Korábban már említést tettem az ember alapvető morális színjátékáról – a beszennyeződés és a megtisztulás drámai ciklusáról. Természetszerűleg, az étel és az étkezés kiemelkedő szerephez jut ebben a forgatókönyvben: a legegyetemesebb megtisztulási ceremónia a böjt; a saját vágyak kielégítésének, illetve a beszennyeződésnek a legáltalánosabb ceremóniája pedig a lakoma, a dőzsölés. Általában, a fájdalomra és a szomorúságra adott hagyományos vallási válasz, illetve a fájdalom és a szomorúság leküzdésének hagyományos eszköze a böjtölés; míg az öröm és a boldogság ünnepeihez a lakomázás kapcsolódik hagyományosan.
A böjt kereszténységben betöltött szerepének fontossága az ember eredendő bűnösségéhez kapcsolódó képzet intenzitásából fakad; innen vezethető le a böjtnek, mint az önmegtisztítás egyik módszerének a jelentősége. Ezen elképzelések és cselekedetek jelentősége nyelvünkben is tükröződik. A böjt jelentésű „fast” szócikk – amely egyike a leghosszabbaknak – az Oxford English Dictionary-ben nyolc és fél hasábot foglal el; míg a lakoma jelentésű „feast” szócikke mindössze két és fél hasábos.
Továbbá: ez a böjthöz és a lakomához kapcsolódó alapvetően vallási megközelítés – a megfelelő nyelvi és ceremoniális változtatásoktól eltekintve lényegében változatlanul – áttevődött a diétázás modern orvosi megközelítésére. Az Oxford English Dictionary meghatározása szerint a böjtölés „vallási előírásnak megfelelő [...] tartózkodás az ételtől”, a diétázás pedig „orvosi vagy büntetési okokból előírt étkezési rend”. Azaz: ahogy az orvoslás (mint vallás) átvette a vallás helyét, a diétázás felváltotta a böjtölést, az elhízás kezelése pedig kiszorította a falánkság bűne alóli feloldozást. Természetesen mindez csak egyik oldala az erkölcsök mindent átható medikalizációjának, amely az elmúlt három évszázad során ment végbe.
Bármennyire is nyilvánvalónak tűnnek az étel, a böjt és a lakoma vonatkozásában a korábbi vallási és a jelenlegi orvosi álláspontjaink közötti párhuzamok, ezek mégis elkerülik az e tárgyban publikáló modern tudósok és orvosok legtöbbjének a figyelmét. Például, az úgynevezett túlsúly problémájába való belefeledkezést és ezzel összhangban a súlygyarapításhoz képest a súlycsökkentésre irányuló nagyobb figyelmet általában „tudományos” megfontolásoknak – különösen a jóléti társadalmakra jellemző „túltápláltságnak” az „alultápláltsággal” szembeni nagyobb gyakoriságának és az elhízás betegségekre hajlamosító patogén hatásainak – tulajdonítják. Ráadásul az elhízási hajlamot, legalábbis részben, minden szakértő a mozgáshiányos modern életmóddal hozza kapcsolatba. Ezeket az értelmezéseket mint ténykérdéseket nem vitatom. De úgy vélem, hogy ezekben a „tudományos magyarázatokban” több a titok, mint a magyarázat.
A súlycsökkentés jelenlegi orvosi hangsúlyozása, mint már említettem, szoros párhuzamban van a böjtölés régebbi vallási hangsúlyozásával. Természetesen a középkorban nem álltak az emberek rendelkezésére ilyen bőségesen vagy ilyen könnyen elkészíthető ételek, mint manapság; és az emberek sem mozogtak ilyen keveset. Meggyőződésem szerint az akkori böjtölés és a mai diétázás ugyanazt a fontos szertartásos funkciót töltötte, tölti be az önmegtisztításban, de ezt a funkciót manapság elhomályosítják a súlycsökkentés előnyeit hirdető technikai érvek.
A táplálkozás pusztán orvosi szemlélete nem képes magyarázatot adni arra, hogy a nők miért törődnek többet a karcsúsággal, mint a férfiak. Az esztétikai megfontolások segítségül hívása sem segít a kérdés m egválaszolásában: miért hangolja le sokkal jobban a nőket, ha felszednek néhány kiló „súlyfelesleget”, mint a férfiakat? Vajon azért, mert a férfiak „testi” – mondjuk szexuális – tárgyként kezelik a nőket? Minden egyes válasz csak újabb kérdéseket vet fel anélkül, hogy választ kapnánk az eredeti kérdésre. Azt állítom, hogy mindenféle táplálkozástudományi, pszichoanalitikus és férfisoviniszta retorika legmélyén álcázva ott nyugszik az a nőkre vonatkozó ősi előfeltevés – a férfias félelem és a nőies elfogadás –, amely úgy kezeli a nőket, mint különösen „szennyezett” személyeket, akiknek különleges „megtisztító” rítusokra van szükségük.
A „női szennyezettség” fogalma ősi hiedelem.1 Az idevonatkozó magyarázatok és igazolások ugyan változtak az idők folyamán, de maga a hiedelem nem vesztett erejéből. Valójában jelen formájában el sem lehet oszlatni ezt a nézetet, mivel sem a nők mint egyének, sem az antropológusok és orvosok mint szakértők nem ismerik el, hogy a nők súlyfölösleggel és diétázással kapcsolatos állandósult aggodalmának bármi köze lenne „tisztátalan” voltukhoz. Azt állítom, hogy a „túlsúlyos nő” pusztán a női tisztátalanság mítoszának jelenkori változata, amelynek korábbi verziói közé tartozott – a tisztaságot biztosító megfelelő óvintézkedésekkel együtt – a menstruáció, a felsőbbrendű szexuális erők gyakorlása, a boszorkányság és az ördöggel való „meghitt kapcsolat”. Ezekre a korábbi tisztátalansági-megtisztulási szertartásokra most visszatekintve annak tudjuk meghatározni őket, amik valójában voltak; de napjaink szertartásait – a masszázsszalonokat és a fogyókúrás klubokat, a diétás kézikönyveket és az egészséges ételeket, a szélhámos orvosokat, az „anorexiásokat” és a modern súlykultusz minden egyéb orvosi-vallási kellékét – saját képtelenségükben szemügyre véve továbbra is úgy tekintünk az egészre, mintha egy pusztán orvosi problémáról lenne szó!
Mindezzel nem a fiziológiai tényeket kívánom tagadni, vagy azt, hogy bizonyos orvosi elvek és eljárások segíthetnek néhány embernek súlyuk leadásában (vagy gyarapításában). De abból, hogy orvosi technikákat alkalmaznak a testsúlyszabályozáshoz, ugyanúgy nem következik az, hogy a testsúlyszabályozás ténylegesen orvosi probléma lenne, mint ahogy abból, hogy bűnözők kivégzésére használhatnak villamosszéket, sem következik az, hogy a bűnözők kivégzése ténylegesen villamosmérnöki probléma lenne.
A testsúly tökéletesen alkalmas annak a jelenkori szenvedélynek a kielégítésére, hogy az emberi tulajdonságokat az orvosi normák függvényében írjuk le. A mindenki számára ismerős magasság-testsúly táblázatok ezeknek a normáknak a megtestesítői. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy bár ezektől a normáktól négy különböző irányban lehet eltérni, az eltérések egyikét sokkal súlyosabban megbélyegzik, mint a másik hármat. Az a személy, aki magasabb, alacsonyabb vagy soványabb, mint a norma (hacsak túl nem lépi a nagyon széles tűréshatárokat), „statisztikai abnormalitása” ellenére is elfogadja a társadalom. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy nem ragasztották rá az orvosilag abnormális, illetve beteg címkét. De a negyedik irányban eltérőket – azaz az átlagnál súlyosabbakat – nagy bánatukra társadalmilag „túlsúlyosként”, esztétikailag „visszataszítóként” és orvosilag „betegként” bélyegzik meg. A társadalmi és különösen az orvosi szakmai attitűdök tekintetében néhány szembetűnő hasonlóság mutatkozik azok irányában, akik rosszul gondolkodnak (ők az őrültek), akik rossz anyagokat vesznek magukhoz (ők a kábítószerfüggők), és akik „rossz súllyal” rendelkeznek (ők a túlsúlyosak).
A tizenhetedik században egy új orvosi szakterületet hoztak létre azok vizsgálatára és felügyeletére, akiknek a társadalmi viselkedése eltért az orvosi normáktól: így született meg a pszichiátria. A huszadik században egy új orvosi szakterületet dolgoztak ki azok vizsgálatára és felügyeletére, akiknek a drogfogyasztási szokásai eltértek az orvosi normáktól: így született meg a kábítószerrel való visszaélés tudománya. Az 1960-as években ismét egy új orvosi szakterületet hoztak létre azok vizsgálatára és felügyeletére, akiknek a testsúlya eltért az orvosi normáktól: így született meg az elhízásgyógyászat (bariatric medicine). A személyes szokásokba való rosszindulatú orvosi beavatkozás gyakorlatának professzionalizálódása több okból is említést érdemel: mindezek az áltudományos vállalkozások tudományos és orvosi problémaként definiálják újra a személyes preferenciákat; az orvosi kényszert gyógyításnak álcázzák; és – ami hosszú távon talán a legjelentősebb hatású az az, hogy – gazdaságilag nagyon is érdekeltté teszik az orvosokat abban, hogy egyszerű morális ítéleteket csalárd módon bonyolult orvosi diagnózisként és durva kényszerítő intézkedéseket kifinomult terápiás beavatkozásként tüntessenek fel.
Például: amikor a pszichiátria még gyerekcipőben járt, gyakorlóit legalább helyesen „őrültorvosoknak” vagy „bolondokháza-felügyelőknek” nevezték; de ahogy ezek a kuruzslók egyre nagyobb hatalomra tettek szert, a világos és köznapi elnevezéseket felváltották az olyan fellengzős szakkifejezések, mint a „pszichiáter”, a „pszichoanalitikus” és a „magatartáskutató tudós”. Hasonlóképpen: akik azt tanácsolták az embereknek, hogy egyenek kevesebbet, vagy másként igyekeztek segíteni nekik a testsúlycsökkentésben (vagy legalábbis úgy tettek, mintha segítenének) egészen napjainkig olyan elnevezésekkel büszkélkedhettek, mint „kövérorvosok” („fat doctors”) és „piruladílerek” („pill pushers”); mára azonban elindult egy olyan mozgalom, amely az „elhízásgyógyász” (bariatrician) elnevezést szorgalmazza. 1970-ben az elhízásgyógyászattal foglalkozó orvosokat tömörítő American Society of Bariatric Physicians nevű társaságnak (az elnevezés a »súly, tömeg« jelentésű görög baros szóból ered) mindössze 30 tagja volt, 1972-re viszont a társaság taglétszáma már elérte a tiszteletre méltó 450-et.2
Természetesen az „elhízásgyógyászok” első számú üzletága, hogy olyan „pácienseket” fabrikáljanak, akik az „elhízásnak” nevezett „betegségben” szenvednek. Wilmer A. Asher, orvos, az American Society of Bariatric Physicians elnöke egyértelműen tisztában van a szakterületében rejlő üzleti lehetőségekkel; és tervei – „páciensei” étvágyához hasonlóan – nagyszabásúak. Első becslései arra vonatkozóan, hogy hányan szorulnak az ő vagy a munkatársai segítségére, elképesztőek. „Valahol 30 és 60 millió közé tehető az elhízott amerikaiak száma” írja Asher. „Ha állampolgáraink ugyanilyen számban fertőződnének meg kanyaróval vagy himlővel, akkor azt már járványnak tekintenénk.”3
Asher nem egyszerűen kitalálta ezeket a számokat. Az adatok olyan orvosoktól és táplálkozástudományi szakértőktől származnak, akik azon fáradoznak – méghozzá jelentős sikerrel –, hogy meggyőzzék az amerikaiakat arról, hogy az elhízás a legelterjedtebb mai népbetegség. Jól illusztrálja ezt az alábbi mondat, amely 1967-ben San Franciscóban, a Kaliforniai Egyetem Orvosi Központjában megrendezett rangos elhízásszimpózium megnyitóján hangzott el: „Egyértelműen a rossz táplálkozás legintőbb jeleként értékelhető az Egyesült Államokban, hogy a felnőtt népesség 25–36 százaléka küzd legalább tízszázalékos súlyfelesleggel”.4
A szimpózium „Bruttó nemzeti termékünk, az elhízás”5 című egyik záró előadása a „betegség” kialakulásáért nagyrészt Amerika dekadens gazdagságát teszi felelőssé, de ugyanakkor legalább újra emlékeztet az ilyen jellegű orvosi gengszterkedésben részt vevő orvosok, valamint gyógyszer- és élelmiszeripari ágazatok anyagi érdekeltségeire. Néhány a legérdekesebb számok közül: az élelmiszeripar több, mint 1 milliárd dollárt költ évente reklámcélokra; ezzel párhuzamosan az alacsony kalóriatartalmú diétás ételek forgalma gyorsan növekszik, például a Metracalból (egy azóta feledésbe merült speciális étrendkiegészítőből) a piaci megjelenése után eltelt két évben 150 millió dollárnyit adtak el; a vitaminok forgalma eléri az évi 200 millió dollárt, az állítólag étvágycsökkentő hatású szerek forgalma pedig az évi 80 millió dollárt. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy míg az amfetaminok – amelyek törvénytelen birtoklásáért New York államban bárki könnyedén tartós börtöndiétára fogható – mára bekerültek a „veszélyes drogok” panteonjába, addig az ilyen és ehhez hasonló drogok orvosi használata továbbra is hatalmas üzlet. A Physicians’ Desk Reference, az amerikai gyógyszerészeti készítmények standard útmutatója 1973-as kiadásának „drogklasszifikációs indexében” nem kevesebb, mint harmincnégy készítményt sorol az „anorexikumok” – azaz étvágycsökkentő szerek – címszó alá, mely szerek egyúttal az „elhízás elleni készítmények” címszó alatt is szerepelnek.6
Az elhízásmenedzselés művészetének előbbi rövid áttekintése azt sugallja, hogy az elhízásgyógyászat talán még nagyobb jövő előtt áll, mint a pszichiátria: az elhízás-gyógyászok könnyedén nevezhetnek szinte bárkit páciensüknek; és a súlyproblémák emberekre kényszerített diagnózisának és kezelésének lehetőségei könnyen visszavonulásra késztethetik a képzelőerőt. Nyilvánvaló, hogy egy lelkiismeretes bariatrikus bárkiben, aki nehezebb Gandhinál, az „elhízás esetének” valós, látens vagy potenciális megtestesülését látja, és bárkiben, aki olyan sovány, mint Gandhi, az „anorexia nervosa”, illetve a „pszichogén ételmegtagadás” esetét és egyúttal az orvosi kezelés tökéletes alanyát látja. Ha valamilyen deviancia esetleg elkerülné az amerikai társadalom pszichiátriaiparának figyelmét, akkor még mindig van rá esély, hogy ezt a mulasztást az elhízásgyógyászati ipar azonnal felmutassa és korrigálja.
Az egyéb orvosi bűnbakokhoz és különösképpen az akaratuk ellenére mentális beteggé nyilvánított személyekhez hasonlóan, az „elhízottak” szintén gyakran visszautasítják – ha nem szavakban, akkor tettekben – a beteg szerepét. Cselekedeteik azt a vágyat kommunikálják, hogy szeretnek kövérek lenni vagy kövérek maradni, vagy – talán pontosabban fogalmazva – többet nyomni annál, amit mások ideális súlynak tartanak. Bár az elhízásgyógyászati gyakorlat jogosítványainak kiterjesztéséért emel szót és talán azért, hogy másokat kizárjon ebből a gyakorlatból, Asher maga a következő árulkodó szavakkal jellemzi potenciális betegeit: „Az elhízott páciensek nehéz esetek. Képtelenek betartani a diétát; hazudnak orvosuknak; a megbeszélt időpontokban nem jelennek meg. Ha orvosuk túl keményen bánik velük, akkor egyszerűen egy másik orvoshoz kezdenek járni, ha viszont túl elnézőek velük, akkor kövérek maradnak. Az orvos gyakran képtelen segíteni elhízott páciensén.” [7] Asher ezzel majdnem – nem teljesen, csak majdnem – beismer két dolgot. Először: tekintettel együttműködési képtelenségükre, az elhízással küszködő páciensek – hasonlóan az őrültekhez és a drogfüggőkhöz – a legjobban zárt intézményekben, akaratuk ellenére kezelhetők. Másodszor: bár az orvos gyakran kudarcot vall az elhízott páciens megsegítésében, soha nem vall kudarcot önmaga megsegítésében – páciense (a biztosítótársaság vagy valamilyen harmadik személy vagy szervezet) pénzével.
Hasonlóan a pszichiátriához, itt is szembetaláljuk magunkat azzal a jelenséggel, hogy az orvos „hazugnak” nevezi betegét – miközben valójában az orvos maga (illetve az orvosi szervezet és szakma) az, aki durva hazugságokba bocsátkozik. Hiszen az orvos az, aki a mértéktelenül evőket – ha emiatt kövérek – „betegnek” nevezi; ő az, aki azokat az embereket, akik nem akarják őt rendelőjében felkeresni – akik lemondják a megbeszélt időpontokat – „páciensnek” nevezi; és ő az, aki „orvosi kezelésnek” nevezi azt, ha az embereknek kevesebb evést – „diétázást” – tanácsol.
Az elhízás és a drogfüggőség közötti párhuzamok némelyike természetesen elég nyilvánvaló. Ezeket gyakorta el is ismerik – sőt néha még hangsúlyozzák is – laikusok és szakmabeliek egyaránt. A túlsúlyos személyeket „szénhidrátfüggőknek” és „ételfüggőknek” nevezik; sokan közülük olyan tehetetlennek érzik magukat az étellel szemben, mint az alkoholisták az alkohollal szemben, és bajukra enyhülést a hatóságoknak való behódolástól várnak, melyek kényszerítő intézkedéseit készségesen elfogadják. Natalie Allon – aki történetesen azon néhány ember egyike, akik a probléma csalárd medikalizációjának egyértelmű visszautasításával írtak az elhízásról – megjegyzi, hogy „a súlycsökkentő klubok remek alternatív gyógyító rendszert kínálnak a túlsúly »betegségének« vagy »bűnének« kezeléséhez. Számos diétázó készségesen veti alá magát a csoport külső hatalmának”.8 A Weight Watchers – azaz a Súlylesők – (és egyéb hasonló csoportok) és a Névtelen Alkoholisták közötti hasonlóságok nyilvánvalóak – attól eltekintve, hogy az ételfüggők nem mondhatnak le teljesen az ételről. Mindazonáltal – és ez az igazi lényeg – az ételfüggők éppen úgy magukévá tudják tenni a diétázás helyettesítő szokását (azaz „függőség” szerűen rá tudnak szokni a diétázásra), ahogy az alkoholisták magukévá tudják tenni az absztinencia helyettesítő szokását (azaz „függőség” szerűen rá tudnak szokni az absztinenciára). Allon egy örökös diétázót idéz, aki így jellemzi önmagát: „Úgy tűnik most már egy életre rászoktam a diétázásra. Mindig a mágikus kúrát keresem – diétamániám akkor ér véget, ha örökre sovány maradok”.9
Az orvosi szakértőktől eltekintve a legtöbb súlycsökkentő szakember – hasonlóan a legtöbb alkoholrehabilitátorhoz és drogabúzus-szakértőhöz – egykoron maga is ételfüggő volt. „Szakképzettségük” alapja, hogy „bűnösökből” „szentekké” váltak. A „tisztátalanság” leküzdésével elért mitikus-vallásos „megtisztulási” folyamat – melyet már korábban leírtam [10] – a diétázásban talán még világosabban és még drámaibb módon nyilvánul meg, mint az alkoholtól vagy egyéb szerektől való tartózkodásban. Allon erre adott magyarázata annyira tanulságos, amennyire pontos is egyben: „A morálisan jó fogyókúrázó arra tesz kísérletet, hogy testét egyre tökéletesebbé formálja. Ahhoz, hogy valaki elérje a felsőbbrendű jóságnak ezt a fokát, a sovány test végső kúrájának a kövér testből kell kibontakoznia. A szentség magában a megtisztulás aktusában van jelen. Ahhoz, hogy valaki szentté váljon, bűnösként kell kezdenie.”11
E modellel összhangban, a megmentett bűnösök maguk is annyi embert próbálnak megmenteni, amennyit csak lehetséges. „A fogyókúrás gyógyítók olyan önjelölt szakértők, akik abból a tényből merítik a súlycsökkentő csoportok vezetéséhez szükséges szakértelmüket, hogy ők maguk sikeresen kigyógyultak kövérségükből a fogyókúrás étrend alkalmazásával [...] Az [alap] diétán kívül a csoportos fogyókúra kvázivallásos szertartása volt a fogyókúrás gyógyító rendszer elsődleges működési módszere.”12
Az állítólagos és látszólagos „tudományos” szakértők (akiknek szakértelme pusztán abból adódik, hogy valaha ők is „orvosilag bűnösök”, azaz alkoholisták, kábítószerfüggők vagy ételfüggők voltak) osztályának feltűnése és elfogadása a modern orvoslásban máig nem részesült kellő figyelemben. Ez alól talán csak a humor jelent kivételt. Nemegyszer hallottam, amint munkatársaim heccelődve megjegyzik, hogy fiaiknak többé nem az orvosi vagy a jogi pályát javasolják, hanem inkább azt tanácsolják nekik, hogy legyenek ők is „ex-függők”.
Az ex-alkoholisták, ex-kábítószerfüggők és ex-ételfüggők mint paramedikális szakértők feltűnésének jelentősége és hatása a következőkben rejlik: mindegyik az orvosi szakma hitelesen tudományos és technikai követelményrendszeréről való lemondást szimbolizálja; arra ösztönzi az orvosokat – a szakma jelentős új tudományos eredményei ellenére –, hogy bizonyítékokon és következtetéseken, technológián és igazságon nyugvó munkamódszerüket váltsák fel egy hamis vallás pompájával és dicsőségével; és végezetül: mindez az orvoslást még inkább az állam karjaiba hajtja, ahol halálos ölelésében először az agy oxigénhiányos állapota miatt elhülyül, majd irgalmas fulladásban kimúlik.
Korábban amellett érveltem, hogy a jelenkori drogfüggőség-mánia és a kábítószerfüggők ehhez kapcsolódó üldöztetése pusztán modern változata annak, amit Charles Mackay „rendkívül népszerű téveszméknek és tömegőrületnek”13 nevezett. Ha ez a szemlélet megállja a helyét, akkor valószínűsíthető, hogy a már korábban említett párhuzamok mellett újabbakat fedezhetünk fel egyfelől a kábítószerfüggők üldöztetése, másfelől a boszorkányok és a zsidók üldöztetése között; különösképpen az tűnhet fel, ahogy a bűnbakidentitás alkalmazása egy kezdetben különálló csoportról – például a tehetetlen nők, a szegény zsidók vagy a fekete heroinfüggők csoportjáról – átterjed más csoportokra, például a szakadár keresztényekre, az összes nem árja fajúra vagy éppen a hosszú hajú fiatalokra.
Ha széles körben elfogadottá válik, hogy egy adott csoport – például a boszorkányok vagy a zsidók csoportja – „veszélyes”, akkor a csoport minden tagjának megsemmisítésére irányuló hadjárat könnyen áldozatokat teremthet más csoportok tagjaiból is. A bűnbakképzés minden jelentősebb hullámában megfigyelhetjük ezt a jelenséget – s ez kétségkívül az irigység, a kapzsiság, a bosszú és a puszta gyilkolási vágy iránti alapvető emberi szenvedélyek elszabadulásának köszönhető. Ami néhány boszorkány és eretnek üldöztetéseként kezdődött, az az inkvizítorok kezében olyan messzemenő következményekkel bíró kampánnyá fejlődött, amely immár kiterjedt mindenféle keresztény másként gondolkodóra, zsidóra és mohamedánra, szegényre és gazdagra – azaz bárkire, aki valaki más haragját vagy féltékenységét kiváltotta.
Az amerikai drogellenes háború eddigi történetében is felfedezhető két jól elkülöníthető szakasz, melyek során a bűnbakidentitás először egy bizonyos anyagról átvándorolt egy másikra, majd innen szétterjedt más szerekre. Az első talán egy különleges eset, mindazonáltal fontos tényeket tartalmaz: itt arra utalok, amikor az alkoholtilalom eltörlése után az alkohol elleni hadjárat átalakult először a marihuána, majd más „veszélyes drogok” elleni hadjárattá. A második bűnbakidentitás-diffúzió 1960 körül kezdődött. Ekkortól kezdve annak lehetünk a tanúi, ahogy a drogok elleni küzdelem a marihuána és az LSD felől szétterjedt a heroinra, a kokainra, a barbiturátokra és az amfetaminszármazékokra.
Az „ártalmas anyagok elleni harc” végül akkor érte el csúcspontját, amikor az „ellenség” maga az étel lett! Ez a hadi hasonlat nem az én találmányom, ahogy az a következő példából kiderül.
1971. október 6-án az Associated Press hírügynökség egyik hírét a következő címmel jelentette meg: „Fish and Chips the Enemy in USAF’s »Battle of the Bulge«”*.9 (Azaz: „Az amerikai légierő ellensége a zsírban sült hal és hasábburgonya”.) A cím részben arra a tényre utal, hogy a szóban forgó hadállásban az amerikai légierő az egyik küzdő fél. A másik küzdő fél, az ellenség – ami az eredeti szövegben nincs idézőjelek közé téve, vélhetően azért, mert itt nem metaforikus, hanem valóságos ellenségről van szó – az étel; mégpedig külföldi étel. Amit már azelőtt megtudunk, mielőtt a hír végére érnénk. A jelentést – némileg rövidített formában – az alábbiakban közreadom:
Az Egyesült Államok légiereje jelenleg Nagy-Britanniában küzd a földi személyzet körében terjedő kerekedő pocakok ellen. Az egyik célpont a „fish and chips”. A sült hasábburgonyával tálalt zsírban sült haldarabok fogyasztását hat amerikai bázis közül kettőben, Lakenheathben és Mildenhallban már betiltották. A bázisok közelében található „fish and chips”-boltokat az amerikaiak számára tiltott területnek nyilvánították. Hasonló akciókra lehet számítani máshol is. „A probléma az, hogy sok Amerikából érkezett újonc nagyon ízletesnek találja ezt az ételt”, magyarázza az egyik tiszt. [...] A London melletti South Ruislip bázis minden pilótáját megmérték, hogy megállapíthassák, milyen károkat okozott az angol étel. A legkövérebbeknek parancsba adják az ételtől való tartózkodást. „Nagy-Britanniában a pilóták százait fogják túlsúlyosnak találni”, közölte a szóvivő. Az orvosi problémákkal küzdők kivételével a legkövérebb katonákat, akik nem engedelmeskednek a parancsnak és továbbra is engednek a »fish and chips« csábításának, a légierő kórházaiba utalják, és addig tartják ott őket, amíg meg nem szabadulnak ettől a szokásuktól.14
Az ember nehezen tudja eldönteni, hol kezdje ennek az írásnak az „elemzését”, amely vetekszik George Orwell 1984 vagy Állatfarm című könyvének legfantáziadúsabb részleteivel. Hadd kezdjem azzal a megjegyzéssel, hogy bár a Parade15 című képes folyóiratban (amit állítólag 25 millió amerikai olvas) megjelent ennek a beszámolónak egy rövidített változata, nem emlékszem, hogy bárki akár a legkisebb mértékben is tiltakozott vagy felszólalt volna az emberi jogok ilyen hihetetlen mértékű sárba tiprása ellen. Itt nemcsak az amerikai „dagikat” érte jogsérelem, de azokat a brit boltosokat is, akiknek üzleteit gyakorlatilag bojkottal sújtotta az Egyesült Államok légierejének egyik rendelete. De nem csak hogy nem volt tiltakozás, hanem ráadásul olyan módon tálalták a történetet – különösen a Parade-ben –, amiből egyértelműen kitűnt, hogy a lap támogatja ezt, a legtöbb ember szemében „nyilvánvalóan” ésszerűnek és jószándékúnak tűnő eljárást: „Hogy segítsék embereiket a hízás elleni küzdelemben, a hatóságok [...] kimondták, hogy a helyi »fish and chips« üzleteket tilos látogatni”, emeli ki a Parade.
Bár az effajta „segítőkészség” teljesen természetes lehet azok számára, akik helyeslik az ilyen jellegű orvosi beavatkozást, nem biztos, hogy azok számára is természetes, akik nem helyeslik az ilyen típusú beavatkozást. És mivel én ez utóbbiak közé tartozom, a történet tartalmának és nyelvezetének áttekintése során rengeteg érdekességre bukkantam.
Először: ebben az esetben az amerikai állampolgároktól egy olyan anyag bevitelét tagadják meg, ami nem kábítószer, hanem étel; mindazonáltal e tiltás indokai megkülönböztethetetlenek az úgynevezett veszélyes drogok tiltásának indokaitól.
Másodszor: a tiltott étel egy külföldi étel – mégpedig annak a baráti országnak az egyik nemzeti étele, ahol a légierő állomásozik. Az az érvelés, hogy a „fish and chips” magas zsírtartalma miatt került tiltólistára, természetesen nem túl meggyőző. A hot dog, az almás pite és a fagylalt nem szerepel a híradásokban, és feltételezhetően ezek továbbra is elérhetők a katonák számára saját állomáshelyükön. Az Associated Press híradása határozottan az „angol étel ártalmait” hangsúlyozza. Az angol és nem az amerikai étel ártalmait. Itt kínálkozik az összehasonlítás azzal a helyzettel, amikor a dohányt támogatják, mert a dohány az amerikai, míg a marihuánát tiltják, mert a marihuána külföldi. A hot dogot, mint az amerikai kulturális örökség részét „legalizálni kell”, míg a nem amerikai „fish and chips”-et „veszélyesnek” kell nyilvánítani és be kell tiltani (és talán csak az orvosoknak kellene megengedni, hogy receptre fölírják az „anglofóbia” – angolgyűlölet – betegség ellenszereként).
Harmadszor: az étel jellemzéséhez használt nyelvezet szembetűnő hasonlóságokat mutat a „veszélyes” kábítószereket leíró nyelvezettel. A hal „befészkeli” magát a sült krumpliba; „ártalmas” a katonának, aki nem tud ellenállni a „csábításnak”; az üldözötteket „dagiknak” nevezik, akiket eltiltanak a „fish and chips” fogyasztásától és addig tartják őket rabságban a légierő kórházaiban, míg „le nem szoknak” erről a káros szenvedélyről!
Negyedszer: láthatóan senkit sem foglalkoztatnak az amerikai katonákat és az angol boltosokat egyaránt érintő helyzet erkölcsi, törvényi és emberi jogi aspektusai. A katonákat éppen úgy kezelik, mint a veszélyes elmebetegeket vagy drogfüggőket – kórházi elzárással. A boltosokat úgy támadják, mint békeidőben az ellenségeket – bojkottálják termékeiket. Mégis, legalábbis a legjobb tudomásom szerint, senki nem tiltakozott a brit étkezési szokások és a brit jogok megsértése ellen.
Továbbá: azzal, hogy Angliában a „fish and chips”-boltokat az amerikai katonák számára „tiltott területté” nyilvánították, de nem tették meg ugyanezt Amerikában a Kentucky Fried Chicken-üzletekkel – vagy a Lums gyorsétteremlánc tagjaival, ahol szintén kapható „fish and chips” –, nyilvánvalóan semmit sem tettek az amerikai katonák súlyszabályozása érdekében; és hogy mindezzel mit tettek a katonák igazságérzete, a szabadsággal, az egyenlőséggel és a méltósággal kapcsolatos érzéseik ellen – vagyis mindazon értékek ellen, amelyek védelme állítólag éppen a katonák feladata lenne –, azt csak sejteni lehet.
Végül ötödször: tiltakozni szeretnék az orvoslás és az orvosi intézmények teljes lealacsonyodása – átpolitizálódása, átpszichiátrizálódása és büntető jellegűvé válása – ellen, amely az itt leírt esetben is tetten érhető. A brit ételek fogyasztását – szemben az amerikai ételek fogyasztásával – úgy kezelik itt, mintha ez orvosi probléma volna, és mintha a mértéktelen evés (amelynek pontos meghatározásával egyébként adósak maradnak) egy különösen komoly orvosi probléma volna, amely kórházi kezelést, „hospitalizációt” igényel. Ráadásul a történet meglehetősen bizarr csattanójaként arról értesülhetünk, hogy az „orvosi problémákkal küzdők kivételével, azokat, [...] akik engednek a »fish and chips« csábításának, a légierő kórházaiba utalják...” (kiemelés tőlem). Ha ezt az eljárást valóban alkalmazzák, akkor ki kell jelentenünk, hogy a felelősök egyszerűen hazudozós orvosi bűnözők. A hagyományos amerikai intézményes pszichiátriában és a modern szovjet mentális egészségügyi gyakorlatban, a rendszer orvosi prostituáltjai legalább úgy tesznek, mintha áldozataik betegek lennének és mintha azért kellene elzárni őket, mert betegek. Itt azonban azt hangsúlyozzák, hogy azokat, akik tényleg betegek, kizárják a kórházi kezelésből (amire bizonyára nincs is szükségük, hiszen a járóbeteg-rendelés keretében vélhetően megfelelő ellátást biztosítanak a számukra), és a „hospitalizáció” kiváltságát azoknak tartják fenn, akiknek nincsenek orvosi problémáik.
A drogokkal való visszaélés és a drogfüggőség „pestise” tényleg fenyegeti Amerikát és az amerikaiakat. De, miként az orvosi üldözés szétterjedése – a maszturbációtól a marihuánán át a „fish and chips”-ig – mutatja, e pestis veszélye nem az egyébiránt nem létező betegségben rejlik, hanem a gyógyításban, ami nem más, mint diagnózisnak, megelőzésnek, védelemnek, hospitalizációnak és kezelésnek álcázott fékezhetetlen orvosi barbarizmus.
Annak érdekében, hogy láthassuk, milyen logikusan következik a „fish and chips” kriminalizációja a drogfogyasztást, az elhízást és az összes emberi problémát övező totalitariánus orvosi szemléletből, a „»fish and chips«-függőség” „kórházi kezeléséről” rátérek az elhízás sebészi kezelésére, tekintet nélkül az elhízást „okozó” étel nemzeti hovatartozására.
A rossz szokások orvosi szemlélete a „probléma” – legyen az önkárosítás vagy ételabúzus – lényegét az „érintett” szervben keresi és nem a személyben. Ez nagyjából olyan, mintha a gyermekként külföldön élő és ezért az angolt akcentussal beszélő személy száját, nyelvét és fogait valamilyen „rekonstrukciós sebészi beavatkozásnak” vetnék alá, hogy ezzel korrigálják a hibás beszéd szokását. Az ilyen jellegű sebészi beavatkozás nyilvánvaló abszurditása, a beavatkozást végző sebész még ennél is nyilvánvalóbb szadizmusa és a páciensek hiszékenysége sem hűtötte le az ilyen jellegű, újabbnál újabb sebészi „gyógymódok” iránti mindig megújuló lelkesedést. Például a tizenkilencedik században a maszturbáció elfogadott kezelésének számított a lányok klitoriszának kimetszése és a fiúk körülmetélése. A péniszamputációt a (brit) Királyi Sebészi Kollégium egyik elnöke még 1891-ben is támogatta.16 A huszadik században a sebészek rátértek egy tökéletesen egészséges szerv, az agy csonkítására, hogy ezzel kezeljék a „skizofrénia” gyűjtőnévvel illetett, a gondolkodást, a beszédet és a viselkedést érintő „rossz szokásokat”. Ennek a „kezelési” formának a felfedezője, Egas Moniz munkásságáért Nobel-díjban részesült. A lobotómiának vagy leuktómiának nevezett beavatkozást a káros szenvedélyek rabjain is előszeretettel gyakorolták.
És ezzel el is érkeztünk az elhízás – a túl sokat evés „rossz szokásának” – sebészi kezeléséhez. Mivel megfelelően működő emésztőrendszer nélkül nem lehet elhízni, az orvostudomány az emésztőszervekben lokalizálta az „elhízásnak” nevezett betegség által előidézett „kóros elváltozást”, és hozzá is látott ennek „korrigálásához”. Hihetetlen? Egyáltalán nem. Ha az orvosok, a páciensek és a politikusok mind egyetértenek abban, hogy a túlevés orvosi probléma, akkor ki akadályozná meg őket abban, hogy őszinte meggyőződésük szerint cselekedjenek? Valóban, miért is akadályozná meg ebben őket bárki is? Gyakran mondják a házasokról, hogy „megérdemlik egymást”; és talán ugyanez elmondható a betegek és orvosaik kapcsolatáról is. Továbbá: mivel jóval több a beteg, mint az orvos, ha a betegek áldozattá válnak, ebben a viktimizációs folyamatban jelentős szerep hárul magukra az érintett páciensekre is. Mert az effajta viktimizáció – mint mindannyian jól tudjuk – gyakran annak a következménye, hogy az érintettek így próbálják elkerülni az önkritikus gondolkodással és az önfegyelmező életvitellel együtt járó felelősséget.
Az elhízás sebészi kezelését két Los Angeles-i sebész, J. Howard Payne és Loret T. DeWind fejlesztette ki, akik 1956-ban kezdték el az úgynevezett bél-bypass műtétek alkalmazását. Első eljárásuk, az éhbélsöntölés lényege a vékonybél „rövidre zárása” volt, ami abból állt, hogy a vékonybél egy részének „elkerülésével” (innen a bypass elnevezés) és funkció nélkülivé tételével kötötték össze a vékonybél éhbél elnevezésű részét a vastagbéllel. A káros mellékhatások miatt 1969-re felhagytak ezzel az eljárással, és egy olyan műtéttel váltották fel – a csípőbélsöntöléssel –, amely „kevésbé zárta rövidre” a beleket. Ettől kezdve az elhízás műtéti úton történő kezelése meglehetős népszerűségre tett szert az Egyesült Államokban és Kanadában. Az alábbiakban természetesen nem az a célom, hogy áttekintsem az idevágó irodalmat, hanem sokkal inkább az, hogy kritikai megjegyzésekkel illessem, és nevetségessé tegyem. Mégis idézni fogok a terület legkiemelkedőbb szaktekintélyeinek állításaiból, egyrészt azért, hogy bemutassam nézeteiket, másrészt azért, hogy illusztráljam az orvosok betegeik kontrollálására irányuló ellenállhatatlan késztetéseit.
Az American Journal of Surgery 1969. augusztusi kiadásában Payne és DeWinde összefoglalják a területen szerzett tizenöt éves tapasztalataikat: „1. A csípőbélsöntölés határozott előnyökkel jár azoknál a pácienseknél, akiknek az egészségi állapotára az elhízás veszélyt jelent. 2. Ez nem az az eljárás, amelyet egy 25–50 fontos (kb. 12–25 kg) súlyfelesleggel rendelkező elhízott páciensnél alkalmazunk. 3. Mivel szoros együttműködésre van szükség, az orvos és a páciens kapcsolatát a kölcsönös tiszteletnek, bizalomnak és felelősségérzetnek kell jellemeznie. A páciens részéről megnyilvánuló ellenséges viselkedés nem tolerálható...”17
Az orvos részéről megnyilvánuló „ellenséges viselkedés” természetesen tolerálható. Mégis, Payne és DeWind a páciens és az orvos közötti „együttműködés” és „kölcsönös tisztelet” erényeit prédikálják.
A Payne-DeWind-cikket követően megjelent hivatalos vitában egy másik Los Angeles-i sebész, Jack M. Farris, a következő megjegyzéseket teszi: „Öt évvel ezelőtt ugyanerről a témáról folyt a vita, felvetettem, hogy ugyanezt a célt elérhetnénk úgy is, ha egyszerűen összedrótoznánk a páciensek fogait, mintha eltörött volna az állkapcsuk. Vissza kell azonban vonnom ezt az álláspontomat, mert időközben rájöttem, hogy 100 font felesleges zsír eltávolításához – ami körülbelül 400 000 kalóriát jelent – 6–12 hónap teljes koplalásra lenne szükség. Következésképpen, a dr. Payne által tárgyalt esetben – ahol a páciens 380 fontot fogyott – a fogdrótozásos módszer alkalmazásával körülbelül négy évig tartott volna ugyanennek az eredménynek az elérése”.18
Tréfásan hangzik, pedig komolyan gondolták: össze kell drótozni az emberek fogait ahhoz, hogy megszabaduljanak súlyfölöslegüktől! Igaz, valamikor az orvosok szegecses erényövet raktak a fiúk nemi szervére, nehogy önkielégítést végezzenek; és máig szeletelik az emberek homloklebenyét, nehogy kimondják zavaró gondolataikat.
Általában ezeknek az eljárásoknak a morális megítélése – kezdve attól, hogy mit definiálunk „problémaként”, és hogy milyen kritériumokat jelölünk ki annak eldöntéséhez, hogy morálisan mi megengedhető „megoldás” és mi nem – attól függ, hogy miként rangsoroljuk az értékeket, különös tekintettel az olyan fogalmakra, mint egészség, egyéni szabadság és orvosi kényszer. Én személy szerint irtózom minden beavatkozási formától, amelyről eddig említést tettem. Ugyanakkor nézetem szerint az ilyen beavatkozások morális megítélésekor nem az a legfőbb kritérium, hogy az ember irtózik tőlük vagy sem, hanem az, hogy helyzetükről jól informált, a beavatkozásokhoz hozzájáruló pácienseken végzik-e el ezeket vagy sem. (A gyermekektől ilyenfajta jóváhagyás nem kapható, mivel ők meg vannak fosztva a szerződéskötés törvényes jogától, így ők „kényszerkezelt pácienseknek” számítanak.) Úgy gondolom tehát – és azt hiszem, hogy azok, akik hisznek a személyes autonómia értékében, nem is gondolkodhatnak másként –, hogy az embereket hagyni kellene, hogy szabadon eldönthessék, „betegként” definiálják-e magukat, ha maszturbálnak, ha rémisztő gondolataik vannak, vagy ha túl sokat esznek; hagyni kellene az embereket, hogy szabadon eldönthessék, engedik-e az orvosoknak testük megcsonkítását annak érdekében, hogy „megtisztítsák” őket „tisztátalanságaiktól”. A vallásszabadságnak ennélfogva ki kellene terjednie a teológiai valláson kívül az orvosi, a sebészi és a pszichiátriai vallásokra is. Mivel én a „kényszerkezelést” a kényszerrel végrehajtott vallási hittérítés megfelelőjének tartom, aligha szükséges az ezzel az eljárással kapcsolatos ellenvetéseimről többet szólnom – tekintet nélkül azokra az orvosi előnyökre, amelyeket a kényszerkezelés hívei ezeknek a beavatkozásoknak tulajdonítanak.
Dr. Farris korábbi észrevételeihez még egy megjegyzés kívánkozik. Az általa hangsúlyozott 100 fontos zsírfeleslegben megnyilvánuló mérhetetlen kalória-felhalmozás, ha nem is a „bűn jutalmaként”, de mindenesetre egy megrögzött szokás következményeként dramatizálódik. Ahhoz, hogy valaki több száz font túlsúlyt szedjen magára, nyilvánvalóan a mértéktelen evés hosszú évekig tartó gyakorlata szükséges; ennélfogva az elhízást nem olyan betegséggel kell összevetni, mint amilyen a cukorbetegség, hanem egy olyan, kemény munkával elsajátított készséggel, mint amilyen például a virtuóz hegedűjáték. Világos, hogy rábeszélés által lehetetlen volna „kigyógyítani” a hegedűművészt „kényszeres” hegedűjátékából, különösen amíg ő maga „igazán” nem akarja abbahagyni a hegedülést. De tegyük fel mégis, hogy a ránehezedő nagy társadalmi nyomás hatására sikerülne meggyőzni őt a hegedülés abbahagyásának szükségességéről. Ekkor talán készséggel alávetné magát a kényszeres hegedűjáték kezelésére hivatott sebészi beavatkozásnak – ami, mondjuk, állhatna abból, hogy egyik vagy mindkét kezéről leamputálnának néhány vagy minden ujjat. Ezek után jelentős sebészeti szakirodalom jelenhetne meg a témával kapcsolatban, különböző sebészek érveket sorakoztatnának fel amellett, hogy több vagy kevesebb ujjat érdemes amputálni, illetve hogy az ujjak egészét vagy csak egyes részeit tanácsos eltávolítani. Világos tehát, hogy eddig közel sem aknáztuk ki azt a sebészeti aranybányát, amely tele van a különböző szokások „rekonstruktív” műtétekkel való kezelésének lehetőségeivel.
Ezeknek a „gyógymódoknak” persze megvan a maguk ára, még akkor is, ha a betegbiztosító fedezi a kiadásokat. „Elképesztő számomra”, jegyzi meg Dr. Farris – akinek a fogak összedrótozásáról tett megjegyzése bizonyára arany szívéről árulkodik –, „hogy bár az éhbél fisztulának valóban nincs helye az elhízás kezelésében [...], mivel összeegyeztethetetlen az egészséggel és az életerővel, mégis még mindig sok helyen alkalmazzák.”19 Én ellenben mindezt egyáltalán nem találom elképesztőnek. Azzal viszont egyetértek, hogy az orvosi egyetemeken ugyanolyan alapossággal kellene Pandora szelencéjének anatómiájával foglalkozni, mint más tárolóedényekével, melyek tartalmával egy képzett orvosnak tisztában kell lennie.
Az elhízás bél-bypass műtétekkel történő sebészi kezelését közel húsz éve gyakorolják. E beavatkozás jelenlegi szakmai státusa remekül kikövetkeztethető az alábbi megjegyzésből, amelyet Harry H. LeVeen egy ilyen műtétről szóló, 1972-ben az American Journal of Surgery című folyóiratban megjelent tanulmánnyal kapcsolatban írt: „A beteges elhízás sebészeti terápiája vonzó alternatíva, mivel az orvosi terápia szinte mindig kudarcot vall. Ha ezek a páciensek kényszeres evők, azaz úgynevezett ételfüggők, akkor szorongásaik enyhítése érdekében esznek. Egyértelmű, hogy a bizonyos ételeket kiiktató diéták szorongáskeltő hatásúak. Így pszichológiai szempontból a sebészi beavatkozás megfelelőbb terápiás formának tekinthető.”20
A kövér személy nem más, mint egy ellenállhatatlan erővel zabáló hájas test – ez ugyan nincs itt így kimondva, de nincs megkérdőjelezve sem; egyszerűen magától értetődőnek tűnik ez az értelmezés. És az „amerikai nagyközönség” számára mindez talán valóban magától értetődő, legalábbis ha hihetünk a Time magazinnak. 1972 áprilisában a Time egy hosszú cikket közölt az elhízás sebészi kezeléséről, amelynek hatására az olvasóban könnyen kialakulhatott az a benyomás, hogy a műtéti beavatkozással csupán az a baj, hogy egyes lelkiismeretlen sebészek néha elrontják. Néhányan, értesülhetünk, még arra sem képesek, hogy a páciens bélrendszerének elválasztott végeit a megfelelő módon összekapcsolják, ami természetesen halálos kimenetelű mulasztás. A Time így írja le a műtét menetét: „Az emésztőpálya lerövidítése csökkenti a kalóriafelvételt, lehetővé téve ezzel a szélsőségesen túlsúlyos embereknek, hogy fontokat veszítsenek, tekintet nélkül arra, mennyit esznek. A műtét végrehajtásakor a sebész az éhbél végének közelében elmetszi a vékonybelet, és közvetlenül a vastagbél kezdete felett összeköti a csípőbéllel. Ennek következtében a vékonybél aktív szakasza 23 lábról (kb. 7,5 méterről) mindössze 30 hüvelykre (kb. 75 centiméterre) redukálódik, ami drasztikusan csökkenti az ahhoz szükséges időt, hogy az étel áthaladjon a bélrendszeren. Ezzel csökken a megemésztett anyagok mennyisége, ami a bélfalakon keresztül tud felszívódni.”21
Mindez nagyon szépen és tudományosan hangzik. A kalóriák nem számítanak. Akaraterőre sincs szükség. Az egészségbiztosító is persze szó nélkül fizet. És természetesen ez a módszer sokkal kifinomultabb, mint a túlevés undorító római „kezelése”, amikor egy hosszú madártollal a torok hátsó falát ingerelve hányást idéztek elő. Mi már túlléptünk az ilyen mocskos szokásokon.
A hányást előidéző torokingerlés amúgy is túlságosan hasonlít a nemi szerveknek az orgazmus előidézése céljából végzett ingerléséhez. Ezeket a dolgokat az ember magának, magában végzi, éppen ezért elítélendők – és lehetőség szerint betiltandók. Végül is soha nem szabad magunkban lennünk, és soha nem szabad sorsunkat autonóm módon irányítanunk (legyen az bármilyen furcsa mód). A másoknak való kiszolgáltatottság „heteronóm” etikája azt diktálja, hogy valaki más irányítsa a sorsunkat: orgazmusunk szexuális partnerünk, elhízott testünk pedig sebészünk kezében legyen. És máris megérkeztünk az elhízás bypass-műtétéhez – a béltartalom egyszer és mindenkorra történő eltávolításához, a vékonybél kimetszéséhez, az emésztőszerv lobotómiájához. Mindez törvényes és terápiás célzatú. A műtéteket végző orvosok híres és megbecsült sebészek, akik a legnevesebb orvosi lapokban teszik közé kutatásaik eredményeit. Ugyanakkor az amfetaminokat áruló közönséges emberre életfogytiglani börtön vár. Ilyen az élet az őrület korszakában, melynek uralkodó vallása a tudományos orvoslás.