A mai köznapi és szakmai szóhasználatban a függőség – az „addikció” – kifejezés nem egy betegségre vonatkozik, hanem egy megvetett devianciára. Ezért a „drogos” kifejezés sem egy jóhiszemű betegre utal, hanem egy stigmatizált identitásra, mellyel a személyt általában akarata ellenére bélyegzik meg. Ennek következtében a függőség (vagy drog abúzus) a mentális betegségekhez vagy a boszorkánysághoz, a (kábítószer-)függő személy pedig a mentális beteghez illetve a boszorkányhoz hasonlatos annyiban, hogy ezek az elnevezésekkel mind deviancia-kategóriákat, illetve az e kategóriákba sorolt személyeket illetik. Pontosabban úgy fogalmazhatnánk, hogy a függőség egy különleges mentális betegségnek tekinthető, mint ahogy a hisztéria, a depresszió és a skizofrénia is különleges mentális betegségek.
Következésképpen a mentális betegségekkel és a pszichiátria-iparral kapcsolatos máshol – különösen a The Myth of Mental Illness (A mentális betegség mítosza) és a Manufacture of Madness (Az őrültség gyártása) című műveimben – kifejtett észrevételeim és érveim, mutatis mutandis, alkalmazhatók a kábítószerfüggésre, a kábítószerfüggőkre és az úgynevezett szakértőkre is, akik megnyilatkozásaik szerint szüntelenül és önzetlenül a kábítószerfüggők érdekében munkálkodnak.1 Itt megpróbálom elkerülni ezen korábbi észrevételeim és érveim megismétlését és amennyire csak lehetséges, a droghasználat illetve a droghasználók üldözésének azon aspektusaira próbálok szorítkozni, melyek ezeket a viselkedésmódokat jellemzik és az orvosilag meghatározott deviancia más típusaitól valamint azok pszichiátriai üldöztetéseitől megkülönböztetik.
A boszorkány figurája kezdetben egy különösen viselkedő nőről mintázódott, az elmebetegé egy vérengző mániákusról, a drogosé pedig egy tébolyodott kábítószer-függőről; de amint ezek már nem csak pusztán valóságos, ám időközben roppant fontossá vált kategóriákként kezdtek viselkedni, gyorsan kitágultak azok a színterek, ahonnan ezek a devianciakategóriák feltöltődhettek. Végül bárkiről – kivéve talán a legsikeresebb devianciaforgalmazókat és hatalmas gazdáikat – „kideríthették”, hogy boszorkány, elmebeteg vagy drogos; a boszorkányság, az elmebaj, illetve a drogfüggőség pedig „járványos méretű sorscsapásként” fogalmazódott meg, mellyel bárki „megfertőződhetett”.
A kábítószerfüggőség fogalmának forgalomba hozatala során három összefonódó mechanizmus különböztethető meg a „függőségre hajlamos” személyek létrehozásának és megjelölésének folyamatában. Az első mechanizmus bizonyos anyagok „veszélyes narkotikumként” való besorolása, melyek se nem veszélyesek, se nem narkotikumok, ám különösen népszerűek egyes csoportok körében. E csoportok tagjai szinte kínálják magukat a társadalmi és pszichiátriai megbélyegzésre (ilyen anyagok a marihuána és az amfetaminok, és ilyen csoportok a nagyvárosi feketék és Puerto Ricó-iak, valamint a fiatalok csoportja). A második mechanizmus ezeknek az anyagoknak a betiltása és a használatukkal kapcsolatba hozható személyeknek mint ártalmas bűnözőknek („dílereknek”) és őrült pácienseknek („drogosoknak” és „kábítószerfüggőknek”) – korrupt és szeszélyesen változó jogi eljárások által való – üldözése. A harmadik mechanizmus annak folyamatos hangoztatása, hogy a „veszélyes kábítószerek” fogyasztása riasztó méretekben növekszik, ami hatásában úgy működik, mint egy hatalmas reklámhadjárat: vagyis olyan drogok fogyasztására sarkall, amelyek állítólag különleges „élvezetek” forrásai, és bár illegálisak, törvénytelen csatornákon mégis könnyen hozzáférhetők. Ezek a folyamatok kimeríthetetlen „nyersanyagforrást” biztosítanak a hivatalos minősítésű drogosok szükség szerinti előállításához.
Ahogy a keresztény Nyugat szembesült valamikor a boszorkányság problémájával, úgy szembesül ma a tudományos világ a drogproblémával. A probléma, annak idején a boszorkányság kérdéskörénél éppúgy, mint ma a droghasználaténál, magából a problémaként való kezelésből ered. A „drogprobléma” előállítása azonban olyan jelenségek létrejöttéhez vezet, melyek többféleképpen leírhatók, illetve melyekkel többféleképpen lehet foglalkozni. Sok ilyen jelenséget – különösen bizonyos „veszélyes drogoknak” nevezett anyagok betiltását és „drogfüggőségnek” nevezett használatukat – ma farmakológiai tankönyvekben tárgyalnak, ami olyan, mintha a szenteltvíz alkalmazását szervetlen kémiai tankönyvekben fejtegetnék. Ha a drogfüggőség azért tartozik a farmakológia témakörébe, mert a függőségnek a drogokhoz van köze, akkor a keresztelés tanulmányozásának a szervetlen kémia témakörébe kell tartoznia, hiszen ez a szertartás vízzel történik.
A keresztelés persze egy szertartás, mégpedig egy általánosan elfogadott szertartás. Sokfajta droghasználat – például bizonyos öngyógyítási formák – szintén tekinthető szertartásnak, bár általánosan nem fogadják el mint szertartást. Következésképpen a szertartásos droghasználat sokkal inkább az antropológia és a vallás témakörébe tartozik, mint a gyógyszerészetébe és az orvostudományéba, így vizsgálatát helyesebb volna „ceremoniális kémiának” nevezni. Vagyis azt javaslom, hogy tegyünk határozottabban különbséget a drogok tanulmányozása és a droghasználatnak, illetve a droghasználattól való tartózkodásnak a tanulmányozása között. A szerves kémia, a biokémia és a farmakológia mind a drogok kémiai tulajdonságaival és biológiai hatásaival foglalkozik. A ceremoniális kémia tárgykörébe viszont a droghasználatot és a droghasználattól való tartózkodást meghatározó személyes és kulturális tényezők tartoznak. A szertartásos kémia tárgya tehát a droghasználat mágikus és rituális dimenziói – szemben az orvosi és technikai dimenziókkal –: vagyis a jóváhagyás és a rosszallás, a támogatás és a tiltás, a szimbolikus jelentőségű anyagok fogyasztása és az azoktól való tartózkodás, valamint a használatuk következményeire és ellenőrzésére vonatkozó magyarázatok és indokok.
A függőséget okozó szerek ugyanolyan kapcsolatban állnak a közönséges vagy a függőséget nem okozó szerekkel, mint a szenteltvíz a közönséges vagy a nem szentelt vízzel. Amint bizonyos szereket drogokként azonosítunk, „függőséget okozónak” nevezünk, és olyan más szerek közé sorolunk, mint az antibiotikumok, a vizelethajtók, a hormonok és így tovább, ahhoz hasonló kategorizációs hibát követünk el, mintha megkülönböztetnénk egy bizonyos típusú „szenteltnek” nevezett vizet, és besorolnánk a desztillált víz vagy a nehézvíz osztályába.2 Mindebből az következik, hogy a drogfüggőség megértését a drogok tanulmányozásán keresztül megkísérelni körülbelül annyira értelmes vállalkozás, mintha a szenteltvíz jelentéséhez próbálnánk a víz vizsgálatával eljutni; és a függőséget okozó drogok használatát a drogok fajtája szerint szabályozni annyira értelmes dolog, mint a a víz fajtája alapján előírni a szenteltvíz alkalmazását.
Mégis jelenleg éppen ezt csináljuk. Az általunk ily módon létrehozott zavar – saját gondolatainkban és életünkben, és azok gondolataiban és életében, akikkel a törvényhozáson, a gyógykezelésen vagy a „józan eszünkön” keresztül kerülünk érintkezésbe – nem is lehetne nagyobb. Az oktalanság, amibe belezuhantunk, valóban óriási mértékű: megfosztottuk trónjától az Istent és a gonoszt, és helyükre új isteneket és gonoszokat ültettünk. Új isteneink és gonoszaink – a mi magunk teremtményei, mégis mind rejtélyes szörnyetegek – a drogok, melyeket imádunk és rettegünk.
Amikor az emberek még tényleg hittek abban, hogy az emberi test Istené, arra a következtetésre jutottak, hogy az orvosoknak szinte semmit sem szabadna a testtel tenniük (kivéve talán a sebek ellátását a test „természetes” állapotának helyreállítása érdekében).
Amikor az emberek ténylegesen már nem hisznek abban, hogy az emberi test Istené, arra a következtetésre jutnak, hogy szinte nincs olyan dolog, amit az orvosok ne tehetnének meg az emberi testtel (kivéve talán a testnek a megsemmisítés bevallott szándékával való megsemmisítését).
A vallási fundamentalista tehát nem tűr korlátozást istenimádatában, és egy olyan mindenható istenséget teremt, akinek alkotásaiba az embernek nem szabad belekontárkodnia. Az Isten által Isten képére teremtett emberi lény egy mérhetetlenül értékes remekmű, amit az Isteni Képtár látogatóinak tilos megérinteniük, és még inkább megváltoztatniuk. A változtatás itt az elcsúfítás szinonimája.
Hasonlóképpen az orvosi fundamentalista nem tűr korlátozást tudományimádatában, és egy olyan mindenható orvostudományt teremt, amely képes minden biológiai dolog, de különösképpen az ember vég nélküli tökélesítésére. Az orvostudomány által az orvostudomány képére teremtett emberi lény egy működő modell a biológiai technikus laboratóriumában, amelyet minden ott dolgozó „tudományos munkatársnak” meg kell próbálnia megváltoztatni. A változtatás itt a tökéletesítés szinonimája.
Nyilvánvaló, hogy – akár eltúlzott istenkoncepciója, akár eltúlzott egészségkoncepciója miatt – az ember végül saját önteltségének esik áldozatul. Nekem úgy tűnik, hogy amire az emberiségnek jelenleg a legnagyobb szüksége van, az az önmérséklet és a mértékletesség gyakorlása minden fontos dologban; és mivel a vallás és az orvoslás az élet legfontosabb dolgai közé tartozik, szükségünk van az Istennel és az egészséggel kapcsolatos önmérsékletre és mértékletességre. Az Istennel kapcsolatos önmérséklet vallási toleranciát jelent – vagyis nem a hívő felügyeletét, hanem azokét, akik azt írnák elő, hogyan imádja a hívő az Istent. Az Egyesült Államokban az Alkotmány első kiegészítése, más szabad világi társadalmakban pedig hasonló törvények és szokások biztosítják az állampolgár védelmét az ilyenfajta vallási zaklatástól. Hasonlóképpen, az egészséggel kapcsolatos önmérséklet orvosi toleranciát jelent – vagyis nem a droghasználó felügyeletét, hanem azokét, akik azt írnák elő, hogy a droghasználó hogyan használja a drogot. De sem az Egyesült Államokban, sem más modern társadalmakban nem védik az állampolgárt az ilyenfajta orvosi zaklatástól.
Rövidre fogva: el kell utasítanunk a mindenható istenség- és életegészség-képzeteket. Ugyanakkor meg kell őriznünk – sőt minden eddiginél magasabb szintre kell emelnünk – az emberinél „magasztosabb” törvények iránti tiszteletet. Szimbolikusan úgy fogalmazhatunk, hogy az élet bíróságán nem lehet egyszerre pereskednünk és bíráskodnunk. Meg kell tehát tanulnunk átélni és kimutatni az életegészség iránti őszinte tiszteletünket. Vagyis szimbolikusan azt mondhatnánk, hogy mivel a férfiak és a nők életet tudnak adni és elvenni, pontosan emiatt a legfontosabb feladat az élettel való törődés. És hogyan adható erről a legjobb tanúbizonyság? Talán egyszerűen annak a szilárd meggyőződésnek – és az erre épülő viselkedésformáknak – az újragondolásával és feladásával, miszerint a kényszert igazolhatja a törődés, illetve a kényszer lenne a törődés leglényegibb bizonyítéka.