Antropológusok, történészek és a vallás tanulmányozóinak bizonysága alapján ítélve, az emberiség nagy részét mindig is elvakította az ember tragédiájának, azaz annak az egyfajta kozmikus körforgásnak a látványa, mely során a bűnt erényként, a gonoszt jóként – és fordítva – hasznosítják újra. Ennek eredményeként a beszennyeződés és a megtisztulás, a gyalázás és a dicsőítés, és általában az ördögimádás és az istenimádás témái hipnotikus hatást gyakoroltak mind az egyénekre, mind a csoportokra.
A múltban ehhez a színjátékhoz a vallás – különösen a keresztény vallás – szolgáltatta a klasszikus forgatókönyvet: a bűnöst megmentették; a pogányt, a zsidót, a mohamedánt áttérítették az igaz hitre; a Messiás eljött, hogy megmentse az emberiséget, és végül mindenkinek megígértetett a halál utáni megváltás és üdvözülés – és a „halottak” egyfajta halhatatlan „léte” – a „túlvilági életben.”
Ma ugyanez a cselekmény orvosi és faji forgatókönyv alapján bontakozik ki: a pácienst meggyógyítják; a homoszexuális heteroszexuálissá válik; az alkoholistából és a kábítószerfüggőből ex-alkoholista és ex-függő válik; a megfélemlített európai zsidóból bátor izraeli, a bátortalan háziasszonyból a női egyenjogúság harcosa, az alázatos négerből büszke fekete moszlim* válik.
Röviden: ahogy a hit korszakának hőse a megváltott bűnös volt, úgy az őrültség és a rasszizmus korszakának hősei az ex-függő és a „megtért” rasszista. Az effajta, korunkra és országunkra oly jellemző hősök egyike Malcolm X.
Malcolm X metamorfózisa – azaz drogfüggőből forradalmár vezetővé, majd meggyilkolt szentté való átváltozása – a beszennyeződés és a megtisztulás fogalmainak a drogok és a rasszizmus jelenleg divatos képeivel és szónoki fordulataival kifejezett foglalatát adja.
Következő észrevételeim forrásául szolgáló Önéletrajzának borítója így írja le őt: „Csavargóból, tolvajból, drogdílerből és striciből emelkedett [...] a Fekete Forradalom legdinamikusabb vezetőjévé.”1 Van néhány figyelemre méltó párhuzam – amit itt csak megjegyezni kívánok, de nem tárgyalom részletesen – Jean Genet és Malcolm X élete között, és leginkább Sartre nagyszerű Saint Genet-je 2 és Malcolm X megrendítő Önéletrajza között. Mindazonáltal megtisztulási rítusként értelmezve az elhanyagolt, rossz bánásmódban részesült, iskolázatlan francia árva híres francia íróvá válását vagy a homoszexualitását szégyenlő ember homoszexualitását büszkén felvállaló emberré válását, ez drámai varázsában és hatásában – főként az amerikaiak számára – egyszerűen összehasonlíthatatlan egy ingerlékeny fekete csavargónak fantasztikus önfegyelemmel bíró Fekete Párduccá,* 2 illetve egy szánalmas drogfüggőnek és alávaló drogdílernek egy sztoikus filozófus vagy egy spártai tábornok méltóságával és önfegyelmével bíró moszlim lelkésszé való átváltozásával.
Szörnyűséges gyermekkora után Malcolm (Little) X nyolcadikos korában kibukott az iskolából, kamaszkorában utcai lopásból élt, és még huszonegy éves sem volt, amikor tíz évre elítélték fegyveres rablásért. A letartóztatása és bebörtönzése előtti években marihuánát szívott és árult, kokaint szippantott, kerített, és fehér nőkből élt, lopott és rabolt, és számtalan alkalommal majdnem gyilkolt, és majdnem meggyilkolták. Nem süllyedhetett volna mélyebbre – és nem is emelkedhetett volna magasabbra.
Megmenekülését a fekete moszlim hitre való megtérésének, pontosabban a mozgalom vezetőjének, Elijah Muhammadnak köszönhette. Alex Haley, akinek Malcolm X Önéletrajzát diktálta, beszámol arról, hogy mielőtt ténylegesen elkezdtek volna a könyvön dolgozni, Malcolm leírt egy mondatot, amit ajánlásnak szánt a könyvéhez. A mondat így hangzott: „Ezt a könyvet a tiszteletre méltó Elijah Muhammadnak ajánlom, aki rám talált itt Amerikában, a föld legmocskosabb civilizációjának szennyében, ahonnan kihúzott, majd megtisztított, talpra állított, és azzá az emberré tett, aki ma vagyok.”3 Erről a megtisztításról, megszépülésről és megtisztulásról szól a könyv nagy része. De mivel végül már Elijah Muhammad sem ért fel Malcolm X tisztasággal szemben támasztott elvárásaihoz, ez az ajánlás sem jelent meg a könyv elején.
Bebörtönzése előtt Malcolm X egy ideig nagy mennyiségű marihuánát használt. Ezt írja: „Shorty ismertette meg velem eredetileg a marihuanát, de fogyasztásom mostani mértéke őt is lenyűgözte.”4 Kokaint is „szippantott”, de nem írja, hogy milyen mennyiségben. Azt azonban megjegyzi, hogy „úgy tekintettem a narkotikumokra, mint más ember az ételre. Úgy hordtam a fegyvereimet, ahogy ma nyakkendőt hordok. Valahol mélyen tulajdonképpen úgy hittem, hogy az emberileg lehetséges lehető legteljesebb életet kell élni, majd erőszakos halált kell halni.”5 Vagyis a drogok és az erőszak volt Malcolm X életmódja vagy vallása. Abban az időben ez volt számára a helyes út.
1946 februárjában, röviddel huszonegyedik születésnapja előtt, Malcolm X-et letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Addigra, azt állítja, „az amerikai fehér ember társadalmának legmélyére” süllyedt; és hozzáteszi: „hamarosan, a börtönben, megtaláltam Allahot és az iszlám vallását, és ez teljesen megváltoztatta az életemet.” 6
De nem azonnal. Az első, börtönben töltött hónapok alatt Malcolm X amennyire csak tudta, folytatta kinti életmódját. Annyit drogozott és annyi szentségtörést követett el, amennyit csak tudott. Társai „Sátán”-nak hívták – „vallásellenes viselkedésem miatt.”7 A drogokkal kapcsolatban elmondja, hogy „a pénzen, amit Ella [a nővére] küldött, végre jobb cuccokat tudtam venni az őröktől. Szereztem jointokat, Nembutalt és benzedrint. A raboknak való csempészés volt a börtönőrök mellékfoglalkozása; minden börtönlakó tudja, hogy az őrök így keresik meg a megélhetésük nagy részét.”8
Malcolm bevezetése a fekete moszlim vallásba a Reginald bátyjától kapott levelekkel kezdődött. Az első döntő fontosságú lépés – mondja, és én hiszek neki – ez az utasítás volt: „Malcolm, ne egyél több disznóhúst, és ne dohányozz többet. Megmutatom neked a börtönből kivezető utat.”9 Néhány nappal később, amikor disznóhús volt ebédre, Malcolm nem evett – és megtapasztalta az első, önmegtartóztatás és megtisztulás által okozott „kábulatot”. „Kezemben a tányérral haboztam egy kicsit; aztán továbbadtam a mellettem várakozó rabnak, aki vett is a tányérból. Aztán hirtelen megállt. Emlékszem, ahogy meglepetten felém fordul. Mondtam neki, hogy »nem eszem disznóhúst.« A tányér azután továbbhaladt az asztalon. Az volt a legviccesebb, ahogy a többiek reagáltak, és ahogy elterjedt az egész. A börtönben, ahol annyira kevés kell az egyhangú rend megtöréséhez, a legkisebb dolog is felbolydulást okoz. Éjszakára az egész cellasor tudta, hogy a Sátán nem evett disznóhúst. Ettől, valami furcsa módon, nagy büszkeséget éreztem. A feketékről kialakult általános képzetek egyike benn és kinn egyaránt az volt, hogy nem tudnak meglenni disznóhús nélkül. Jó érzés volt látni, hogy kifejezetten megriasztotta a fehér elítélteket az, hogy nem eszem disznóhúst.”10
Malcolm X szenvedélyesen vágyott arra, hogy felfigyeljenek rá, hogy csodálják, hogy féljenek tőle és tiszteljék. Bebörtönzése előtt megpróbálta ezt a tiszteletet és elismerést az egyetlen olyan módon kivívni, amelyet akkor ismert: drogok használatával és eladásával, fehér nők bántalmazásával és nyílt erőszakkal. E módszerek – különösen szegény négerek által való – alkalmazását társadalmunk egyelőre szigorúan korlátozza. A disznóhústól való tartózkodásban Malcolm nemcsak a mások elkápráztatásának és irányításának egészen új repertoárját, de az önuralmat is felfedezte. És amilyen törekvő és energikus ember volt, nemcsak felfedezte az önuralmat, hanem gyakorolta is, és ez olyan jól ment neki, mint Joe Louisnak a boxolás. Önuralom tekintetében fölülmúlt mindenkit maga körül, a végén még Elijah Muhammadot is. Valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy meggyilkolták. Most azonban inkább Malcolm X élvhajhász drogosból sztoikus fekete moszlimná való átváltozására fogok szorítkozni.
Malcolm X személyes metamorfózisának – ami természetesen közel sem jelentett akkora változást erkölcsi értékrendjében, mint erkölcsi értékrendjéhez igazodó tettei társadalmi következményeiben – következő, döntő fontosságú lépése annak a felfedezése volt, hogy a legnagyobb örömök az önmegtartóztatásból erednek, és hogy az ember önérzetének legjobb támasza az embertársai lealacsonyításra, becsmérlésére és bűnbakként kezelésére való képesség. Malcolm tehát hirtelen és szemmel láthatóan minden megerőltetés nélkül abbahagyta a dohányzást és a drogozást, és nem evett többé disznóhúst. De legfőképpen azt tanulta meg a moszlim vallásból – amelyre először testvére, majd maga Elijah Muhammad térítette –, hogy „a fehér ember az ördög”, 11 ami hangozhat idétlenül vagy komolyan, Malcolm X számára azonban ez volt a legprózaibb és legfontosabb igazság, amelynek valaha is a birtokában volt. Így tetteit is ehhez az igazsághoz igazította.
Megtérése tehát teljessé vált. Régen azt gondolta, hogy a marihuána, a kokain és a fegyverek jók, és hogy tudja, hogyan győzze le velük a fehér embert. De rájött, hogy fájdalmasan tévedett. Az ifjú bajkeverő önfegyelmezett fanatikussá érett. Többé nem őt tartotta hatalmában az ördög, a drog, a féktelen szenvedély. Fordult a kocka: Most ő tartotta hatalmában – saját magát, az „igazságot”, és azt az önelégültséget, ami abból eredt, hogy most már tudta: a fehér ember iránti gyűlölete – amelyet korábban gyenge ürügyekkel igazolt – szilárdan nyugszik azon a „tényen”, hogy Mr. Fehér maga az ördög.
„Előző életem bűneinek rettenete készített fel az igazság elfogadására”12 – írja. A szerénység soha nem tartozott Malcolm gyengeségei közé; bár megpróbálta, és úgy tűnik, azt hitte, sikerült is elrejtenie az önzetlenségről és a közösség – ez esetben az Iszlám Nemzet – iránti elkötelezettségről szóló szabvány politikai és vallási szónoklatok mögé tettei igazi hajtóerejét. Az igazságot, folytatja, azonban csak „a bűnös tudja befogadni, aki tudja és belátja, hogy sokat vétkezett. [...] Sem most, sem akkor [amikor először olvasott róla] nem hasonlítottam magam Pálhoz. De megértem, hogy mit élt át.”13
A megváltás előfeltételeként értelmezett keresztény bűnfogalom átalakítása a gyógyítás előfeltételeként értelmezett orvosi betegségfogalommá – azaz orvosi megváltássá és sikerré egy olyan világban, ahol az orvostudomány vallása uralkodik – baljóslatú következményekkel jár, amelyekről saját vesztünkre nem veszünk tudomást. Ha nem figyelünk oda, van ebben az ideológiai előfeltevésben egyfajta csábítás, ami arra ösztönzi az embereket, hogy felvegyék és a lehető legjobban játsszák a beteg szerepét, ha másért nem, hát azért, hogy a csodás gyógymódok által megváltást, majd tekintélyt és hatalmat nyerjenek. Ma az alkoholizmusból, a drogfüggőségből és az elhízásból, holnap pedig a ki tudja milyen betegségből való kigyógyulás által megszentelődve az expáciensből próféta és vezér válik, aki végre uralkodhat és kihasználhat másokat, és akit ahelyett, hogy üldöznének és meggyaláznának, csodálhatnak és dicsőíthetnek.
Az évek során, és különösen börtönből való szabadulását követően, miután hét évet letöltött a tízből, Malcolm a fekete moszlimok szertartásait gyakorolta, melyekben nagy hangsúlyt kap a rend és a tisztaság. Így írja le a reggeli tisztálkodási gyakorlatot: „»Allah nevében elvégzem a mosdást« – mondta a moszlim fennhangon, mielőtt megmosta először a jobb majd a bal kezét. A fogakat alaposan meg kellett sikálni, ezt követte a száj háromszori kiöblítése. Az orrlyukakat is háromszor kellett kiöblíteni. Ezután az imára való felkészülésként egy zuhany fejezte be az egész test megtisztítását.”14
Ha a feketék nem gyűlölnék annyira a fehéreket, és viszont, akkor a „tisztaság egyenlő a jósággal”-iskola moszlimjai és fehér puritánjai nyilván jól kijönnének egymással. A baj csak az, hogy mindkét fél megtalálta az ördögöt, és biztos benne, hogy ki az: a másik.
Nyilvánvaló, hogy a fekete moszlimok utánozták a puritánokat – az elnevezés fontos ebben az összefüggésben – és egyszerűen úgy alkalmazták a puritán etikát, mintha az saját felfedezésük lett volna. (Talán minden elnyomott egyén és csoport így tesz, amikor valami olyasmit akarnak alkalmazni, amely az „ellenséghez” tartozik.) Malcolm X így magyarázza „a törvényt”, ami szerint a moszlimoknak élniük kell: „Az Iszlám Nemzetben minden paráználkodást szigorúan tiltottak. Tilos volt a tisztátalan disznóhús vagy más ártalmas vagy egészségtelen étel fogyasztása; a dohány, az alkohol vagy a narkotikumok használata. Azok a moszlimok, akik Elijah Muhammadot követték, nem táncolhattak, nem űzhettek szerencsejátékokat, nem randevúzhattak, nem mehettek moziba és sporteseményekre, és nem vehettek ki hosszú szabadságot a munkahelyükön. A moszlimok nem aludtak többet, mint amennyit az egészségük megkívánt. Semmilyen otthoni veszekedés vagy udvariatlanság, különösen nőkkel szemben, nem volt megengedhető. Tilos volt a hazugság, a lopás és – a vallási kötelezettségektől eltekintve – a civil hatóságokkal szembeni engedetlenség.”15
Röviden: a moszlim törvény felöleli az önállóságról szóló legfontosabb tanokat, amelyeket az ókori görögöktől Emersonig – és azóta is – megfogalmaztak; e törvény azonban fanatizálódott, és végső célként nem a mások megbecsülése által nyert önbecsülés, hanem a nem „feketék” dehumanizálása által nyert önbecsülés elérését szolgálta.
A Black Power (Fekete Erő) mozgalomban való üstökösszerű felemelkedése előtt Malcolm X lelkiismeretes lelkészként szolgált. Mértékletes volt és önmegtartóztató. „A[z Iszlám] Nemzet minden lelkészéhez hasonlóan az összes költségemet állták, és volt némi zsebpénzem. Régebben nem lehetett volna olyasmit mondani, amit meg ne tettem volna pénzért, de most a pénz volt az utolsó dolog, amire gondoltam.”16
A hatalom azonban féltékeny szerető. „Mindig nagyon vigyáztam arra, hogy ne kerüljek személyes közelségbe egy moszlim nővérrel se”, folytatja Malcolm. „Az iszlám iránti teljes elkötelezettségem megkövetelte, hogy ne érdekeljen semmi más, főképpen, úgy éreztem, a nők ne [...] Az iszlámnak nagyon szigorú törvényei és tanításai vannak a nőkről. Ezek lényege, hogy a férfi igaz természete az, hogy erős, a nőé pedig az, hogy gyenge, és [...] hogy a férfinak irányítania kell a nőt, ha el akarja nyerni a tiszteletét.”17
Minden világnézet szükségképpen tükrözi a világnézetet megfogalmazó és azzal saját felsőbbrendűségét igazolni szándékozó csoportnak az értékrendszerét. A tradicionális nyugati, zsidó–keresztény világnézet tehát a fehér férfi taktikáját tükrözi: mind teológiája, mind tudománya a fehér ember feketék feletti és a férfi nő feletti uralmát hirdeti és „bizonyítja”. Mutatis mutandis, amikor a feketék törnek a fehérek feletti uralomra, eszméik magyarázatára és szándékaik igazolására megteremtik saját teológiai és tudományos mitológiáikat. És a nők, akik a férfiak feletti uralomra vágynak, ugyanezt teszik.18
Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthat, hogy a Szentírást régóta a fehérek és a férfiak felsőbbrendűségének magyarázatára és igazolására használják. Az már jóval kevésbé ismert, sőt figyelemre méltó módon elhallgatott tény, hogy Benjamin Rush – nemcsak a fehér Amerika, de az intézményes pszichiátria „atyjainak” is egyike – kifejlesztett egy elméletet arról, hogy miért fekete a néger. Rush magyarázatát ma már mindenki bizarrnak találná, és talán már saját korában is sokan annak tekintették. Érdekes módon ez az elmélet – melyet teljes egészében a The Manufacture of Maddness (Az őrület gyártása) című könyvemben írtam le19 – nagyon hasonló Elijah Muhammad arra vonatkozó elméletéhez, hogy miért fehér a fehér ember.
A Rush és Muhammad elméletei közötti hasonlóság talán nem is olyan meglepő: mindkettő látszólag az emberiség teremtését magyarázza úgy, hogy saját fajának jelentőségét túlhangsúlyozza, míg az – első esetben született leprásként, a másodikban pedig ördögként megjelenített – másik faj jelentőségét lecsökkenti. Az emberek gyűlölik az egyhangúságot és változatosságra vágynak. De mint ahogy csak meghatározott számú módon tudják a férfiak és a nők szexuálisan izgalomba hozni egymást vagy magukat, ugyanígy csak meghatározott számú módon tudják a férfiak és a nők – fehérek, feketék, sárgák vagy vörösek – dicsőíteni magukat és meggyalázni másokat. Valójában egészen pontosan azzal magyarázható, hogy az antropológiai és a történeti vizsgálatok mind az egyéni, mind a kollektív emberi viselkedés szembetűnően ismétlődő mintáit mutatják, mert ilyen kevés lehetőség áll rendelkezésre. A franciáknak van egy idevonatkoztatható mondásuk: „Minél több dolog változik, annál több marad változatlan.” Talán ez az egyik oka annak, hogy az emberek nemcsak elfelejtik a történelmet, de gyakran egyszerűen tudomást sem hajlandóak venni róla. Vágyakozva, makacsul keresve az újdonságot az életben, ahol – a természettudományok és a technológia területeinek kivételével – az ilyen újdonság a legnagyobb ritkaságnak számít, az emberek nem emlékeznek a történelemre, hogy – Santayanát idézve – a történelmet megismétlése közben újra fölfedezhessék.
Benjamin Rush (1746–1813), a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója, orvos volt, aki a rabszolga-felszabadítás hívének tartotta magát. „Szeretem még Afrika nevét is” – írta Jeremy Belknapnak –, „és mindig olyan érzelmeket ébreszt bennem egy fekete rabszolga vagy szabad ember látványa, amelyekhez hasonlókat ritkán érzek világosabb bőrszínű szerencsétlen embertársaim iránt.”20 Mi baja volt hát Rushnak a feketékkel? Csupán az, hogy mind leprában szenvedtek! Honnan tudta ezt Rush? Az orvostudomány tudatta vele. A feketék, hangsúlyozta Rush, a „veleszületett leprának [...] olyan enyhe formájában” szenvednek, „amelynek a túlzott pigmentlerakódás az egyetlen tünete.”21 Miután ez örökletes betegségfajtának számított, a feketék szolgaként nem jelentettek veszélyt, szexuális partnerként azonban veszélyesnek, tehát tabunak minősültek. Vagyis Rush szerint Isten fehérnek teremtette az embert, és ha az ember fekete, ennek az az oka, hogy leprás. Rusht a fehéren és feketén kívül más bőrszínek egyáltalán nem foglalkoztatták, így nem is kellett összeegyeztetnie az indián vörös bőrének magyarázatát orvosi teremtéselméletével.
A másik teremtéselmélet, amelyet Elijah Muhammad hirdetett és tanított, riasztóan azonos Rushéval. M. S. Handler, aki feltételezhetően nem ismerte Rush elméletét, a fehér teremtéstörténet nyilvánvaló „ellenelméletének” „abszurditásán” elképedve ezt írja az Önéletrajz bevezetőjében. „Malcolm magyarázata a társadalmi eszméiről világos és átgondolt volt, bár bizonyos fokig sokkolóan hatott a fehér beavatott számára” – írja Handler –, „de a legnyugtalanítóbb az volt a beszélgetésünkben, hogy Malcolm hitt Elijah Muhammad teremtéstörténetében, és abban a feketék felsőbbrendűségének igazolására szolgáló genetikai elméletben, amely engem merő abszurditásában megdöbbentett.”22
Ez az idézet a tudomány mint vallás problémájának legmélyére mutat: úgy hiszünk a „mi” tudományunkban, mint a szentírásban, és abszurdként utasítjuk vissza az „övéket” (bárkik is legyenek azok az „ők”). Mégis a „tudomány”, amelyet kormányunk és orvosi iskoláink ma az alkoholizmusról és a droghasználatról mint „betegségekről” tanítanak, valamint a kezelések, amelyeket e betegségek gyógyítására javasolnak és folytatnak, csöppet sem kevésbé abszurdak, mint Muhammad vagy akár Rush elmélete.
Mi is tehát ez az „abszurd” fekete teremtéselmélet? Megpróbálom minél rövidebben összefoglalni Malcolm saját szavaival. „Elijah Muhammad [abban, amit „Yacub történeté”-nek hív] azt tanítja követőinek, hogy először a hold elvált a földtől. Az első emberek, az »ősi emberek«, feketék voltak. Ők alapították Mekka szent városát. E fekete faj tagjai között volt huszonnégy tudós. Az egyik tudós, aki szemben állt a többivel, megalkotta a különösen erős Shabazz törzset, amelyből Amerika úgynevezett »négerei« származnak.”23
Majd eljött az idő, és egy gyermek született – neve Yacub –, akiből különösen éleselméjű tudós vált. Yacub rájött, hogy hogyan lehet a „fajokat tudományosan kitenyészteni”. Túláradó büszkesége és a hatalommal szemben tanúsított tiszteletlensége miatt azonban végül Mekkából Patmos szigetére száműzték. Patmoson Yacub munkába kezdett és megteremtette – azt, ami addig bizonyosan hiányzott a moszlim vallásból – az ördögöt. „Bár Mr. Yacub fekete ember volt, most Allah irányában megkeseredvén elhatározta, hogy bosszúból egy ördögi fajt hoz létre a földön, egy kifehérített fehér fajt.”24
Így is tett Mr. Yacub. Hatszáz év telt el, „mielőtt ez a faj visszatért az anyaföldre, a természetes fekete emberek közé. Mr. Elijah Muhammad azt tanítja követőinek, hogy hat hónapba tellett, hogy ez az ördögi faj hazugságai terjesztésével viszályt szított a fekete emberek között, és pokollá változtatta az addig békés földi paradicsomot...”25
A teremtéstörténet azonban nem ezzel a szomorú véggel zárul, hanem tovább folytatódik az „utolsókból lesznek az elsők” elv fekete moszlim verziójával. „Úgy volt megírva, hogy miután Yacub kifehérített fehér faja hatezer évig – egészen a mi időnkig – uralta a földet, az eredeti fekete fajból megszületik valaki, akinek bölcsessége, tudása és ereje végtelen lesz. [...] Elijah Muhammad azt tanítja, hogy a legnagyobb és leghatalmasabb isten, aki megjelent a földön, W. D. Fard mester volt.”26
Nem nehéz elképzelni, milyen gondolatokat ébreszthetett Malcolm X-ben ez a legenda. Malcolm azt állítja, hogy szó szerint hitt a fehér ember sátániságában. Hogy ugyanennyire vagy csak kissé egy kevésbé hitt saját isteniségében, az nem túl lényeges számunkra, legalábbis az úgynevezett drogprobléma megértéséhez nem.
A fekete moszlimok drogpolitikája, mint láthattuk, világos és következetes: az élvezetektől való szigorú önmegtartóztatásban hisznek. Bizonyos értelemben tehát igen félrevezető a drogfüggő „kezeléséhez” való fekete moszlim hozzáállásról beszélni, hiszen egy moszlim nem lehet drogfüggő, csakúgy, mint egy ortodox zsidó nem lehet disznóhúsevő. Ez ilyen egyszerű.
Vagyis a droghasználatra és a drogtól való tartózkodásra vonatkozó moszlim nézetek, akár az én nézeteim, erkölcsi és vallásos jellegűek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ugyanazokra a következtetésekre jutunk.
Malcolm tisztesség és igazság iránti szenvedélye néhány érdekes drogdemitologizálásban bukkan felszínre – azaz olyan állításokban, melyek szembeszállnak a „kemény” vagy „veszélyes” drogokra és „addiktív” erejükre vonatkozó általánosan elfogadott tudományos és orvosi dogmák némelyikével. „Néhány leendő moszlimnak” – jegyzi meg Malcolm, mintha csak mellékes félreszólás volna – „nehezebb volt leszokni a dohányzásról, mint másnak a drogról.”27 Ebből kitűnik, hogy a moszlimoknak nem jelent nagy különbséget, hogy valaki dohányzik vagy marihuánát szív: „tudják, hogy ami számít, az az „élvhajhászás” szokása, nem a „kábulatok” vagy „kiütések” farmakomitológiája. Fejenként egy jó mitológia nyilvánvalóan elég: ha hiszel – igazán hiszel – a fekete moszlimizmus (Black Muslimism) vagy a zsidóság vagy a kereszténység mitológiájában, akkor nincs szükséged a gyógyszer és a terápia pótmitológiájára.
A moszlimok nemcsak azt hangsúlyozzák, hogy a függőség bűn, de azt is, hogy, mint minden bűnt a világon, ezt is – csak ezt talán még inkább – a fehér ember szándékosan erőszakolta a feketékre. „A moszlim program annak felismerésével kezdődött, hogy a bőrszín és a függőség között határozott kapcsolat van. Nem véletlen, hogy az egész nyugati féltekén a függők legnagyobb helyi koncentrációja Harlemben van.”28 A moszlim valóságban Mr. Fehér az oka mindennek. „A drogfüggők mindegyike” – magyarázza Malcolm – „azért fordul a szerhez, mert menekül valami elől [...] A legtöbb fekete drogos junkie valójában azért próbálja kábítani magát, mert feketeként kell élnie a fehér ember Amerikájában. De valójában, mondja a moszlim, a fekete ember droghasználata csak segít a fehér embernek annak »bebizonyításában«, hogy a fekete ember senki.”29
Így alakul a drog kísértése elleni küzdelem a fehér elnyomás alóli „nemzeti felszabadulás” igazolható küzdelmévé: így válik a személyes problémából politikai probléma – szépen megfordítva a pszichiátriai taktikát, amely egy politikai problémát tesz személyessé azáltal, hogy a zavarba ejtő ellenvéleményeket megfogalmazókat őrültnek nyilvánítja. (Véleményem szerint mindkét felfogás taktikának tekintendő: de csupán taktikának és semmi másnak.)
A moszlimok tehát hisznek a drogfogyasztás szokásának olyanfajta megtörésében – a „cold turkey”* állapot előidézésében –, amely hirtelen és teljes elvonással, valamint annak összes szenvedésével jár. Ez a megpróbáltatás valójában elősegíti a drogfüggő Mr. Fehér hatalma alóli felszabadulásának további dramatizálását és ritualizálását. „Amikor a drogfüggő elvonási tünetei megkezdődnek – írja Malcolm –, és üvölt, káromkodik és könyörög: »Csak még egy adagot, haver!«, a moszlimok mellette vannak és drogos zsargonban beszélnek hozzá: »Bébi, rázd le magadról azt a dögöt! Gyerünk, rázd le Mr. Fehért a hátadról! [...] Engedd el Mr. Fehért, bébi!«”30
A fekete moszlimok ma tulajdonképpen ugyanazt mondják, amit a fehér orvosok mondtak ötven éve – tudniillik, hogy a drogfüggőség nem betegség, hanem a viselkedés olyan formája, amelyet helytelenítenek. Alfred C. Prentice, M. D., az Amerikai Orvosi Társaság Narkotikus Szerek Bizottságának tagja 1921-ben, a Journal of the American Medical Assotiation című lapban így fogalmazza meg az akkori „hivatalos” nézetet a drogfüggőségről: „A közvéleményt a drogaddikció bűnéről szándékosan és következetesen félreinformálták, mind az orvosi, mind a laikus sajtóban [...] A sekélyes hazugságot miszerint a drogfüggőség »betegség« lenne [...] önjelölt »specialisták« által kiadott kötetnyi »szakirodalom« támasztja alá és szorgalmazza.”31 A moszlimok tehát most ugyanazokat az értékeket támogatják, és ugyanúgy viselkednek, mint a századeleji orvosok; míg a mai orvosok és metadonkúrán lévő fekete „pácienseik” az akkori „ellenkultúra” szokásait követik.
Malcolm X tüskésre nyírt hajat viselt, egy Wall Street-i ügyvéd egyszerű eleganciájával öltözködött, udvarias és pontos volt. Haley úgy írja le a moszlimokat, mint akiknek olyan „modoruk és magatartásuk [volt, ami] tükrözte a spártai fegyelmet, amit a szervezet megkövetelt [...]”32 Míg Malcolm ördögként gyűlölte a fehér embert, a „gyenge” feketét, aki visszautasította az önjobbításra irányuló erőfeszítéseket, megvetette: „A gettóban élő feketének [...] el kell kezdeni saját anyagi, erkölcsi és spirituális hibái és bűnei korrigálását. A fekete embernek el kell indítania saját programját a részegségtől, a drogfüggőségtől és a prostitúciótól való megszabadulásra. A fekete embernek Amerikában fel kell emelnie saját értékrendjét.”33
Ez veszélyes beszéd. A liberálisoknak és a pszichiátereknek a gyenge akaratúakra és a mentális betegekre van szükségük ahhoz, hogy legyen kivel törődniük, és legyen valamilyen tennivalójuk. Ha Malcolm keresztülvitte volna az akaratát, ez a rengeteg „segítő” legjobb esetben is mind munkanélkülivé vált volna. Itt van tehát az alapvető konfliktus és ellentmondás a moszlim és a metadon között; az előbbi – a feketét önállóvá és önmagáért felelőssé téve – megszünteti a problémát és egyben a fehér ember és az orvos létjogosultságát; az utóbbi nélkülözhetetlenné teszi a fehér embert és az orvost azáltal, hogy – a Benjamin Rush által régen felvázolt modellt követve – a feketét maradandóan orvosi nyomorékká és élethossziglan pácienssé változtatja.
Malcolm természetesen felfogása és kijelentései szerint – amelyekkel kevés fekete vagy fehér ember értene egyet – a fehér emberek azt akarják, hogy a feketék drogozzanak, és a legtöbb fekete, aki drogozik, inkább folytatni akarja a drogozást, mint abbahagyni. A szabadság és önrendelkezés nemcsak értékes, de fáradságos dolog is; a legtöbb ember – főleg, ha nem tanítják meg értékelésére – nem akar velük semmit kezdeni. Malcolm X és Edmund Burke belátta azt a fájdalmas igazságot, hogy az állam gyenge és félénk embereket akar, nem pedig erőseket és büszkéket.
Ez szembesít minket az úgynevezett drogprobléma politikai dimenziójával, amelyet Malcolm így értékelt: „Ha néhány fehér ember vagy »elismert« fekete hozna létre egy olyan sikeres drogkezelési programot, mint ami a moszlimok égisze alatt zajlott, ó, lenne ott kormánytámogatás meg dicsfény és glória, meg újságfőcímek! De minket ehelyett megtámadtak.”34
Amit Malcolm nyilvánvalóan nem látott vagy nem elég tisztán látott, az az volt, hogy programja megfogalmazásával és megszervezésével valójában vallásháborút indított sokkal hatalmasabb erők ellen. Nem egy kereszténység elleni vallásháborúra gondolok. A kereszténység elutasításával és az iszlám magukévá tételével a moszlimok elég világosan megmutatták szembenállásukat a „fehér ember vallásával”. De a kereszténység már nem az a hatalom, ami valaha volt, főként nem az Egyesült Államokban. A vallásháború, amelyet Malcolm meghirdetett és folytatott – anélkül, hogy ennek teljesen tudatában lett volna – az orvostudomány vallása ellen viselt háború volt. Végtére is, nem csak a fehérek, de saját fekete népének többsége és az összes fekete vezető is hitte – és még ma is hiszi –, hogy a droghasználat betegség. Ezért követelik és tüntetnek az „ingyenes” detoxikáló kúrákért – és sorban állnak a metadonkúrákért, mint a zsidók a gázkamráknál. Malcolm mindezt látta, de nem vagyok biztos benne, hogy felfogta a problémát a maga szörnyűségében. Vagy talán mégis ez történt, és ezzel magyarázható, hogy végül, nem sokkal meggyilkolása előtt megtagadta a fekete moszlimokat is – azokat, akikbe röviddel azelőtt az élőhalottak létéből való feltámadásának a hitét helyezte –, és ismét megtért, ezúttal az ortodox iszlám hitre. Nevét is megváltoztatta, ezúttal El Hajj Melik Shabazzra – nevéül tehát a „Yacub történeté”-ből az amerikai feketék legendás őseinek nevét választotta.
A szovjet társadalomban az elmérgesedő konfliktusok a más véleményen lévő – például értelmiségi, író és zsidó – egyének és csoportok és az állam között alakulnak ki; a mi társadalmunkban pedig a más véleményen lévő – például droghasználó, női és fekete – egyének és csoportok és az állam között. Azok, akik elnyomva és üldöztetve érzik magukat az állam által, a konfliktust mindig erkölcsi vagy vallási jellegűnek érzékelik. Az állam viszont minden esetben – és gyakran sikeresen – próbálja ezt az értelmezést visszautasítani, és a konfliktust politikai vagy még inkább orvosi jellegűként újradefiniálni. Az orosz kormány az elégedetleneket alkohollal, dohánnyal, munkával és kommunizmussal próbálja narkotizálni. Amikor ezek a kísérletek csődöt mondanak, a deviánsokat hazaárulónak, az állam ellenségeinek, vagy elmebetegnek nyilvánítja, majd ennek megfelelően börtönbe vagy elmegyógyintézetbe záratja. Hasonképpen: az amerikai kormány is megpróbálja az elégedetleneket alkohollal, dohánnyal, munkával, pénzzel és metadonnal narkotizálni. Amikor ezek a kísérletek csődöt mondanak, gyógyíthatatlan elmebetegnek vagy drogfüggőnek nyilvánítja őket, majd ennek megfelelően egyeseket börtönbe, másokat elmegyógyintézetbe zárat, a többieket pedig „metadonos kezelésre ítéli.”
Röviden: a heroinfüggőség vagy bármely más illegális drog használata nem nagyobb „probléma” itt, mint amennyire az értelmiségiek ellenállása vagy a kivándorlási vágy „probléma” Oroszországban. Ezek a „problémák” inkább csak ürügyet szolgáltatnak az újabb csapásokra azokban az örökké tartó háborúkban, amelyeket az uralkodók viselnek alattvalóik ellen. Vagy talán azért sem mernek erőteljes támadásaikon enyhíteni, nehogy az alattvalók – a nép, a feketék, a fehérek, a drogfüggők, az Oroszországot elhagyni kívánó zsidók, mi mindannyian – túlságosan „elbizakodottá” váljanak, és elfelejtsék „valódi helyüket”. Ha lett volna metadonos kezelési program, amikor Malcolm Little fiatal volt, rengeteg vesződségtől kímélhették volna meg magukat az amerikaiak. Milyen egyszerű lett volna becsábítani őt egy ilyen kúrára!
Ezek után vajon mit gondolhatunk elnökeinkről, kormányzóinkról, nemzeti mentálhigiénés intézeteinkről, amerikai orvosi kamaráinkról – és a fekete moszlimok kivételével az összes fekete vezetőről és szervezetről –, akik mind a metadont népszerűsítik?
Ironikus, de talán valamennyire reménykeltő is, hogy – a droghasználat és a drogszabályozás területén (és sok más területen is) – a külső szabályozórendszerekkel szemben az önuralom elsődlegességét hirdető fekete moszlimok tulajdonképpen az egyéni önrendelkezést védik az infantilizáló állami beavatkozással szemben. Annak a hagyományos bölcsességnek a megerősítésével, miszerint a droghasználat csupán helytelen magatartásforma – mint az udvariatlanság, a lustaság vagy a rendetlenség –, a moszlimok olyan változatos összetételű – liberálisokból és konzervatívokból, patriótákból és puritánokból álló – társaságban találják magukat, akikkel a versenyt is fel kell venniük. Az majd csak a jövőben derül ki, hogy hány fekete amerikai akar szabadon és tisztességesen versenyezni fehér amerikai társaival, és fordítva; és hogy hányan vannak közöttük, akik a versennyel szemben a meghódítást vagy a megadást részesítik előnyben. Talán ennek az egyensúlynak a megteremtésében rejlik nemzetünk jövője. Úgy hiszem, most már világos, és a jövőben még világosabbá válik, hogy – függetlenül attól, hogy bármilyen más ügyben milyen álláspontot képviselnek – a szervezett amerikai gyógyászat és a szervezett amerikai politika állásfoglalása a droghasználat és a drogfüggőség kérdésében ellentmond minden olyan elvnek és gyakorlatnak, amelynek jegyében az Egyesült Államokat létrehozták. Ezzel szemben a fekete moszlimok a droghasználatról és a drogfüggőségről a legnemesebb amerikai hagyományok szellemében gondolkodnak.