Ahogy a tudományos forradalom a vallási ideológiát felváltotta egy orvosi ideológiával, a tudományos forradalom által előidézett technológiai forradalom az emberi munkát a gép „munkájával” helyettesítette. Ez az átalakulás komoly hatással volt a droghasználat személyes mintáira és a droghasználat által kiváltott kulturális reakciókra is. A gépkorszak beköszöntéig a legtöbb embernek a túlélés érdekében ideje nagy részét munkával kellett töltenie. Így a legtöbb, viselkedést befolyásoló drogot – főképpen: marihuánát, ópiumot és kokaint – arra használták, hogy az emberek jobban, keményebben és hosszabb ideig tudjanak dolgozni. Ezek a drogok ugyanazt jelentették a technológia előtti embernek, amit a gépek a technológia emberének: segítették a „produktivitás” vagy a „teljesítmény” növelésében. E tényeket persze a szőnyeg alá söpörték – pontosabban: letagadták és megváltoztatták – a mi modern farmakomitológiáink hirdetői.
A tizenkilencedik század közepére a piac telítve volt emberi munkaerővel. Az akkori viszonylag szabad piacgazdaságokban ez azt jelentette, hogy azok, akik a legkeményebben dolgoztak, előnyt élveztek kevésbé produktív versenytársaikkal szemben. Ezzel elérkezünk a modern történelem egy olyan szakaszához, ahol a legbrutálisabb kitaszító és irtó háborúknak lehetünk a tanúi, melyeket a kevésbé tehetségesek és szorgalmasak vívtak a tehetségesebbek és szorgalmasabbak ellen.
A fehér amerikaiak három nagy, szokásaikban az amerikaiaktól alapvetően különböző faji csoporttal kerültek kapcsolatba és kellett versenyezniük: a bennszülött indiánokkal, az afrikai feketékkel és a keletiekkel – először főleg kínaiakkal, majd japánokkal is. A kortárs olvasó számára nyilvánvaló okok miatt az indiánok és a feketék – néhány területet kivéve – nem tudták megtartani azt, ami a sajátjuk volt, és felülmúlni sem tudták az amerikaiakat. Így lustává és ostobává alacsonyították le őket, mint alacsonyabb rendű fajok degenerált tagjait. A fehér amerikaiak első vetélytársukat a kínaiakban találták meg. Ahogy velük bántak, az létfontosságú „drog-problémánk” megértéséhez.
A kínaiak 1850-tól kezdve érkeztek nagy számban az Egyesült Államokba. Hamarosan mind teljesítményben, mind termelékenységben – a mosodákban és a farmokon, a bányákban és a vasúton egyaránt – felülmúlták az összes többi fajt és nemzetiséget. Hogyan csinálták? Én sem tudom jobban megválaszolni ezt a kérdést, mint bárki más. Csupán két tényt – egy nyilvánvalót és egy nem nyilvánvalót – tudok kiemelni: a tradíció és az ópium szerepét. A kínaiakat mindig intelligensnek, szorgalmasnak és fegyelmezettnek tartották. Használtak – főként szívtak – ópiumot is, éppen úgy, ahogy az amerikaiak dohányt szívtak. Ha az ópium nem is segítette őket, hogy jobban dolgozzanak – bár a legtöbben, akik szívták, azt állították, hogy ez így van –, nyilvánvalóan nem is hátráltatta őket! Ha a fehér amerikaiak azt gondolták volna, hogy az ópiumszívás hátráltatja a kínaiak munkáját, nyilvánvalóan támogatták, vagy legalábbis engedélyezték volna számukra az ópiumhasználatot, ahogy engedélyezték és támogatták az alkohol használatát az indiánok és az eszkimók között. Amint látni fogjuk, nem ez történt. Ehelyett az amerikaiak megpróbálták kiszorítani a kínaiakat a versenyből, és az ópium megvonása által versenyképtelenné tenni őket: az ópium rendszeres, de mértéktartó használata ugyanis segítette őket, hogy megállják a helyüket az életben és megbirkózzanak viszontagságaival. A kínaiak üldözésének, körülbelül 1880 és az első világháború közé eső szakasza, az egyik legtanulságosabb fejezet nemcsak az Egyesült Államok, de a droghasználat és a pszichiátria történetében is. Most csak a történet legszembeötlőbb tényeit közlöm.
Amerikában kezdetektől fogva a szakszervezetek irányították a kínaiellenes mozgalmat. Először a nyugati parti, majd a nemzeti szakszervezetek. Főként az ő törekvéseik eredményeképpen a kongresszus 1889-ben életbe léptette a kínaiak kizárásáról szóló (Chinese Exlusion Act) törvényt, megtiltva ezzel a kínaiak további bevándorlását az Egyesült Államokba.1 Ez a törvény természetesen nem érintette az Egyesült Államokban maradt körülbelül 100 000 kínait. A kínaiellenes agitáció tehát e csoport ellen irányult. A háború során, amely egy kivételesen dolgos és törvénytisztelő nép ellen irányult, e nép jellegzetes szokása – az ópiumszívás – lett „veszélyességük” fő szimbóluma. Végül is az amerikaiak nem vallhatták be, hogy azért gyűlölték és félték a kínaiakat, mert keményebben dolgoztak, és kevesebb bérrel is beérték, mint ők. Ugyanúgy, ahogy a németek sem ismerhették be, hogy azért gyűlölték és félték a zsidókat, mert a zsidók keményebben dolgoztak és jobban gazdálkodtak, mint ők. Mindkét esetben – és minden hasonló esetben – egy kevésbé versenyképes többség valamilyen bűnt tulajdonít a versenyképesebb kisebbségnek, amely bűn aztán feljogosítja a többséget a kisebbség üldözésére.
Hogy az ilyen vádak hamisak, hogy ezek gyakran annak a példái, amit a pszichiáterek „projekciónak” neveznek – ez azt jelenti, hogy olyan tulajdonságokat tulajdonítanak az áldozatnak, amelyek belőle hiányoznak, ellenben annál inkább megvannak a megtorlóban – , az még hasznosabbá teszi ezt a taktikát. Ugyanis nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt a stratégiát csak egy erős és nagyhangú többség használhatja egy erőtlen és gyenge hangú kisebbséggel szemben, és ez az, amitől olyan nagyszerűen működik. A többség definiálja azt, hogy milyen a bűnbakká váló kisebbség, és ezt a definíciót rá is erőszakolja. Az amerikaiak így nem csak a kínaiakat rágalmazták meg, hanem az ópiumot is. Lényeges megemlíteni, hogy amíg nincs olyan tanult ember, aki elhinné azt a sok elképesztő ostobaságot, amit évtizedekig a kínaiakról terjesztettek a vezető hatóságok, a legtöbb tanult ember még mindig elhiszi azokat az elképesztő ostobaságokat, amiket az ópiumról terjesztenek. Az ópiumellenes kampány bámulatos sikere akkor válik nyilvánvalóvá, ha egymás mellé helyezünk két mérvadó amerikai véleményt erről a drogról, az egyiket 1915-ből, a másikat 1970-ből.
1915-ben a Journal of the American Medical Association vezércikkének vezérmondata így jellemezte az ópiumot: „Ha az egész rendelkezésünkre álló materia medica egy gyógyszer használatára lenne korlátozva, biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan közülünk, ha nem legtöbbünk, az ópiumot választanák; és meg vagyok győződve, hogy ha ki kellene választanunk, mondjuk, a hat legfontosabb gyógyszert a rendelkezésre álló gyógyszerkészletből, mindannyian az ópiumot tennénk első helyre.”2
1970-ben, egy ENSZ-konferencián, amit újabb drogellenes törvények életbeléptetésére hívtak össze, a Egyesült Államok Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatalának igazgatója, mint a konferencián megjelent fő amerikai kiküldött, így fogalmazott: „Az ópiumtermelés társadalmi következményei jóval meghaladják orvosi és gazdasági előnyeit. A félmegoldások nem vezetnek sikerre – csak egy teljeskörű, az egész világra kiterjedő mihamarabbi tilalom szüntetheti meg ezt az emberiséget sújtó sorscsapást.”3
Az ópium gyógyszertani hatásai nem változtak 1915 és 1970 között. Nyilvánvaló, hogy mi változott: a hivatalos és általános amerikai vélemény az ópiumról.
Néhány további tény a kínaiellenes mozgalommal kapcsolatban fényt vet nemcsak az efféle üldözések sztereotip mintájára, de közeli kapcsolatára is az ópium átalakulásával „panacea”-ból (mindenható csodaszerből) „panapathogen”-né (minden bajt okozó „csodaméreggé”).
A szakszervezeti szövetség első találkozóján 1881-ben első lépésként elítélték Kalifornia kínai szivarkészítőit, és sürgették, hogy csak szövetségi címkével ellátott szivar legyen kapható. Azzal sem voltak elégedettek a szövetség vezetői – mely 1886-ban az Amerikai Munkások Szövetségévé vált –, hogy pusztán szentesítsék a kínaiellenes mozgalmat. Herbert Hill szerint e vezetők lettek „Amerikában a keleti-ellenes ügy legjelentősebb bajnokai”. Az amerikai munkásemberek kínai kulik elleni háborújának tábornoka Samuel Gompers, az Amerikai Munkások Szövetségének (AMSZ) elnöke volt, aki a szövetség 1886-os megalakításától 1924-ben bekövetkezett haláláig egy év kivételével folyamatosan töltötte be ezt a posztot. Annak ellenére, hogy maga is bevándorolt zsidó volt, aki szocialista ideálokat támogatott, és megállás nélkül ontotta a szónoklatokat a gürcölő tömegekkel melletti szolidaritásról, Gompers lett a fő szószólója Amerikában a – főként a munka területén megnyilvánuló – faji felsőbbrendűség tanainak.
1902-ben Gompers kiadott egy röpiratot, melyet Herman Gutstadttal, az AMSZ egy másik hivatalnokával együtt szerkesztett Néhány ok a kínaiak kitiltására: hús a rizzsel szemben, amerikai férfilét az ázsiai kuliléttel szemben – Melyik maradjon életben? címmel. A pamfletet az 1901-es Kínai Kitiltási Konferencia megrendelésére írták, azzal a céllal, hogy meggyőzzék a Kongresszust a következő évig hatályos törvény megújításának szükségességéről. (A törvényt megújították.) Ebben a dokumentumban Gompers kinyilvánítja, hogy „az amerikai fehérek és az ázsiaiak közti faji különbségeken soha nem léphetünk túl. A felsőbbrendű fehéreknek törvény által kellett kirekeszteniük az alacsonyabb rendű ázsiaiakat, szükség esetén pedig fegyveres erő is bevethető [...] A sárga embernek természetes, hogy hazudik, csal és öl, és minden 100 kínaiból 99 szerencsejátékos.”6
Gompers sohasem fáradt bele e rasszista hazugságok ismételgetésébe, kiszínezve azokat, ahogy mindjárt látni fogjuk, az ópium fenyegetésével. 1906-ban például azt hangsúlyozza, hogy a „nemzet fenntartása a faji tisztaság fenntartásától függ”;7 és azt bizonygatja, hogy ellentétes a „nemzet érdekével” az „olcsó munkaerő, amelyet nem lehet amerikanizálni és arra megtanítani, hogy ugyanazt az intelligens, hatékony szolgáltatást nyújtsa, amelyet az amerikai munkások.”8
Évtizedekkel megelőzve és előrevetítve a totalitárius propagandisták sajtómanipulációit, Gompers gyűlölettel telített fantáziája termékeként megalkotja a kínai ópiumrab képét – egy képet, amelynek hatása talán még a hírhedt náci hazugságoknál is nagyobb volt. Hill szerint „Gompers felidéz egy szörnyű képet arról, hogy a kínaiak miként taszítják a fehér kisfiúkat és kislányokat az ópium rabságába. Arra ítéltetve, hogy napjaikat a mosodák hátsó helyiségeinek sötétjében töltsék, ezek a piciny elveszett lelkek átengedik szűz testüket mániákus sárga elrablóiknak. »Hogy milyen egyéb bűntetteket követtek el azokon a sötét, bűzös helyeken« – írja Gompers – »a drog hatása alatt a kínaiak gazságának ezen kis ártatlan áldozatai, azt még elképzelni is túl szörnyű lenne... Több százan, sőt, több ezren amerikai lányaink és fiaink közül, akik átvették ezt a halálos szokást, el vannak átkozva, reménytelenül halálra vannak ítélve, a megváltás reménye nélkül«”.9
Nixon és McGovern, Rockefeller és Lindsay, az Amerikai Orvosi Kamara és az Amerikai Ügyvédi Kamara hivatalnokai, erkölcseink és egészségünk védelmezői, pártállásra és foglalkozásra való tekintet nélkül, úgy ismételgetik ezt a kínaiellenes fantazmagóriát, mintha ez lenne a Szentírás. Mert ez valóban „szentírás”. A megkísértő – a kínai, a török farmer vagy az amerikai „díler” – az ördög, akinek szorításában olyan reménytelenül vergődik a tiszta, ártatlan amerikai, mint légy a pókhálóban. Nem valami tetszetős kép ez – akár hisz benne az ember, és felbuzdul, hogy elkövesse a legszörnyűbb dolgokat, amelyeket a „terápia” látomásai igazolnak; akár nem hisz benne az ember, és így beleütközik a hatóságok megalkuvást nem tűrő visszautasításába, mely híján van minden józan észnek és tisztességnek.
E történet fő tanulsága az, hogy a korai amerikai ópiumellenesség inkább faji, mintsem orvosi megfontolásokon alapult. Még a Fogyasztók Egyesületének a Legális és illegális drogokról szóló beszámolója is, amely erős előítéleteket táplál a drogokkal – főleg az ópiumszármazékokkal – szemben, tudomásul veszi ezt a tényt. A következő idézetek alátámasztják ezt az állítást, és felfedik, hogy a kínaiüldözés Amerikában nem csak a kínai mint ember ellen, hanem jellegzetes szokása ellen is irányult – egy szokás ellen, amely része volt „életmódjának”, és amely lehetővé tette, hogy „kiteljesedjen”, hogy hatékony legyen, és hogy felülmúlja a fehér amerikai teljesítményét.
„Hogy összefoglaljuk az eddig vizsgált adatokat” – írja Edward M. Brecher és munkatársai – „az ópiumszármazékok naponta nagy dózisokban szedve [...] nem jelentettek társadalmi veszélyt a tizenkilencedik századi viszonyok mellett, nem is fogadták őket veszélyként [...] és nem is mutatkozott igazi igény az opiátok betiltására. De volt egy kivétel az opiátokkal szemben tanúsított általános tolerancia alól. 1875-ben San Francisco városa [amely már akkor is tágra nyitotta kapuit] rendeletet hozott, amely megtiltotta az ópium szívását az ópiumbarlangokban. Ennek a rendeletnek a gyökerei inkább rasszista, mintsem egészségügyi jellegűek...”10
Ezeknek és más hasonló tilalmaknak sem sikerült beszüntetni az ópium használatát; ehelyett, kortárs megfigyelők szerint, „úgy tűnt, hogy külön pikantériát adtak az élvezetéhez”. A kongresszus azonban hamarosan közbelépett, és 1887-ben olyan törvényt léptetett életbe, amely a kínaiaknak megtiltotta az ópium importálását, ugyanakkor az amerikaiakra ez a tiltás nem vonatkozott! Egy 1890-es korlátozó törvény szerint csak amerikai állampolgárok gyárthattak szívni való ópiumot! 1909-ben teljesen betiltották a szívni való ópium behozatalát. Ettől kezdve az opiátok közül a morfiummal és a heroinnal lehetett élni és „visszaélni” – mely anyagok használatában a kínaiak már nem voltak érdekeltek.
Az Egyesült Államokban élő kínaiak elleni amerikai háború szörnyű tragédia volt – függetlenül attól, hogy ez a dráma milyen gyakran játszódik le újra a történelem színpadán. Habár „nekünk” nem sikerült „őket” legyőznünk, legalább „mi” elvettünk „tőlük” valamit, amit „ők” a kincsüknek tartottak, és ami jobbá tette „számukra” az életet. Az irigy üldözőknek ugyanúgy hálásnak kell lenniük a kis győzelmekért, mint a nagyokért. A törökök sikeresebbek voltak háborúikban az örmények ellen; a németek is a zsidók ellen; és az ugandaiak is a kelet-indiaiak ellen. E háborúk mindegyikét, úgy vélem, nagymértékben – ha nem kizárólag – egy alacsonyabb rendű többségnek a magasabb rendű kisebbség ellen irányuló irigysége fűtötte.13 A forgatókönyv a következő: a többség újraértelmezi a kisebbséget, mint alacsonyabb rendű és lealázott csoportot, amely veszélyt jelent a többség „tisztaságára”. Ily módon elrejtve és igazolva sikeres vetélytársával szembeni agresszív céljait, a többség megszabadul „beszennyezőjétől”: kiűzi vagy kiirtja a kisebbséget.
Amíg ez a háború – amelynek olyan elképesztően messzire nyúló következményei lettek egy évszázaddal később! – folyt a kínaiak és ópiumszívási szokásuk ellen az Egyesült Államokban, számtalan más ember használt ma már illegálisnak számító drogokat, különösen ópiumot és kokaint, azzal a céllal, hogy a droghasználat segítsen nekik megbirkózni az élet nehézségeivel. Közéjük tartozott két világhírű orvos is, akiknek „veszélyesdrog”-használata drámai cáfolatát nyújtja az akkori „tudományos” állításoknak, amelyek minden elképzelhetőt állítottak e drogok hatásairól. Mindkét ember arra használta a drogokat, hogy segítségükkel elérjék kitűzött céljaikat – nem másban, mint az orvostudományban!
E két orvos egyike Sigmund Freud (1856-1939) volt, aki kokaint használt. A történet, Ernest Jones Life and Work of Sigmund Freud (Sigmund Freud élete és munkássága) című könyvében, tömören így hangzik:
„Olvastam a kokainról, ami a kokalevelek fő alkotórésze” – írja Freud mennyasszonyának, Martha Bernaysnak 1884. április 21-én. – „A kokaleveleket számos indián törzsben azért rágják, hogy segítségükkel le tudják győzni a nélkülözést és a nehézségeket.” Freud ezután kis adagokban kipróbálja a kokaint és azt tapasztalja, hogy az anélkül könnyít depresszióján, hogy megfosztaná bármennyi munkaenergiától. 1884. május 25-én ezt írja Martha Bernays-nek: „Ha minden jól megy, írok egy értekezést a kokainról, és bízom benne, hogy a kokain elfoglalja méltó helyét a gyógyszerek között, a morfium mellett, sőt megelőzve azt. De más terveim is vannak. Rendszeresen szedek kokaint kis adagokban depresszió és emésztési zavarok ellen, méghozzá a lehető legragyogóbb eredménnyel.” 15
1884 júliusában Freud kiadja kokainról szóló írását, amelyben áttekinti a tárgyra vonatkozó irodalmat és beszámol a droggal kapcsolatos saját tapasztalatairól is, amelyeket Jones így foglal össze: „Írt a »jókedvről és a hosszantartó eufóriáról, amely semmiben sem különbözik az egészséges ember normális eufóriájától [...] Az ember érzi, miként növekszik az önuralma és miként árad szét benne az életerő és a munkakedv [...] Vagyis az ember egyszerűen normálisabb lesz, és hamarosan nehéz már elhinni, hogy valamiféle drog hatása alatt áll [...] Hosszú és intenzív szellemi vagy fizikai munka végezhető bármilyen fáradtság nélkül [...] Ez az eredmény az alkohol által okozott jókedvet követő bármely kellemetlen utóhatás nélkül élvezhető.«”16
Ebben az esszében Freud a kokain használatát ajánlja a „neuraszténia” kezelésére. Ő maga is három évig él a droggal, majd minden nehézség nélkül abbahagyja a használatát.
Ez a történet aligha kíván hozzáfűznivalót. Mindössze annyit szeretnék megjegyezni, hogy Freud két különböző, de pszichológiailag szorosan összekapcsolódó esetben használta a kokaint. Ezt a különbségtételt azonban feltűnően mellőzték a pszichoaktív drogokról szóló irodalomban. Először is, saját maga használta a drogot mint energiaserkentőt azon végtelen ambíciója szolgálatában, hogy nyomot hagyjon a világban. Másodszor pedig betegei gyógyításában alkalmazta a kokaint, amelynek terápiás sikerét túlzott várakozásainak megfelelően értékelte. Röviden: a kokain erősebb férfivá és hatékonyabb doktorrá tette Freudot. Amikor más utakat talált ahhoz, hogy erős és hatékony legyen – mint ember és mint terapeuta –, föladta a feszültségoldás e módjának az alkalmazását. Tehát a válasz arra, hogy egy embernek mennyire nehéz vagy könnyű leszoknia egy drogról, nem magában a drogban keresendő, hanem abban, hogy milyen jellegű a fogyasztó droghasználata, és hogy milyen más anyagokat tud vagy akar a drog helyettesítésére igénybe venni.
Érdekes megjegyezni, hogy Freud kokainnal kapcsolatos munkássága és kokainhasználata nyilvánvalóan zavarba hozta áhítatos életrajzíróját, Jones-t. Valóban, a pszichoanalitikusok talán pontosan azért álltak elő a függőséggel kapcsolatban olyan furcsa és szemmelláthatóan félrevezető nézetekkel, mert Freud maga is – a szó mai értelmében – kokain-„függő” és szivar-„függő” volt. E nézetek közül a legárulkodóbb az, miszerint Freud egyátalán nem volt kábítószerfüggő. Jones leértékeli Freud droghasználatát egyrészt a „kokainepizód” kifejezés alkalmazásával, másrészt a mester „szellemi egészségének” feltűnő megerősítésével: „...ahogy ma már tudjuk, a drogfüggőség kifejlődéséhez kifejezett hajlam szükséges, és szerencsére Freud nem rendelkezett ilyennel.” Pontosan e logikát követve nem tekintik Freud szivarozását sem függőségnek, sem Jones, sem más „ortodox” pszichoanalitikusok. Pedig Freud szivarja, csakúgy, mint Freud kanapéja, fontos szimbólumává vált a pszichoanalitikusok szakmai identitásának.
Freudnak ez a két szokása, és tekintélyes pszichiátriatörténészektől és pszichoanalitikus elméletalkotóktól származó értelmezésük, véleményem szerint, különös figyelmet érdemel. Mert, ismétlem, amikor a pszichoanalízis megalapítója három év után abbahagyja a kokainhasználatot, követői ezt szellemi egészségének bizonyítékaként emlegetik! És amikor Freud mértéktelenül szivarozik, és nem tud nélküle létezni, ez arra ösztönzi őket, hogy belevegyítsék a szivart a pszichoanalitikus szertartás ceremoniális kémiájába! Talán Freud azért tudott lemondani a kokainról és azért nem tudott lemondani a szivarról, mert úgy érezte, hogy kokain nélkül továbbra is „önmaga” tud maradni, míg szivar nélkül már nem „önmaga” lenne.
Amikor az emberek rájönnek arra, hogy egy drog, amit az élet nehézségeinek leküzdésére használnak, inkább hátráltatja, mint segíti őket, akkor abbahagyják a drog használatát, és ezt könnyedén teszik. Miután a „leküzdés” ebben az összefüggésben gyakran az emberek fölötti felsőbbrendűség megszerzését jelenti, azt várnánk, hogy bármi, ami segít egy embernek a mások fölötti ellenőrzés megszerzésében – főként, ha az illetőnek amúgy is erős késztetése van arra, hogy uralkodjék a többieken vagy kitűnjön közülük –, az segítené abban is, hogy felhagyjon bizonyos drogok használatával. És ugyanígy azt várnánk, hogy bármi, ami segíti őt abban, hogy legyőzzön másokat – hogy alacsonyabb rendűvé, szolgaian alázatossá és megbélyegzetté tegye őket –, szintén segítené őt a droghasználatról való leszokásban. Ez a magyarázat összevág nemcsak azzal a ténnyel, hogy a „drogfüggőség” megszokott dolog a fiatalok körében, akik idősebb korukban gyakran felhagynak ezzel a szokásukkal, de számos ismert droghasználó – például Freud és Malcolm X18 – élettörténetével is, akik mind könnyen felhagytak egyéni, társadalmilag nem elfogadott drogfüggőségükkel, amint kifejlesztették jellegzetes, társadalmilag elfogadott munkafüggőségüket, amelynek segítségével nyomot tudtak hagyni a világban – Frued a pszichoanalitikus mozgalommal, Malcolm X pedig a Black Power fekete polgárjogi mozgalommal.
Egy másik híres orvos esetéből, aki a „kemény” drogok „legkeményebbikének”, a morfiumnak a rabja volt, kiderül, hogy még ez a drog is használható úgy – az alany képességeitől és motivációjától függően –, hogy elhanyagolás helyett inkább segítségére legyen a használó kötelességeinek teljesítésében.
Dr. William Stewart Halsted (1852–1922, az egyik legnagyobb és leghíresebb amerikai sebész, a John Hopkins orvosi egyetem egyik alapítója, egész életében morfiumfüggő volt. Röviddel azután, hogy magánpraxisba kezdett New Yorkban az 1870-es években, Halsted kokainfüggő lett. E szokásáról csak úgy tudott lemondani, hogy morfiumfüggővé vált. 1886-ban tehát, amikor Dr. William Henry Welch felkérte Halstedet, hogy csatlakozzon a John Hopkins orvosi egyetem alapítóinak csoportjához, az akkor harmincnégy éves Halsted már a morfium rabja volt. Ez az információ csak 1969-ben látott napvilágot, amikor, a John Hopkins kórház megnyitásának nyolcvanadik évfordulója alkalmával megjelentették a Hopkins – egyik alapítója, Sir William Osler által írt – „titkos történetét”: „Amikor teljes értékű sebészként támogattuk őt” – írta Osler – „...úgy hittük Welch-sel együtt, hogy már nem morfiumfüggő. Olyan jól és energikusan dolgozott, hogy kizártnak tűnt, hogy a drogok szedése mellett ilyen jól teljesítsen.” 19
Valójában nem a morfiumhasználat ellenére, hanem éppen amiatt tudott Halsted ilyen jól teljesíteni. Miután Osler megnyerte a bizalmát, megtudta, hogy „[Halsted] sohasem volt képes lecsökkenteni a mennyiséget napi három szem [180 milligramm] alá; ezzel kényelmesen tudott dolgozni, és fenn tudta tartani kiváló fizikai erejét [...] nem hiszem, hogy bárki gyanakodott volna rá, még Welch sem.”20
Morfiumfüggősége közepette „Halsted beházasodott egy előkelő déli családba. Feleségével, aki főnővérként dolgozott a Hopkins műtőiben, »teljes kölcsönös odaadásban« éltek együtt Halsted harminckét évvel későbbi haláláig.” 21 1898-ban, negyvenhat évesen, Halsted lecsökkentette napi morfiumadagját másfél szemre [90 milligramm]. Edward Brecher szerint azonban „mindvégig egészséges, aktív, nagyra becsült és – minden valószínűség szerint – morfiumfüggő maradt.”22
Talán most kiegészíthetnénk a Hopkinsról szóló legendás élcek egyikét. Amikor a John Hopkins orvosi egyetem felvételi követelményszintjét meghatározták, Sir William Osler megjegyezte Dr. William H. Welchnek: „Welch, még szerencse, hogy mi professzorként kerülünk ide; mert diákként sohasem jutnánk be”. 23 Ha ezek a tiszteletre méltó orvosok már mind jól megérdemelt mennyei nyughelyükre kerültek, elképzelhetjük, amint Dr. Halstedet ezt mondja Dr. Welchnek: „Welch, még szerencse, hogy professzorként vettél fel; mert most már csak a Phipps [a J. H. kórház pszichiátriai osztálya] egyik betegeként vennél fel »személyiségzavar: morfiumfüggőség« diagnózisával.”
Az eddigi bizonyítékok határozottan igazolják a következtetést, hogy a függőség szokás, és hogy a szokások bizonyos dolgok megtételét lehetővé teszik számunkra, míg más dolgok megtételében gátolnak minket. Ez alapján tehát aszerint lehet, sőt kell, jónak vagy rossznak ítélni a függőségi formákat, hogy mennyire értékeljük azokat a dolgokat, amelyeket lehetővé tesznek számunkra, illetve amiben meggátolnak bennünket. Továbbá: az, hogy egy adott szokás mit tesz lehetővé és miben gátol – amint láthattuk –, lehet ténykérdés vagy tulajdonítás kérdése. Bár mindez nyilvánvaló, mégis újra hangsúlyozandó, mert az emberben mindig megvan az a – manapság különösen néhány gyógyszerészeti hatóanyaggal kapcsolatban érezhető – hajlandóság, hogy a bűnbakoknak teljesen tévesen kártékonyságot tulajdonítson. (Hasonlóan hajlamos az ember arra, hogy tévesen jótékony hatást tulajdonítson bizonyos csodaszereknek; erre később még kitérek.)24
Mindez a hatalom nagyon ismerős meghatározó erejét mutatja, amivel meghatározza a jót és a rosszat, és ezáltal magát a társadalmi valóságot is. Ezt az elvet fogom az alábbiakban a – bizonyos dolgokat lehetővé tevő, míg más dolgokat gátló szokásként értelmezett – függőségre alkalmazni, amikor úgy tekintem át a bűnbeesés példázatát, mint egy „függőség” megszerzését.
A zsidó–keresztény teremtésmitológia szerint az első „rossz” szokás, amire az ember szert tett, az erkölcsi ítélkezés volt. Miután megették az általában almaként azonosított tiltott gyümölcsöt, Ádám és Éva „rájönnek”, hogy meztelenek és eltakarják nemi szerveiket. És ettől kezdve ők is – akár Isten! – erkölcsi ítéletet hoznak arról, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mi szolgál örömükre és mi nem. Tehát fájdalomnak és szenvedésnek vannak ugyan kitéve, de megismerik a gyönyört és az élet szeretetét is. Szeretkeznek, és ezt élvezik, de hogyan tudnának az élvezetnek hódolni, ha nem éreznének vágyat és kielégületlenséget is?
Az eredendő bűn tehát létrehozza az „eredendő szokást”, amely lehetővé teszi Ádám és Éva számára, hogy olyan dolgokat csináljanak, amelyekre azelőtt nem voltak képesek. Pontosan fogalmazva, az alma elfogyasztása által Ádám és Éva elég erős lett ahhoz, hogy független és szabad életet éljen, ellentétben a tétlen élettel, amelyhez Isten szoktatta őket az édenkertben. Mint a dél-amerikai indián koka levelei vagy mint nem is olyan régen az észak-amerikai feleség ópiuma, [25] az alma lehetővé teszi a férfi és a nő számára az élet elviselését és otthoni kötelezettségeik elvégzését. Valóban, az alma – a tiltott gyümölcs – az ember első találkozása az „illegális” vagy „tiltott” droggal: az alma elfogyasztása segít az embernek megbirkózni az élettel, segít, hogy ne húzódjon vissza mindentől, mint tette azt annak előtte.
Továbbá: az alma tiltásában megnyilvánuló hatalom fenntartása érdekében, Isten nyilvánvalóan indokoltnak érzi, hogy hazudjon az embernek. Az ember megszabadulása a hatalomhoz való kötöttségétől tehát két párhuzamos lépéssel kezdődik: egy tilalomnak való ellenszegüléssel – az alma megevésével; és Isten színvallásra kényszerítésével – az isteni csalás leleplezésével.
Isteni csaláson az emberi életet irányító isteni törvények kezdeti kinyilvánítását értem: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.«” 26 A kígyó azt tanácsolja Évának, hogy egyen a gyümölcsből, egészen pontosan így buzdítván őt: „Semmi esetre; nem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” 27
Vagyis Isten hazudik az embernek, míg a kígyó elárulja neki az igazságot. Ez egy olyan jel, ami a hatalom és a hazugság, illetve a függetlenség és az őszinteség közötti kapcsolat mély átlátására utal. Hogy megtartsa alávetettje fölötti uralmát, a hatalom erőszakhoz és csaláshoz folyamodik. Ezzel szemben az, akiből hiányzik az erő az elnyomáshoz, de független – ami nem mondható el sem a felsőbbrendűről, sem az alárendeltről, hiszen egyik a másikától függ –, megengedheti magának azt a luxust, hogy felfedje és kimondja az igazságot.
Az állítás, miszerint Isten becsapta az embert – amikor azzal fenyegette, hogy a gyümölcs megevésének következménye a halál lesz, pedig valójában az élet volt az – nemcsak azzal a ténnyel igazolható, hogy Ádám és Éva nem halt meg a tiltás megszegése után, hanem a bűnösökre kiszabott további büntetésekkel is: Isten megátkozza a kígyót, és hason csúszásra ítéli; a gyermekszülést fájdalmassá teszi, és a nőt alárendeli a férfinak; a férfit szakadatlan munkára ítéli; és halandóvá teszi a férfit és a nőt!28
A teokratikus társadalmakban a hatóságok arra használták az istent és a vallást, hogy általuk megadásra kényszerítsék az embert; a terápiás társadalmakban a tudomány és az orvostudomány segítségével történik ugyanez. És miként azelőtt az Isten és a papok csapták be az embert, most – úgy vélem – a tudomány és az orvosok teszik ugyanezt. „Egyél a gyümölcsből és meghalsz!” – figyelmeztetett Isten, de nem mondott igazat. „Használd a drogot, majd rászoksz, megromlasz, megőrülsz és meghalsz!” – figyelmeztet most a tudomány, de nem mond igazat. Őseink csak úgy tudták legyőzni Isten zsarnokságát, hogy ellenszegültek neki, és lerántották a leplet az isteni hazugságról; a modern ember pedig csak úgy tudja legyőzni a tudomány zsarnokságát, ha ellenszegül, és lerántja a leplet a terapeuták hazugságáról. E hazugság elleni lázadás – legyen az az Isten, a pápa, a király, a többség vagy a tudomány hazugsága elleni lázadás – mindig is az egyén legfőbb kötelessége volt, és talán mindig az is marad.