Második rész

Farmako-mitológia: Az orvoslás mint mágia

5. Törvényes és törvénytelen gyógyítás: a boszorkánymesterség és a drogmesterség üldözése

Minden társadalomban vannak bizonyos hatóságok, amelyektől az emberek a betegségek gyógyítását várják el. A társadalmi komplexitás egy bizonyos fokától kezdve, ezek a hatóságok a gyógyítási funkció monopolizálására fognak törekedni: ekkortól úgy határozzák meg magukat, és a hatalommal rendelkezők úgy határozzák meg őket, mint egyedüli hitelesített vagy törvényes gyógyítókat, míg a többiek mind a nem hitelesített vagy törvénytelen gyógyító vagy a kuruzsló kategóriájába soroltatnak.

Tanulságos áttekinteni a boszorkányság ellen viselt középkori háborúk és a drogellenes modern háborúk némely hasonlóságát. E küzdelmekben az uralkodó társadalmi erkölcs rituálisan dramatizált megkérdőjelezésének és megvédelmezésének lehetünk tanúi; a született vagy törvénytelen gyógyítók, illetve hitelesített vagy szakértővé vált versenytársaik rejtett konfliktusának; és végül annak a harcnak, amely a saját gyógyításukat magukra vállaló egyének és a közösségek vagy államok között zajlik, amelyek viszont ragaszkodnak hozzá, hogy az általuk terápiásként meghatározott eljárások keretében gondoskodjanak tagjaikról. Napjaink drogproblémái tehát nem érthetőek meg anélkül, hogy ne fordítanánk megfelelő figyelmet a hitelesített és a nem hitelesített gyógyítók, az orvosok és a kuruzslók, a törvényes és a törvénytelen drogok, valamint az orvostudomány és a népi orvoslás közötti nehezen megfogható, de erőteljes feszültségekre, amelyeknek komoly érzelmi és gazdasági következményei vannak.

Az orvoslás történetének hagyományos feldolgozásai az ókori világba, Hippokratészhez és Galénuszhoz vezetik vissza az orvostudomány eredetét, majd a sötét középkor „rendes” – főként arab és zsidó – orvosainak munkálkodásán keresztül jutnak el a „tudományos” orvoslásnak a reneszánsz és a felvilágosodás korabeli megszületéséig. Egy korántsem elhanyagolható mulasztás révén ez a leírás meghamisítja az orvoslás történetét: figyelmen kívül hagyja ugyanis a középkori „fehér boszorkányok” szerepét. (A bizalommal övezett „fehér boszorkányok” olyan nők voltak, akiknek segítő és gyógyító hatalmat tulajdonítottak, szemben a félelemkeltő „fekete boszorkányokkal”, akiknek szerencsétlenséget, betegséget és halált hozó hatalmat tulajdonítottak.) Különösképpen árulkodó, hogy miként a zsidó teremtéstörténetben az emberiségnek van egy isteni atyja, de anyja egyáltalán nincs; és ahogy a keresztény teremtéstörténetben az emberiségnek van egy isteni atyja, de anyja csak egy emberi anya; ugyanígy, az orvoslás férfiszempontú történetében e tudományág is csak magasztos apákkal büszkélkedhet, anyával viszont eggyel sem. Ebben az esetben biztonsággal kijelenthetjük, hogy az orvoslás születésének szeplőtelen fogantatásával kapcsolatos hím fantáziaszülemény pusztán ennyi – egy fantaziaszülemény. A helyzet az, hogy bár az antikvitás nemes pap orvosai kétségtelenül távoli ősei a modern orvostudósoknak, legközelebbi hozzátartozójuk mégis az édesanyjuk, a középkori fehér boszorkány.¹

Hogy megértsük a – gyakran „vajákos asszonynak” nevezett – fehér boszorkány gyógyító szerepét, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a középkorban az orvoslás a tudomány más ágaihoz hasonlóan le volt fojtva. Jules Michelet megfogalmazásában: „Az arab és zsidó orvosoktól eltekintve, akiknek a szolgáltatásait súlyos összegekért vették igénybe a gazdagok, az orvosi kezelés ismeretlen volt – a nép legfeljebb a templomajtókban tolonghatott, hogy meghintsék szenteltvízzel”.²

A törvényes gyógyítók tehát a papok voltak, és a gyógyítás helyes, társadalmilag hitelesített módszerei imádságból, böjtölésből és a szenteltvíz megfelelő alkalmazásaiból álltak. Mindez természetesen sokakat nem elégített ki, nem csak azért, mert tudták, hogy a gazdagok által igénybe vett orvosok hozzáférhetetlenek a szegények számára, hanem azért is, mert tudták, hogy léteznek füvek és főzetek, varázsigék és egyéb bűvös szertartások, amelyeket koruk „engedéllyel nem rendelkező” vagy „született” gyógyászai, a boszorkányok kínáltak. Ahogy Pennethorne Hughes rámutatott, „A zsidókat uzsorásoknak bélyegezték, mivel a középkori rendszerben kizárólag a zsidóknak – akiknek egyébként is csak néhány más foglalkozás űzését tették lehetővé – engedélyezték, hogy pénzkölcsönzéssel foglalkozzanak. Ugyanígy: az orvoslás középkori tiltása miatt a boszorkányoké volt a gyógyító erők – vagy inkább a gyógyítás és ártás kettős erőinek – monopóliuma.”³ A monopólium, amire Hughes hivatkozik, természetesen törvénytelen monopólium volt, olyasmi, mint amivel manapság a maffia (vagy a „szervezett bűnözés”) rendelkezik Amerikában a heroinimport és -forgalmazás területén. Ez persze, ahogy hamarosan látni fogjuk, csak egy a számos hasonlóság közül a boszorkány- és a drogmesterség, illetve az ellenük viselt háborúk között.

A boszorkányok nemcsak maguk fogyasztottak farmakológiailag aktív anyagokat (amelyeket a továbbiakban „drogok”-nak fogok hívni), hanem másoknak is adtak ilyeneket – egy újabb hasonlóság a boszorkányok és a törvénytelen drogok mai használói között. A boszorkányok legendás főzetei magukba sűrítették a boszorkányság farmakológiai technológiája által nyújtott összetett, sőt néha egymással összeegyeztethetetlen hasznosítási lehetőségeket: a főzet bűvös hatalommal ruházza fel a boszorkányt, aki megissza, valamint eszköze lehet az egészséges megmérgezésének vagy a beteg meggyógyításának. Továbbá: komoly bizonyítékok támasztják alá azt a vélekedést, hogy – bár a boszorkány gyógyító erői részben varázslaton alapultak (vagyis a „pácienseknek” a boszorkány gyógyítói képességeibe vetett hitén) – ezek a nők számos farmakológiailag aktív anyagot alkalmaztak a gyógyítás során, melyek hatásaival is tisztában voltak. Például 1527-ben Paracelsus, aki kora egyik legnagyobb orvosának számított, nyilvánosan kijelentette, hogy „mindent, amit tud, a varázslónőktől [fehér boszorkányok] tanulta.”⁴

Margaret Murray immár klasszikus The Witch-Cult in Western Europe (Boszorkánykultusz Nyugat-Európában) című könyvében A. J. Clark pontos információkkal szolgál egy olyan kenőcs összetételéről, amelyet a boszorkányok a „boszorkányszombat” ünnepén használtak. Ezeknek a kenőcsöknek a pszichoaktív – vagy ahogy manapság neveznénk, „pszichedelikus” – hatásai nyilvánvalóak, és feltűnően hasonlítanak azokhoz, amelyeket ma gyakran az LSD-nek tulajdonítanak.

Kenőcsök bőrön keresztüli használata, természetesen, sok vallásnak része. Ez a gyakorlat tehát részben szertartásos, részben kémiai jellegű volt, amennyiben bizonyos anyagok a sértetlen vagy – az esetek többségében – a sérült, bőrön keresztül kerültek a szervezetbe. Az európai boszorkányok által használt „repülő kenőcs”-ről Clark így ír:

A boszorkányok által használt „repülő” kenőcs három receptje a következő: 1. petrezselyem, sisakvirág nedve, nyárfalevelek és korom; 2. vízi paszternák, kálmos, pimpó, denevérvér, nadragulya és olaj; 3. babazsír, vízi paszternák leve, sisakvirág, pimpó, nadragulya és korom.

Ezek a receptek tanúsítják, hogy a boszorkányok társadalma felettébb tiszteletre méltó ismeretekkel rendelkezett a mérgezés művészetében; a sisakvirág és a nadragulya – vagy más néven a farkascseresznye –, kettő a három Európában vadon termő legmérgezőbb növények közül; a harmadik a bürök, és minden valószínűség szerint a „persil” a bürökre utal és nem a rá nagyon hasonlító ártalmatlan petrezselyemre.⁵

A következőkben Clarktól nemcsak a boszorkányok farmakológiai szakértelméről szerezhetünk tudomást, hanem a drogfogyasztás és -szabályozás mai problémáinak történelmi előzményeiről is:

A sisakvirág az ókor egyik legismertebb mérge volt; sőt, a birodalmi idők Rómájának hivatásos méregkeverői olyannyira széles körben használták, hogy törvényt hoztak, amely termesztését főbenjáró bűnné nyilvánította. [...] A farkascseresznye méregként való használata szintén ismert volt a görög-latin kultúrákban; tudták, hogy tizennégy bogyó elfogyasztása halált okoz, egy szerényebb adag pedig nagyfokú izgalmat és delíriumot vált ki. A bürök szintén jól ismert ősi méreg. [...] Kétség nem fér tehát a receptek hatékonyságához, és ahhoz, hogy alkalmazásukkal fiziológiai hatásokat tudtak kiváltani. [...] Nem tudok arról, hogy e szerek közül bármelyik is a repülés benyomását keltené, de a sisakvirág használatát érdekesnek tartom ebből a szempontból. Az álomba merülő ember szabálytalan szívműködése a hirtelen zuhanás jól ismert érzetét kelti, és nagyon is lehetségesnek tűnik, hogy egy, a farkascseresznyéhez hasonló delirifaciensnek [delíriumot okozó szernek] egy szabálytalan szívműködést okozó szerrel, mint a sisakvirággal, való kombinációja a repülés érzetét keltheti.⁶

Röviden: a középkori boszorkányok droghasználatának fenti leírásában megtaláljuk a repülés vagy a repülésre való képesség illúziójának előfutárait, amelyet ma az LSD-nek tulajdonítanak. Valamint kiderül, hogy a leírásban szereplő boszorkányok olyan társadalmi szerepeket töltöttek be, amelyek nemcsak a jelen született gyógyítói, hanem a törvényszegő drogfogyasztók („függők”) és terjesztők („dílerek”) szerepeivel is összevethetők. Úgy tűnik továbbá, hogy a repülés képzetei – és az embernek a saját testével vagy környezetével kapcsolatos hamis vagy torz képzetei – nem annyira drogspecifikusak, mint helyzetspecifikusak: e képzetek bármely drog használatakor mutatkoznak, ahol a felfokozott túlfűtöttség érzete a droghasználat elvárt eredménye. Hughes tehát megjegyzi, hogy „a perzsa dervisek és mások a hasissal ugyanezt a hatást érték el [mint a boszorkányok]: az egzaltált túlfűtöttségből a teljes hallucinációba való átmenetet. E kábítószer hatása alatt a kis kavics állítólag hatalmas sziklának tűnik, a csermely széles folyamnak, az ösvény széles, végtelen útnak. A függő azt képzeli, szárnyai vannak, és hogy felemelkedhet a földről.”⁷

Mielőtt a fehér boszorkányokkal kapcsolatos rövid észrevételeink végére érnénk, akiknek a modern gyógyítás olyan sokat köszönhet, de akiknek érdemeit mégis tagadni próbálja, és létezésükről sem akar tudomást venni – szeretném felhívni a figyelmet a modern gyógyítás mákkal kapcsolatos nagyon hasonló álláspontjára, amelynek szintén nagyon sokat köszönhet, de amelynek érdemeit most mégis tagadni igyekszik, és amelyet ma mindenestül el akar törölni a föld színéről.

Az ópiumot évezredekig az emberiség és a gyógyítás legjobb – leghatékonyabb és legbiztonságosabb – fájdalomcsillapítójaként és hangulatjavítójaként használták. De az ópium, miként a született gyógyító, egyszerű és szerény: a mák szárított nedve. Se vegyészek, se gyógyszergyárak, se orvosok nem kellenek az előállításához vagy az alkalmazásához. Állítom, hogy ez az egyik fontos ok, amiért a modern gyógyítás oly hálátlan módon hátat fordított a máknak, csakúgy, mint ahogy korábban a vajákos asszonynak is: mivel az arrogáns „doktort” – aki inkább páciensei ellenőrzésére, mint gyógyítására törekszik – alacsony származására emlékeztetik; és ami még rosszabb, azzal fenyegetik, hogy elfoglalják a helyét a született gyógyítók, a népi gyógymódok és az öngyógyítás különböző formái. Mindez nélkülözhetővé és bizonytalanná teszi az orvost. Egy másik fontos oka annak, hogy a modern orvos kapva kapott a szintetikus fájdalomcsillapítókon és hangulatváltozást előidéző szereken az az, hogy se a válium, se más hasonló szerek nem létezhetnek vegyészek, gyógyszergyárak, és a recepteket felíró orvosok nélkül! Ettől a modern orvos tudósként és nem varázslóként tűnik fel; és ez teszi őt nélkülözhetetlenné – mint a páciensek védelmezőjét a kuruzslókkal vagy akár önmagukkal szemben!

Ilyen összefüggésekben kell szemlélnünk és vizsgálnunk a törvényes és a törvénytelen drogok, a törvényes és a törvénytelen gyógyítók párhuzamát, illetve az egymással folytatott küzdelmüket.

Akik valamikor a boszorkánymesterséget űzték, drogot szedtek és adtak másoknak. Ugyanígy tesznek azok is, akik manapság a drogmesterséget űzik – vagyis azok, akik törvénytelen drogokat szednek és adnak tovább. Mindkét esetben a deviánsok része üldöztetés és büntetés, nem csak azért, amit tesznek, hanem azért is, amik: egy „ellenkultúra” dacos tagjai.

Szükségtelen újra felidéznünk a híres boszorkányüldözések tényeit. Mindazonáltal egyértelműnek látszik – mind a történelem, mind az emberi természet tanúbizonysága szerint –, hogy a boszorkányok elleni háborút részben azért vívták oly bőszen, mert a boszorkányok fenyegetést jelentettek a papok oligarchikus hatalmára, ugyanúgy, ahogy a dílerek elleni háborút is részben azért vívják oly bőszen, mert a dílerek fenyegetést jelentenek az orvosok oligarchikus hatalmára. Figyelemre és megfontolásra méltó tény, hogy Margaret Jones, egy boszorkánysággal vádolt „orvosnő” volt az első ember, akit Massachusetts Bay gyarmatán kivégeztek.⁸

Korábban, a teokratikus társadalmakban, csak a pap gyógyíthatott. Ha a boszorkány gyógyított, cselekedeteinek következményeitől függetlenül elítélték; ha ártott, gonosztevőként büntették meg; ha segített, a hívők megrontásával, az ártatlanok megbabonázásával vádolták. Ma, a terápiás társadalmakban, csak az orvos adhat „veszélyes drogokat”. Ha bárki más tesz ilyet, „díler”-nek nevezik, és cselekedeteinek következményeitől függetlenül elítélik és megbüntetik.

A boszorkányok és a papok közötti középkori versengés végeredménye az inkvizíció lett, összetett és messze ható következményeivel együtt. Kialakult többek között a boszorkányságüzletben érdekeltséggel bírók nagyhatalmú csoportja, akiknek meghatározó érdekükké vált, hogy mind több boszorkányt mutassanak fel, hogy ezáltal még nélkülözhetetlenebbé és gazdagabbá tegyék magukat. Ehhez hasonlóan a drogfogyasztók és -terjesztők modern üldözése összetett és messze ható következményekkel járó egészségügyi inkvizíciót teremtett. Kialakult többek között a függőségüzletben érdekeltséggel bírók nagyhatalmú csoportja, akiknek meghatározó érdekükké vált, hogy mind több drogfogyasztót mutassanak fel, hogy ezáltal még nélkülözhetetlenebbé és gazdagabbá tegyék magukat.

Az ilyen jellegű fejlemények valóban elkerülhetetlenek – mivel a társadalom „szövetének” részei; és mert ennnek a szövetnek az egyik nyilvánvaló tulajdonsága a fontos és jól körülírható társadalmi tevékenységek intézményesítettsége. A vallás papságként, a gyógyítás orvosi mesterségként, a drogszolgáltatás gyógyszerészetként intézményesült. Hasonlóképpen: az eretnekek és a boszorkányok ellen viselt háború az inkvizícióban öltött intézményes formát. Végül a veszélyes drogok, drogfüggők, és dílerek – vagyis a „drogmesterség” – ellen viselt háború a Bureau of Narcotics and Dangerous Drugs (Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatala), a National Institute of Mental Health (Országos Mentálhigiénés Intézet) és más, a drogok elleni küzdelemre felsorakozó szerv és csoport formájában intézményesült.

Az inkvizícióhoz hasonlóan, a drogfogyasztás ellen hirdetett „szent egészségügyi háború” is nemzetközi méretű. És ahogy az inkvizíciónak is két fő központja volt, egy Rómában és egy Spanyolországban, az Egészségügyi Inkvizíciónak szintén két fő központja van, az egyik Washingtonban, a másik pedig Svájcban. Mondhatjuk, hogy a szent háború igazi szellemi központja az amerikai fővárosban van, közelebbről a kertvárosi „Országos Ilyen-Olyan Betegség és Drog Intézeteiben”. Ezekből a központokból indulnak útjukra azok az átfogó tervek is, amelyek az „egészségügyi szenteltvíz” funkciójú metadon előállítását és elosztását szabályozzák a „heroin eretnek boszorkányfőzetével” való összecsapásra készülve.

Az egészségügyi inkvizíció nemzetközi műveleteinek központja Svájcban található, leginkább Genfben, az Egyesült Nemzetek különböző függőségellenes és drogfogyasztás-ellenes hivatalainak irodáiban. Szükségtelen mondanunk, hogy ezek a szervek nem törődnek a kábítószer-élvezet olyan formáival, mint az ivás, a dohányzás vagy a „metadon-szintentartás”, hanem kizárólag azokkal a fogyasztói szokásokkal foglalkoznak, amelyeket az emberek orvosi felügyelet nélkül kezdenek el és folytatnak, és amelyek az Egyesült Nemzetek által „törvénytelen drogként” besorolt anyagokat érintenek.

Michelet megjegyzi, hogy az egyház „a tizennegyedik században kinyilatkoztatta, hogy ha egy nő tanulmányok folytatása nélkül orvosolni merészel, az boszorkány, és meg kell halnia.”⁹ A „tanulmányok” itt természetesen a Szentírás tanulmányozására és voltaképpen a papi képzettség megszerzésére vonatkozik. Ugyanígy: a huszadik században az orvostudomány kinyilatkoztatja, hogy ha egy férfi, nő vagy gyerek arra vetemedik, hogy orvosi képzettség nélkül drogokat szolgáltasson – és „veszélyes drogot” szolgáltat anélkül, hogy a Bureau of Narcotics and Dangerous Drugs különleges nyilvántartásába lenne véve –, akkor „díler”-nek minősül, akit szigorúan meg kell büntetni, akár életfogytiglani szabadságvesztéssel is.

Habár a boszorkányüldözések idején nyilvánvaló volt, hogy az inkvizítorok szép hasznot húznak a boszorkányok felkutatásából és üldözéséből, sem ez a körülmény (ami kétségtelenül túl egyszerűnek tűnik az emberi értelemnek, ami ott is bonyolult megoldásokat keres, ahol nincsenek bonyodalmak), sem az, hogy a boszorkányprobléma a tizenharmadik századot megelőzően nem is létezett, nem volt elegendő az embereknek, hogy felismerjék, micsoda szörnyűséges bohózat résztvevői és szemtanúi. Mindez még drámaibban igaz a jelen szörnyűséges bohózatára. A „drogabúzus-tudomány” – a drogfogyasztók és a drogfüggők kreálása, valamint a „kezelésükön” keresztül megvalósuló üldözésük – virágzó üzletág. Csak New York államban az állami kormányzat több mint 6 milliárd dollárt költött el az elmúlt hat évben¹⁰ – a szövetségi alapokon felül – azzal a teljesen előrelátható eredménnyel, hogy a „drogproblémát” ma rosszabbnak ítélik, mint korábban bármikor. A tizenkilencedik században, amikor nem volt drogszabályozás, nem volt drogprobléma sem.

Az emberek – ahogy ezt a főinkvizítor olyan jól felismerte – imádják, ha „ellenségektől” való „megmentésükre” szervezett kampányokkal szórakoztatják és félemlítik meg őket, és lelkesen ölelik keblükre vezetőiket, amiért azok felajánlják, hogy leemelik vállukról a szabadság terhét. Az emberek természetesen mindig úgy tudták – és úgy érezték, hogy nincs is „okuk” ebben kételkedni –, hogy vezetőik csupán védelmezik őket a boszorkányok és a dílerek ellen, és megmentik őket Isten és az egészség dicsőségére. (Lásd az 1. táblázatot.)

A szüntelen egalitarius és antikapitalista propaganda súlya (a kommunista és a nem kommunista országokban egyaránt) és a szakadatlan „drogoktatási” programok nyomása alatt a legtöbb emberben bizalom ébredt az önzetlen állammal és bizalmatlanság a „veszélyes drogok” eladásából és használatából „hasznot” húzókkal szemben. Mindez megkönnyíti az egészségügyi inkvizíció számára, hogy lépésről lépésre fokozza működésének mind az intenzitását, mind a hatótávolságát anélkül, hogy komoly ellenkezést keltene akár a népszerűsítő sajtó, akár a szakmai körökben. Nem tiltakoztak idejében a „mértékadó” véleményformálók, amikor a „narkotikumokkal” kapcsolatos első hazugságokat a hivatalos igazságok kegyeletével kezdték övezni, és amikor először söpörték félre a polgárjogokat a munkanélkülivé vált, buzgó prohibicionisták.

Jóval mielőtt a heroinfüggőség jelenlegi – a függők számára metadonrendelést, a dílerek számára életfogytiglani börtönbüntetést jelentő – kettős „végső megoldását” előterjesztették volna, számos olyan fegyvert vetettek be a drogok ellen viselt háborúban, amelyek nem hagytak kétséget afelől, mire is megy ki ez a hadjárat. Az orvosok vagy helyettesítőik lopva – főként gyerekektől, katonáktól és elmegyógyintézeti ápoltaktól – vett vért és vizeletet teszteltek illegális drogokra. Senki nem tiltakozott. Embereket és gépkocsikat, akiket és amiket igazságügyi tisztviselők nem droggal kapcsolatos okokból állítottak meg, kutattak át, és ha drogot találtak, a drogellenes törvények megsértése miatt indítottak eljárást. Senki nem tiltakozott. Az 1960-as évek végén sok New York állambeli közösség kezdeményezett új „programot” a drogkérdés „megoldására”. A TIP elnevezésű program pénzbeli jutalmat helyezett kilátásba mindenkinek, aki „felad egy dílert”. Így fedezték fel újra New York államban a barátot, a szomszédot és az ellenséget terhelő – nyilván közérdekből tett – hatósági feljelentés ősi művészetét. És senki nem tiltakozott.

Minél arcátlanabbá és bizarrabbá váltak az üldözők módszerei, annál lelkesebb lett a fogadtatás – annál nagyobbra értékelték a „törődő” köztisztviselők önzetlen tetteit. A főiskolák a drogfogyasztásról és a drogszabályozásról előadó vendégtanárokat fogadtak. Az orvosi iskolák „gyorsított programokat” indítottak a drogfogyasztás és a kezelése témájában. A legtöbb ember – laikusok és szakemberek egyaránt – mindennel egyetértettek, amit a hatóságok mondtak nekik. Némelyeknek ugyan több eszük volt, de – általában joggal – attól tartva, hogy elveszíthetik állásukat, jó hírüket és anyagi biztonságukat, inkább nyugton maradtak. Néhányan hangot adtak eltérő véleményüknek, erről azonban legtöbbször tudomást sem vettek.

Persze sokan voltak, akik kifogást emeltek, és nem értettek egyet. De – ugyanúgy, ahogy ez a többi keresztes hadjárat, tömegmozgalom, és forradalom elmélyülő terrorjának idején történt – csaknem mindenki, aki kifogást emelt, és aki ezt a leginkább önelégült módon tette, nem a megfelelő dolog miatt emelt kifogást – ezzel inkább erősítve, mintsem gyengítve az üldözők alapvető intellektuális és morális premisszáit. Jól példázzák ezt azok, akik ma a drogterjesztők kötelező életfogytiglani ítélete ellen annak „túlzó” volta miatt tiltakoznak, míg figyelmen kívül hagyják a „dílerek” büntethetőségének alapvető erkölcsi és törvényi jogtalanságát! Sokakat megdöbbent a gondolat, hogy a dílereket egyáltalán nem kellene megbüntetni. Ezek a reakciók nagyon hasonlítanak az inkvizíció és a náci program teljes kiépítése utáni reakciókra: akkor sem volt kérdéses – még a „legliberálisabb” és „legjószándékúbb” emberek fejében sem –, hogy „valamit tenni kell” a boszorkányokkal és a zsidókkal. „Értelmes” emberek mindössze arról tudtak vitázni, hogy az a „valami” mi legyen. A felvetés, hogy semmit se kellene tenni, kimerítette volna az első két esetben az eretnekség, illetve a náciellenesség fogalmát; a harmadik esetben pedig úgy tekintenének az ilyesmire, mint a heroinfogyasztás pártolására gyámoltalan gyermekek körében Harlemtől Honolulu-ig.

Talán szükségszerű, hogy az ilyen „tömegőrületek”¹¹ befussák pályájukat, és hogy emberek tömegeinek kell sérülniük, mielőtt elegen szembefordulnának, és elutasítanák ezeket.

A The New York Times 1973. február 2-ai számában megjelentette a drogellenes háborúról szóló számtalan riportjainak egyikét. A több mint fél oldalas cikk címe: „Kormányzói terv a drogfogyasztásról.”¹² Az alábbiakban áttekintett program és a néhány száz évvel ezelőtti boszorkányüldözők programjai közötti hasonlóságok kézzelfoghatóak lesznek.

A riport a következő mondattal kezdődik: „Rockefeller kormányzónak a kábítószerüzérek megfékezésére irányuló előterjesztései mindezidáig meghatározták a mai nappal az ötödik munkahetét befejező törvényhozás 1973. évi tevékenységét.”¹³ Itt jelölik meg az egészségügyi inkvizíció elsődleges célpontjait: a drogok hordozta sorscsapásért „felelős” dílereket.

„A kormányzó előterjesztései nagymértékben azon kudarc [kiemelés tőlem] felett érzett frusztrációjából táplálkoznak, amit egyik saját teremtménye – a Narcotics Addiction Control Commission (a Kábítószerfüggőség-szabályozó Bizottság) – a narkotikumjárvány megfékezésében szenvedett el.”¹⁴

A „kudarc” kifejezésnek van itt jelentősége, amennyiben – nagyon tömör formában – kifejezi a droggal szemben viselt háború egész ideológiáját: a hatóságok, akik megteremtik a „problémát”, állítják, hogy igyekeznek „megoldani”, de „kudarcot vallanak”. De ha valaki elutasítja ezt az ideológiát és mitológiát, akkor arra a következtetésre kell jutnia, hogy ami Rockefeller kormányzó „teremtményével” történt nem gyászos kudarc, hanem fényes siker: hiszen sikeresen még tovább rontott a „problémán”, amelyet látszólag orvosolni volt hivatva. Ma viszont a hatóságok meghatározásában a függőségüzlet éppen az ellentéte annak, ami valójában – ugyanúgy, ahogy annak idején ez a boszorkányságkérdés kezelésére is jellemző volt. És mivel hatóságok, meghatározásaikat rákényszeríthetik a sajtóra és a közgondolkodásra. A Times tudósítója láthatóan e felismerés jegyében zárja riportját: „Mindazonáltal általános egyetértés tapasztalható abban a tekintetben, hogy bármilyen keményvonalas törvényjavaslatot is terjesszenek elő végül, az bírni fogja a kormányzó jóváhagyását, hiszen hivatala és a rendelkezésére álló hatalmas közszolgálati apparátus révén, élénk érdeklődést keltett, és kelt ma is az ügy iránt.”¹⁵

„»A kezelés önmagában [folytatja a Times cikke] nem képes megállítani a kemény drogok terjedését és társadalmunk fokozatos pusztulását,« jelentette ki Mr. Rockefeller a törvényhozási meghallgatáson. Amire most szükség van, mondta, »az a kábítószer-terjesztéstől való ténylegesen hatásos elrettentés.«”¹⁶ Ebben a megközelítésben az a tétel, miszerint a „dílerek” rossz emberek, és valami módon „felelősek” nemcsak a kemény drogok használatáért, de „társadalmunk pusztulásáért” is, többé nem kérdőjelezhető meg. Rockefeller kormányzót sem rettentette el javaslatának előterjesztésétől a tény, hogy mindössze néhány héttel korábban a sajtó felfedte, hogy a New York városi rendőrség sok millió dollár értékben „adott túl” – vagy talán inkább „vesztett el”? – heroint és kokaint.¹⁷

„Rockefeller kötelező életfogytiglani szabadságvesztést kért a keménydrog-kereskedők és az erőszakos bűncselekményt elkövető kábítószerárusok ellen. ... A kormányzó azt kérte, hogy az állam 1000 dolláros pénzjutalmat fizessen azoknak, akik megvádolt kábítószerárusok ellen vallanak. [...] A törvény keménydrogként határozza meg a heroint, a kokaint, a morfint, az ópiumot, a hasist, az LSD-t és az amfetaminokat. A marihuána nem szerepel a felsorolásban.”¹⁸

A hitelesített és a nem hitelesített kísértők (papok, gyógyítók, kábítószer-kereskedők stb.) közötti verseny drámája ezen a ponton szinte ordít. Azok, akik illegális drogokat kínálva kísértenek meg másokat, elítéltetnek és „dílerként” gyaláztatnak. Ugyanakkor azokat, akik ingyenes metadonnal arra csábítanak heroinfüggőket, hogy metadonfüggővé váljanak, akik informátorokat pénzjutalommal arra csábítanak, hogy embereket drogosként feljelentsenek, és akik orvosokat arra csábítanak, hogy államilag fizetett függőségforgalmazóként prostituálják magukat – mindezeket „terapeuta”-ként és a „drogos visszaélések elleni háború” önfeláldozó harcosaiként magasztalják és bálványozzák.

Az említett előterjesztések ellen megfogalmazott kritika, ahogy korábban jeleztem, kizárólag egyes szankciók „túlzott szigorúságára” összpontosított. Így néhány kritikus figyelmeztetett, hogy az ilyen kemény büntetések „arra késztethetik a kábítószerfüggőt, hogy lelője a tanút, és ezáltal további veszélyeknek teszik ki a drogosok áldozatait. »Ennek a kockázata fennáll«, mondta nemrégiben a kormányzó.”¹⁹

A többi ellenvetés is hasonlóan erélytelen és valóban szánalmas volt. „Némely jogász és törvényhozó úgy érzi”, folytatja a Times riportja, hogy „ez [a pénzjutalom] becstelen és bosszúvágyó személyeket arra ösztönözhet, hogy kábítószert rejtsenek el másoknál, megteremtve ezzel annak lehetőségét, hogy ártatlan embereket életfogytiglani büntetésre ítéljenek.”²⁰

Ez a rész rávilágít, hogy az amerikaiak – még a jogászok és a törvényhozók is! – mára teljes egészében elfogadták, hogy ne lehessen joguk bizonyos drogokat vásárolni és eladni. Ha az emberek meg akarják fosztani magukat egy joguktól – amelynek birtokában voltak 1914 előtt, és amelynek elvesztését nem is érzik, még kevésbé értik –, akkor meg is teszik. Egy ember nem tehet szabaddá egy másik embert, még kevésbé egy egész nemzetet. Így azonban a nemzetre hárul, hogy szembenézzen döntése következményeivel: meg kell tehát büntetnie azokat, akik gyakorolni kívánják ezeket az „illegális” szabadságjogokat; össze kell egyeztetnie a drogokkal kapcsolatos antikapitalista buzgalmát egyébként teljesen kapitalista ideológiájával és intézményeivel; és mindezzel együtt kell élnie – amit a társadalmaknak éppen annyira meg kell tanulniuk, mint az egyéneknek. Amikor a nemzet egyszer csak ráeszmél, hogy kíméletlenül üldözi a drogárusokat, akik a nem is olyan távoli múlt magzatelhajtóihoz hasonlóan, csupán egy olyan terméket vagy szolgáltatást kínálnak, amelyre hatalmas a kereslet, miközben következetlen módon megbocsát azoknak, akik számtalan esetben követnek el közvetlen erőszakot polgártársaikon.

Sok hatóság természetesen örvendetes „előrelépésként” üdvözöl minden új mozzanatot, amely tovább fokozza a küzdelmet, és az arzenál mind további erősítését szorgalmazza. Így a Syracuse Herald Journal vezércikke nemcsak helyesli mindazt, amit Rockefeller javasol, hanem még azon siránkozik, hogy „ezek a tervek a kábítószer-terjesztőkre vonatkoznak. Mi lesz azokkal, akik a drogkereskedelem melléktermékeiből húznak csinos hasznot, kérdem én? Azok, akik a kiegészítőket, a vízipipákat, a kokainkanalakat, és a hasispipákat árusítják, talán nem legalább annyira bűnösök, mint azok, akiket kiskorúaknak nyújtott bűnsegédletért ítélnek el? [...] Olcsó nyerészkedés, nem igaz?”²¹

1973. február 5-én a New York állami Konzervatív Párt még Rockefeller kormányzón is túltett a drog ellen vívott szent háború iránti buzgalmában: egyrészről a párt azt javasolta, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés az „utcai kereskedők” számára inkább „kiszabható”, mintsem kötelező büntetési tétel legyen, másrészt viszont arra is javaslatot tettek, hogy a „törvénytelen drogok jelentős importőreit és nagykereskedőit” sújtsák halálbüntetéssel. Ahogy korábban a leghívebb keresztények a legkevésbé keresztényi kegyetlenség alkalmazását tartották helyénvalónak a boszorkányokkal szemben, úgy ma a leghívebb kapitalisták a legantikapitalistább kegyetlenséggel kívánnak fellépni a „veszélyes drogokkal” kereskedő vállalkozók ellen.

A pápák meggyőzték az embereket arról, hogy a boszorkányok társadalmuk transzcendens gonosztevői, akik ezért rászolgáltak a könyörtelen büntetésre. A politikusok hasonlóképpen meggyőzték az embereket arról, hogy a drogárusok társadalmunk transzcendens gonosztevői, akik ezért rászolgáltak a könyörtelen büntetésre. Amit az emberek egykor nem ismertek fel, az az volt, hogy ők maguk voltak a boszorkányok és a megbabonázottak, és amit ma nem ismernek fel, az az, hogy ők maguk a drogárusok és a drogfüggők. Egyhangú szabályszerűség: az emberek bolond módon félnek az ártalmatlan bűnbakoktól, és vakon bíznak a veszélyes bűnbakteremtőkben.