uralkodás – az Orvos beteg feletti, az orvos más orvosok feletti, a politikus orvos feletti uralkodásának – vágyát leplezi a szabályozások és a zsarnokoskodás végtelen spiráljában.

A végeredmény az, hogy az orvos – a húsz vagy éppen ötven évvel ezelőtti gyakorlattal ellentétben – már nem írhatja fel betegének szabadon azt a gyógyszert, amelyet a leghatékonyabbnak ítél páciense kezelése szempontjából. Mindenekelőtt azért nem, mert az orvos retteg attól, hogyha betegeinek bizonyos drogokat, különösen pszichoaktív drogokat, „túlzott gyakorisággal” vagy „túl nagy” mennyiségben – legalábbis az orvostársaiból álló bizottságok által túlzottnak ítélt mértékben – ír fel, akkor a fegyelmitől az orvosi engedélye bevonásáig sokféleképpen büntethetik.¹⁵ Ráadásul félelmeit az is táplálja, hogy a vényköteles „ellenőrzött anyagok” receptmásolatai egy központi nyilvántartásba kerülnek, amelyek később felhasználhatók a páciensek jogi, gazdasági, szakmai, illetve ma még előre nem látható módon és eszközökkel való zaklatására.¹⁶ Végül, az orvos fél vagy legalábbis okkal félhet attól, hogy a segítségét kérő személy nem is beteg valójában, hanem egy provokatőr. Ezzel a megállapítással a drogok ellen folyó háború egy olyan részére utalok, amely a nagyközönség előtt teljességgel rejtve marad és éppen ezért részletesebb magyarázatot igényel.

A jogi döntések alapján úgy tűnik, hogy az elmúlt években általánosan elterjedt törvényvégrehajtói gyakorlattá vált, hogy magukat egyszerű pácienseknek kiadó narkotikumügynökök – azaz kábítószerügyekre specializálódott titkosügynökök – keresik fel az orvosi rendelőket, és arra próbálják rávenni az orvost, hogy illegálisan írjon fel számukra vényköteles „ellenőrzött anyagokat”. Az alábbiakban két ilyen eset összefoglalása olvasható. Mindkettőt az Amerikai Orvosi Szövetség jogi döntéseket taglaló időszakos kiadványából emeltem ki.

Az első esetben „egy, az illegális kábítószer-kereskedelem kivizsgálásával megbízott titkosügynök magát betegnek kiadva tett látogatást az orvosi rendelőben. Az orvosnak azt mondta, hogy meszkalinfogyasztás* utóhatásaitól szenved, ideges és az alvással is problémái vannak.”¹⁷ Talán az orvosi egyetemeknek és tankönyveknek az ilyen esetekre is ki kellene térniük, mert bár a diákok tanulnak a „függőkről” és a „szimulánsokról”, de nem kapnak semmilyen ismeretet a manapság narkotikumügynököknek nevezett provokatőrökről, akik hamis tüneteket és problémákat produkálva igyekeznek csapdába csalni az orvost, amikor arra kérik, hogy illegálisan írjon fel vagy adjon számukra drogokat.

A fenti esetben említett orvos barbituráttartalmú nyugtatókat adott a „páciensnek”. „Az ügynök még öt alkalommal kereste fel a rendelőt, különböző gyógyszereket kérve [...]” Az orvos, esetünkben egy nő, minden egyes alkalommal engedett a kérésnek, aminek az lett az eredménye, hogy „a különböző narkotikumtörvények és -szabályok 13 rendbeli megsértésében találták bűnösnek”. A bíróság előtt az orvosnő azzal védekezett, hogy tőrbe csalták, de az esküdtszék őt mondta ki bűnösnek. Fellebbezést nyújtott be, amelyben arra hivatkozott, hogy „nem nyert egyértelmű bizonyítást, hogy ő nem jóhiszeműen cselekedett, és az általa kiadott gyógyszer sem minősül túlzottan nagy mennyiségűnek [...] A bíróság kimondta, hogy elegendő bizonyíték áll az esküdtszék rendelkezésére ahhoz, hogy levonhassák a végkövetkeztetést, miszerint az orvosnő nem jóhisszeműen cselekedett, és hogy az ügynöknek bármilyen mennyiségű drog vagy narkotikum kiadása túlzottnak és gyógyászati szempontból segalapozatlannak minősül. A bíróság kimondta, hogy az esküdtszék az orvosnő viselkedése és tanúvallomása alapján is meghozhatja döntését, mindennemű szakértői tanúvallomás nélkül.¹⁸

A történet magáért beszél. Mindössze annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a narkotikumok felírásának „gyógyászati szempontú megalapozatlanságát” esetünkben nem orvosokból álló esküdtszék ítélte meg. A „veszélyes drogok” elleni háborút oly buzgón támogató orvosoknak nyilván meg sem fordult a fejükben, hogy ennek a háborúnak ilyen következményei is lehetnek.

A másik esetben a Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatalának egyik különleges ügynöke „keresett fel egy orvost a rendelőjében állandó hátfájásra panaszkodva. Az orvos mindenféle fizikai vizsgálatot mellőzve Parafon Forte-t [egy erős fájdalomcsillapítót] írt fel a számára”.¹⁹ Miután az orvos többször is hasonlóképpen járt el az első ügynökkel, egy másik ügynököt is bevetettek, hogy az orvost kelepcébe csalják. Ez az álbeteg idegességről és álmatlanságról panaszkodott. Az orvos „ismét mellőzve a fizikai vizsgálatot, Libriumot [egy altatót] írt fel”. Ez az ügynök is többször felkereste az orvost, aki még több gyógyszet adott neki. Az orvost „ellenőrzött gyógyszerek két rendbeli szabályellenes felírásáért” marasztalták el. Az ítéletet a szövetségi fellebbviteli bíróság is jóváhagyta.²⁰

Ez a történet szintén önmagáért beszél. Itt még azt szeretném megjegyezni, hogy a pszichiáterek rendszeresen írnak fel „ellenőrzött anyagokat” pácienseiknek mindenféle fizikai kivizsgálás nélkül. Tény, hogy sok pszichiáter úgy véli, hogy a pszichoterápiás „kezelésben” részesülő páciensek fizikai kivizsgálása nem helyénvaló; mégis, sok pszichiáter ír fel gyógszereket pácienseinek. Ez vajon azt jelenti, hogy ezeknek az orvosoknak a viselkedése sérti a Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatalának szabályait és előírásait?

Az 1914-ben elfogadott Harrison-törvény látszólag a drogfüggőket volt hivatott ellenőrizni, de valójában az orvosok ellenőrzésére használták fel. A szóban forgó törvény kriminalizálta az ópium és az ópiumszármazékok szabad, vény nélküli értékesítését. Így ezeket a drogokat ezután csak Orvosi recepttel bizonyos betegségek kezelésére lehetett törvényesen beszerezni. A törvény hatályba lépése után a Legfelső Bíróság határozatok sorában mondta ki, hogy az opiátok kábítószerfüggő személyeknek való kiadása vagy felírása kívül esik a törvényes orvosi gyakorlaton és ennélfogva szintén illegális, büntetendő cselekmény. Egy, a New York-i Orvosi Akadémia által megrendelt tanulmány szerint a Harrison-törvény elfogadását követő években, különösen 1919 után, 25 000 orvos ellen emeltek vádat narkotkumok árusítása miatt és 3000 orvos letöltendő börtönbüntetést is kapott. Több ezer orvos engedélyét bevonták.²¹ A figyelmeztető kézírás tehát már megjelent a falon,* de erről az amerikai orvosi szakma makacsul továbbra sem vett tudomást.

Máshol már beszámoltam arról a gyalázatos erőszakról, amelyet orvosok követnek el az úgynevezett mentális betegek szabadságával és méltóságával szemben; ezekben az esetekben a szabad társadalom törvényeinek védelmét félrerakták a zsarnoki farmakrácia által ígért őrültségszabályozás kedvéért. Itt most arra a gyalázatos erőszakra kívánom felhívni a figyelmet, amit a politikusok, a törvényhozók és a jogászok művelnek az orvosok szabadságával és méltóságával; ezekben az esetekben a szabad társadalom jogrendjének védelmét félrerakták a zsarnoki farmakrácia által ígért drogszabályozás kedvéért.

A járványok és az éhínség által fenyegetett középkori európai ember a boszorkányok és a zsidók üldözésével próbált megoldást találni a problémáira. Az imperialista kommunizmus, az energiahordozók gyors ütemű kimerülése és a környezetszennyezés veszélyei által fenyegetett modem amerikai ember marihuánaszívók és a heroinárusok üldözésével próbál megoldást találni a problémáira.

Az amerikai vérmérséklet azonban nem csak a csodamérgek elleni – tevőleges harcot követeli meg, hanem – és talán ez még fontosabb – teljes törvényen kívül helyezésüket is. 1971-ben csak Massachussets államban 143 különböző drogokkal kapcsolatos törvénytervezetet terjesztettek elő. Ezek egyike halálbüntetést róna ki „a kábítószerek értékesítés céljából való birtoklásáért”. Ha ezeket a törvénytervezeteket mind elfogadják, jegyzi meg a Massachussets Physician, akkor még az is veszélybe kerülhet, akinél aszpirint találnak.²²

Valóban tragikus, hogy az orvosok és általában az emberek nem fogadják el a bibliai bölcsességet, és azzal áltatják magukat, hogy büntetlenül semmibe vehetik Jézus figyelmeztetését, hogy „aki kardot ragad, az kard által vész el”.²³ Vagyis azt is modhatjuk, hogy mindayok, akik a drogszabalyozást megtervezik, támogatják vagy abból hasznot húznak, a drogszabályozás által fognak elveszni.

Ez persze már egy megkésett figyelmeztetés ahhoz, hogy azamerikai orvoslást „meg lehessen szabadítani” a fenyegető kormányzati uralomtól, hiszen az amerikai orvoslás már túlságosan régóta kormányzati monopólium és nem szabad szakma. Mindenesete a bibliai bölcsességnek az általam a drogkorszak stíluához igazított változata megfelelő sírfeliratnak látszik annak az orvoslásnak a fejfáján, amely a betegek gyógyításának szentelte magát, és amely a bűnösök üldözésére szakosodott testvérbátyja ádozatául esett.