A társos kapcsolatok, a közösségteremtés emberi szükségletét csak az életben maradáshoz elengedhetetlen biológiai szükségletek kielégítése előzi meg. E társas hajlam szükségletének kielégítésében a szertartások nélkülözhetetlen szerepet játszanak.
Amint az angol „Holy Communion” kifejezés is utal rá, a szentáldozás egyszerre szimbolikus és tényleges megjelenítése a közösségben való egyesülésnek. Maga az esemény is, amelyből a szertartás ered, és amelynek emlékét őrzi, hasonló gondolkodású személyek bensőséges társas összejövetele volt – nevezetesen az utolsó vacsora: „Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldott, megtörte s odanyújtotta tanítványoknak, ezekkel a szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem!« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak bűnök bocsánatára.« 1
Egy nem-keresztény számára természetesen nyilvánvaló a szertartás metaforikus, avagy szimbolikus jellege: a kenyér és a bor valójában nem a Krisztus teste és vére – csak annak megjelenítői. Természetesen nem tudhatjuk, hogy az „ez az én testem, ez az én vérem” kijelentések mit jelentettek Jézusnak vagy a tanítványainak. Lehetséges, hogy csakugyan úgy hitték, hogy a szimbólumok ténylegesen azonosak az általuk szimbolizált dolgokkal – hogy a kenyér és a bor ténylegesen test és vér. A lényeg az az, hogy miként a bor a szentáldozás során jelképezheti Krisztus vérét, ugyanúgy az alkohol más helyzetekben – olyanokban, melyeket néhányan bizonyára szentségtelen áldozásnak neveznének – jelképhezheti azt, hogy valaki hatalommal bír, vagy hogy elszegényedett. És ugyanez vonatkozik a többi kábítószerre a marihuánától a heroinig. Az emberek bármit képesek elhinni. Ez egyszerűen része, következménye az emberi nem rendkívüli szimbólum-alkotó képességének, azaz annak a képességének, hogy bármit bármi más által megjelenítsen. Miután valaki egyszer megállapított magában valamiféle stabil szimbolikus összefüggést két dolog között, attól kezdve ez az összefüggés saját „bizonyságának” megteremtése mellett meghatározza az egyén további viselkedését. Ezért olyan hasztalan és ostoba minden kísérlet, amely empirikus érvekre építve próbálja „megcáfolni” mások vallási, politikai stb. meggyőződését olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek az abban hívők számára szimbólumok, de a nem hívők számára nem azok.
Számunkra kiemelt jelentőségű ebben az összefüggésben – azaz a drogok szertartás és kémiai aspektusainak megkülönböztetésére irányuló erőfeszítéseinkben –, hogy amilyen métékben hívő valaki, olyan mértékű a hite abban, hogy a jelkép és a jelképzett dolog azonos, vagy legalábbis olyan mértékű a hajlandósága arra, hogy úgy viselkedjen, mintha a jelkép és a jelképezett dolog azonos volna. A hívő keresztényeknek az oltáriszentség valóban Krisztus teste és vére, vagy a szentáldozás során úgy tesznek, mintha az oltáriszentség Krisztus teste és vére volna. A többiek számára az oltáriszentség nem több, mint szertartási kellék: és ezek a többiek tekinhetők – a körülményektől függően – nemhívőknek, istenkáromló keresztények, hitetleneknek, eretnekeknek és így tovább.
Röviden, a szertartási jelkép és a jelképezett között fennálló azonosság elfogadása közösségi hovatartozás, nem pedig tényállás vagy ésszerűség kérdése. Itt nincs mód annak vizsgálatára, hogy a keresztények az idők során mikor milyen mértékben hittek, és hittek-e egyrészt a kenyér és Krisztus teste, másrészt a bor és Krisztus vére közötti szó szerint vett azonosságban és valószinűleg nem én vagyok a legalkalmasabb személy egy ilyen vizsgálat elvégzésére. Be kell érnünk tehát ehelyütt azzal a megjegyzéssel, hogy a reformáció egyik hatása a kereszténységre e rítus szó szerinti értelmezésének a meggyengítése volt. Ennek eredményeként 1552-ben a tridenti zsinat kihirdette a szentáldozás szertartásáról a kereszténység töténetének első irányadó értelmezését. Az „Átlényegülés dogmája” a romai katolikus egyház hivatalos tanítása a kenyérrnek és a bornak a szentáldozás során Krisztus testévé és vérévé való átlényegülésének tárgyáról:
Ha valaki azt állítja, hogy az eucharisztikus szentáldozás során az Úr Jézus Krisztus testével és vérével együtt a kenyér és a bor szubsztanciája is megmarad, és tagadja a teljes szubsztanciának csodálatos és egyedülálló átváltozását az Ő testévé és vérévé úgy, hogy a kenyérnek és a bornak csak a formája marad meg – amely átváltozást a katolikus egyház igen találóan átlényegülésnek (transsubstantiatio) nevez –, az legyen átkozott. 2
Tehát – megint csak nem a katolikus hívő szemszögéből – miről is van itt szó? Egy parancsról; a jelkép és a jelképezett, a metaforikus jelentés és a szó szerinti jelentés közötti különbség semmissé tételéhez való ragaszkodásról. A zsinat rendeletet hoz arról, hogy a metafora a metaforizált dologgal azonos – hogy a kenyér test, a bor pedig vér. Mi az oka ennek? Úgy vélem, két, egymással összefüggő okról van szó. Az első az, hogy az egyházközösségi emberek és a papok egyaránt ezt kívánják hinni, mivel csak e hit által léphetnek nemcsak Jézussal, de egymással is „szent közösségbe”; mert ez az az alap, amelyen keresztényi közösségük nyugszik. A második ok pedig az, hogy a zsinati tanács tisztában van azzal, hogy az emberek csak korlátozottan képesek metaforát metaforaként, rítust rítusként felismerni; ha így tennének, hajlamosak lennének szent helyett profánnak, Istentől elrendelt helyett emberek által elrendeltnek tekinteni e dolgokat, és ezáltal elveszíteni a beléjük vetett hitüket és az általuk szimbolizált tekintély iránti tiszteletüket.
Miként a kereszténységben, világi társadalmunkban is szükség van bizonyos közös meggyőződésekre az egyes csoportok összetartásához. Sok közös meggyőződésünk – és összejövetelünk – viszont nem istenségekkel, hanem inkább drogokkal van kapcsolatban. Következésképpen: ahogy a vallásokban vannak jó és rossz, üdvözítő és rosszakaratú istenségek, éppígy vannak drogkorszakunkban is jó és rossz, gyógyhatású és mérgező drogok.
Többségi vallásaink hívei tehát koktélpartikon és dohányzóasztalok körül gyűlnek egybe, és kidolgozott szertartásaik vannak a koktélok, a borok, a szivarok, a cigaretták, a pipák és a pipadohányok stb. erényeinek szimbolizálására. Ezek napjaink közösségi szentáldozásai.
Azok pedig, akik elutasítják vezető vallásaink tanításait és ehelyett különféle eretnek meggyőződéseket vallanak, füves és acidpartikon gyűlnek egybe, és olyan összejöveteleken, ahol heroint és más, ennél is ezoterikusabb és tiltottabb drogokat fogyasztanak. Itt szintén megvannak a kidolgozott szertartások, melyek a marihuána és az LSD, a füstölők és a keleti misztika által képviselt ellenerényeket szimbolizálják. Ezek korunk szentségtelen áldozásai.
Az alkohol – elsősorban a bor – rituális használatának mélyre nyúló gyökerei vannak a zsidó–keresztény vallásokban. A Biblia a Teremtés könyvében tesz először említést a borról, ahol leírja, hogy Noé szőlőt ültetett, és minekutána bort ivott, attól megrészegedett. 3 Feltételezhető tehát, hogy ő volt a történelem első „alkoholistája”, avagy „drogosa”. A Teremtés könyve említi először a bor szertartási szerepét. Melkizedek, Sálem királya és főpapja alkalmazza, miközben Ábrámra áldást mond: „Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: »Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette.«” 4
A Kivonulás könyvében a papi szertartásokra vonatkozó eljárások a következők: „A következő módon kell eljárnod, amikor Áront és fiait fölkened, hogy mint papok szolgáljanak nekem […] Az oltáron ezt kell majd feláldoznod: […] egy bárányhoz egy negyed hin bort italáldozatul.” 5 Hasonló előírásokat találunk a Leviták könyvében és a Számok könyvében is. 6
És átugorva számos további ó- és újszövetségi utalást, elérkezünk a mindenek közül a legjelentősebb alkoholszertartáshoz, Jézus borhasználatához a húsvéti vacsorán. 7 Az első csoda, amelyben Jézus felfedi magát a tanítványai előtt szintén egy „csodálatos átváltozással” – ezúttal a szertartási víz szertartási borrá változásával – kapcsolatos. Jézus mennyegzőn vesz részt a galileai Kánában. A házigazdának elfogyott a bora. „Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: »Töltsétek meg a korsókat vízzel!« Meg is töltötték őket színültig. Ekkor azt mondta nekik: »Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.« Odavitték. […] a násznagy megízlelte a borrá vált vizet […] Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.”8
Világos, hogy az alkoholt csak a legelső esetben – amikor Noé egymagában bort iszik és megrészegedik – fogyasztják tisztán fiziológiai hatása miatt, az összes többi esetben – vallási rítus tartozékaként vagy a tanítványok, barátok és vendégek összejövetelein – az alkoholhasználat szertartásos jellegű.
A marihuána rituális használata hasonlóan ősi. Hérodotosz beszámol az Arakszész folyó szigetein élő népekről, akik „gyűléseken jönnek össze”, marihuánát dobnak a tűzre, majd „körülülik azt, és a tűzre hajított termés füstjét belélegezvén úgy megmámorosodnak, mint a görögök a bortól szoktak, és amint több és több termést hajítanak a tűzre, bódulatuk is egyre mélyebb, mígnem végül táncra perdülnek és dalra fakadnak.”9
Snyder a marihuána „vallási szerepét” illusztrálandó a következő sorokat idézi a „bennszülött-irodalomból”:
A hinduk számára a kender szent növény. A bhangban [kenderfőzetben] egy őrangyal lakozik. A bhang az örömszerző, a szárnyakat adó, a mennyei vezető, a szegény ember mennyországa, a gyász enyhítője. […] Se ember, se isten olyan jó nem lehet, mint egy vallásos bhangfogyasztó. Benaresben az Írás tanulmányozóinak, mielőtt dolgukhoz fognának, bhangot adnak. Az ujjaimi Benaresben és más szent helyeken a jogik nagyokat kortyolnak a bhangból, hogy gondolataikkal az örökkévalóságot megérinthessék. A bhang segíti az önsanyargatókat, hogy napokat töltsenek el étlen-szomjan. A bhang segítő ereje mentett meg sok hindu családot éhínség idején.10
A szakértők többsége szerint a marihuánafogyasztás elítélése keleten a keresztény misszionáriusok megjelenésével kezdődött. Ahogy J. Campbell Oman megállapítja, a keresztény misszionáriusok gyakran úgy írják le a hindu szenteket, hogy azok „folyamatos bódulati állapotban élnek, amit ők maguk révületnek neveznek, amely bódító hatású növények füstjének szívásából ered, és gondolataikat istenre irányítja.”11 Indiában a brahmanok rendszeres fogyasztanak marihuánát (bhangot), istenségüket, Sívát pedig bhangivónak tartják.
Az ilyen történelmi és kulturális bizonyságok fényében idézi Snyder a következő figyelmeztetést, amelyet egy „bennszülött író” – akinek nézetét az 1893-as Indian Hemp Drug Commission Report (Indiai kenderdrog-bizottsági jelentés) is idézte – tett közzé az Indián belüli kenderfogyasztás betiltására irányuló erőfeszítésekkel kapcsolatban:
Egy olyan szent és kegyes növény, mint a kender fogyasztásának megtiltása vagy akár jelentős korlátozása is általános szenvedéshez, bosszúsághoz és sok rajongva tisztelt aszkéta mély haragjához vezetne. Megfosztaná az embereket nehézségeiket feledtető vigaszuktól, betegségük orvosságától, és gyámolítójuktól, amelynek jótékony védelme óvta őket a gonosz támadásaitól […] micsoda büntetés, micsoda jelentéktelen vétekért!12
A szertartásos drogfogyasztás egyik legfontosabb jellemzője, hogy míg a drog utáni vágyat a fogyasztó mintegy bensője legmélyéről eredő belső szükségletként éli meg, addig a terápiás droghasználat során a fogyasztó külső szükségszerűségként, sőt esetenként kényszerként éli meg a drogfogyasztás indítékát. Pontosan e mély belső szükséglet vagy „vágyakozás” élménye igazolja azt, hogy a szertartásos droghasználatot egy osztályba soroljuk más vallásos magatartásformákkal és rítusokkal. E magatartásformák – azaz a vallásosként értelmezett droghasználat, a „drogfüggőség” és a droggal való megrögzött „visszaélés” – közös vonása az a mélységes belső vágy vagy késztetés, amelynek kielégítése a fogyasztónak a létezés legteljesebb megélését adja. Ezért hajlandók vágyaik kielégítése érdekében olyan sokat megtenni mind a vallási fanatikusok, mind a „drog megszállottjai”, és ezért érzik viselkedésüket erkölcsileg tökéletesen megalapozottnak. E vágy – mely a külső szemlélő számára kívülről érkező hatások eredményének tűnik, legyen ez a külső hatás isten hangja vagy valamely kábítószer csábítása, míg az alany számára belülről fakad, legyen ez saját „elhivatottságának” felismerése vagy az a meggyőződés, hogy csakis a drog teljesítheti ki az életét „egésszé” – valódi jelentőségének felismeréséhez szembe kell állítanunk azzal az általános emberi létélménnyel, amellyel szembeszáll, és amelyet valójában legyőzni próbál; nevezetesen az elhagyatottság és elesettség létélményével, és annak a megélésével, hogy ellenséges külső érdekek manipulációjának áldozatai vagyunk.13
A szertartásos droghasználat számtalan változatában és ezek elutasításában az emberi természet alapvető sarkítottsága és „problémája” – nevezetesen az önmagát irányító, önmagára támaszkodó autonóm ember és az idegen erők által irányított, másokra szoruló, másoknak kiszolgáltatott ember közötti harc – jelenítődik meg drámai, ritualizált módon.14
Hogy az alkoholnak és a dohányzásnak milyen mély és rituális gyökerei vannak az angolul beszélő népek életében, arra Keith Thomas a „tizenhatodik és tizenhetedik századi angliai közhiedelmekről” szóló kitűnő történelmi tanulmányának itt idézett sorai világítanak rá: Az ivás „a társadalmi élet szerves részévé vált. Csaknem minden közéleti és családi ünnepségen, minden üzletkötés, szakmai ünnep, magánéleti esemény – akár gyászolás, akár mulatság – alkalmával szerephez jutott […] Ahogy azt egy francia megállapította 1627-ben írt beszámolójában, Angliában semmilyen üzlet nem köttethetett söröskorsók nélkül.”15 Thomas becslése szerint a tizenhetedik század végén az egy főre jutó sörfogyasztás „meghaladt minden addigi, modern időkben ismert mértéket.”16
Az alkohol természetesen csak részben tekinthető olyan „alapvető fontosságú narkotikumnak, mely a kor terhei alatt görnyedő ember érzéstelenítésére szolgált”. A pestis idején szabad folyást engedtek az alkoholfogyasztásnak: a hullahordók nemritkán részegen hordták terhüket a sírokhoz. Thomas beszámolója szerint a kivégzések alkalmával „az elítélteket mindig itallal kínálták. Anne Bodenham, a boszorkány, akit 1653-ban Salisburyben végeztek ki, újabb és újabb italokért esedezett, és ha hagyták volna, részegen hal meg.”17 Egy tizenötödik századi eretnek találó megjegyzése szerint „egy söröshordó több örömet rejt, mint a négy evangélium együttvéve”.18
Thomas dohányzással kapcsolatos észrevételei hasonlóan érdekesek és fontosak. „A dohányzás I. Erzsébet királynő uralkodásának elején jelent meg Angliában, és halálakor már elterjedt szokás volt. Kezdetben ugyan megkísérelték úgy beállítani, mintha a dohányt gyógyhatásáért fogyasztanák, de ez az érv csakhamar átlátszóvá vált.”19 A dohányzás szokása tehát gyorsan terjedt, és míg a tizenhetedik század elején az egy főre jutó dohányfogyasztás egy uncia körül volt, a század végére közel két fontra ugrott.20 Bár nem ez a fő vizsgálati tárgya, Thomas tisztában van a dohányzás szertartásos funkcióival. Megjegyzi, hogy a „dohánynak bizonyára idegnyugtató hatása volt a Stuart-kori angolokra”, majd hozzáteszi, hogy valószínűleg hozzájárulhatott az angolokra annyira jellemző politikai kompromisszumkészség kialakulásához. Végezetül Christopher Marlowe árulkodó megjegyzését idézi, miszerint: „a szentáldozást sokkal hatásosabban lehetett volna intézni egy-egy pipa dohánnyal”.21
Kétségkívül nehéz lenne megkerülni azt a következtetést, hogy az alkohol és a dohány fogyasztása mélyen beágyazódott a keresztény és az angolul beszélő országok köztudatába, és hogy éppen ezért ezeket az anyagokat jónak is tartjuk. A marihuána és az ópium fogyasztása azonban pogány és idegen szokás, ezért ezeket az anyagokat rossznak tartjuk.
Az a nézet, miszerint az alkohol, a dohány és a kávé kémiai szertartásaink világi szentségei, könnyen alátámasztható bárki megfigyelései alapján. De itt most érjük be néhány látványos illusztrációval.
Tennessee Williams egy Playboy-interjúban így nyilatkozott: „…hosszú ideig nem tudtam úgy végigmenni egy utcán, ha nem láttam ott kocsmát, nem azért, mintha inni vágytam volna, csak a tudat biztonságára volt szükségem, hogy ott van.”22 Ebből a példából kristálytisztán kiviláglik, hogyan helyettesíti a templomot a kocsma, a papot a csapos, a szenteltvizet az alkohol és az Istennel való közösséget az ivócimborák közössége. Az alkohol és az alkoholfogyasztás társadalmi kellékei tehát tényleges vallási szerepet töltöttek be Williams úr életében, ahogy ezt az interjú folytatása is mutatja: „Soha nem vágytam Cadillacre. Igazság szerint egyáltalában semmiféle autóra sem vágyom. A kaliforniai autópályán rendszeresen bepánikoltam. Mindig magamnál tartottam a laposüveget, és ha otthonfelejtettem, pánikba estem.”23 Williams úr számára a laposüveg nyilvánvalóan ugyanazt a funkciót töltötte be, mint amit vallásos ember számára egy szentkép.
Ahogy a varázslásban és a vallásban vannak tiszta és szent dolgok, kell, hogy legyenek tisztátalan és szentségtelen dolgok is. Ez a kettősség a következőképp jelenik meg korunk „közbeszédében”. „Az alkohol jó dolog, amivel vissza lehet élni – írja valaki a National Rewiew olvasói levelek rovatában. – A kábítószerrel viszont fordított a helyzet… A kábítószerezés az öncsonkítás egy formája, az öncsonkítást pedig tiltja a természet törvénye.”24
Egy meglehetősen hétköznapi, a „heroinjárvány” megfékezésére irányuló erőfeszítéseinkről szóló újságcikkből vett idézettel szeretném alátámasztani azon állításomat, miszerint nem azért ellenezzük a tiltott drogok használatát, mert rossz a vegyi összetételük, hanem mert a droghasználat rossz szertartásnak számít. Tekintetbe véve a drogok és a vallás, illetve a szertartásos droghasználat és a rituális vallási szertartások közötti lehetséges párhuzamokat, kitűnik, hogy amit „drogellenes háború”-nak nevezünk, az valójában az általunk nem megfelelőnek ítélt drogok használatának felszámolásáért, illetve az általunk megfelelőnek ítélt drogok használatának ösztönzéséért vívott háború.
A New York Times egy, a legutóbbi ázsiai – ezúttal inkább a betiltásra, mint a népszerűsítésre irányuló – ópiumháborúról szóló cikkéből megtudhatjuk, hogyan álltak ellen a laoszi parasztok annak a kísérletnek, mellyel megpróbálták a máktermesztési szokásaikat és az ópium hagyományos népi gyógymódjaikban való használatát felszámolni. A laoszi Nam Keungból jelentette a Times kiküldött tudósítója: „Az Egyesült Államok Nagykövetségének erős nyomására, ami többek között az amerikai segélyek megvonásával fenyegetett, a laoszi kormány a múlt évben hagyományos politikájának radikális megváltoztatásával megtiltotta a Laoszban »virággyógyszer« néven ismert ópium termesztését, forgalmazását és fogyasztását.”25
A laosziak számára ez természetesen szabadságjogaik sérelmét jelenti, mégpedig igen komoly sérelmét. „»Roppant nehéz megértetni az emberekkel, hogy miért kellene felhagyniuk az ópiumtermesztéssel, csak arra való hivatkozással, hogy az ópium több ezer mérföld távolságra innen egy idegen országban amerikaiak halálát okozza« – mondta e hét elején Chao La, Nam Keung yao vezetője egy falujába látogató, laoszi kormánytagokból, törvényhozókból és amerikai tisztviselőkből álló delegációnak.”26
Ezek után az amerikai tisztviselők megkezdik a beavatkozást a laoszi parasztok mindennapi életébe, és mint megtudjuk, „egy drogellenes kampány keretében, melyet az Egyesült Államok 2,9 millió dollárral támogatott”, az alábbi intézkedések történtek:
Az „idegen” szokásoknak és szertartásoknak ilyen jellegű kíméletlen kiirtása, mint minden keresztes hadjárat, irgalmatlanul, ám csakis az áldozatok jól felfogott érdekében zajlik. „Nam Keung Yao lakosainak a Mekong folyó partmeredélye mentén épült zsúpfedeles bambuszházaiból nézve érthetetlennek és igazságtalannak tűnik az ópium körüli vita. Számukra, csakúgy, mint Laosz változatos etnikai csoportjai számára az ópium időtlen idők óta a hasmenéstől a menstruációs görcsökön át a tuberkulózisig minden betegség legjobb gyógyszerét jelentette. »Szegény nép vagyunk és nem könnyű az életünk« – mondta Chao La, a falu vezetője a laoszi és amerikai tisztviselőkből álló delegációnak. A látogatók – akik között ott volt Edgar Buell, azaz »Mister Pop«, a már-már legendás A. I. D.* tisztviselő, aki 1959-től Laosz hegyi törzsei között dolgozott – azt remélték, hogy meg tudják győzni a yaókat arról, hogy hagyjanak fel az ópiumtermesztéssel.”27
Amennyiben „Mr. Pop”-nak nem sikerül meggyőzni a yaókat arról, hogy azt tegyék, amit – az amerikai kényszertől eltekintve – semmi okuk megtenni, akkor lehet, hogy ő vagy az alkalmazottai olyan ajánlattal fognak előállni, amit lehetetlen visszautasítani. Részben azért említem ezt a történetet – amely számomra a kábítószerek elleni hadviselésünk minden erkölcsi fonákságát megjeleníti –, mert jellemzően illusztrálja a drogellenes háború jellegét, és részben azért, mert élesen rávilágít arra, hogy ez a háború nem pusztán az „ő szereik” elleni küzdelem, hanem ugyanakkor a „mi szereink” melletti küzdelem is.
Mielőtt hazatértek volna a laoszi kormánytagok, a törvényhozók és az amerikai tisztviselők – valószínűleg magát „Mr. Pop”-ot is beleértve – bemutatót tartottak az ázsiai bennszülött drogfogyasztóknak a tisztességes nyugati drogszertartásból: „Miután felhajtottak tucatnyi pohár lao-lao néven ismert házi whiskypárlatot, a küldöttség anélkül hagyta el Nam Keungot, hogy biztosan tudták volna, miben is állapodtak meg tulajdonképpen.”28
Amiben megállapodtak, azt hiszem, elég világosan összefügg azzal, amit ez az egész „látogatás” mint társadalmi rítus szimbolizál. A nagyhatalmú idegen betolakodó feltűnik a faluban, és megvesztegetések ígéretével megpróbálja rábírni a helyieket arra, hogy hagyjanak fel ősi szokásaikkal. (Az ópiumot behelyettesíthetjük buddhizmussal vagy kereszténységgel, hogy a kép megfelelő megvilágításba kerüljön.) A látogatásban, valamint a látogatók hatalmában és hajlandóságaiban az a további üzenet rejlik, hogy amennyiben a megvesztegetést nem fogadnák el, erőszakosabb és fájdalmasabb eszközök is bevetésre kerülhetnek az engedelmesség kicsikarása érdekében. Végül a betolakodó távozik, de előbb nem mulasztja el megünnepelni saját drogszertartását, ezzel világosan kinyilvánítva, hogy igazi célja az, hogy a bennszülötteket saját drogjukról (az ópiumról) a magáéra (az alkoholra) szoktassa.
Az ebben a mikrokozmoszban – az apró laoszi falucskában – történtek a nagyszabású amerikai drogellenes keresztes hadjárat foglalatának tekinthetők. Ahogy a keresztények mecseteket és szentélyeket gyújtottak fel, hogy Isten igéjét terjesszék, a modern kori drogellenes harcosok ültetvényeket égetnek fel, hogy az alkoholfogyasztást terjesszék.
Továbbá: ellentétben a vietnami háborúval, amelyet számos amerikai és még több nem amerikai elítélt, ezt az Ázsiában (és máshol is) folyó hadviselést csak elismerés és támogatás fogadta. Nem tudok róla, hogy bárhol a világon akár egyetlen politikai párt vagy csoportosulás elvi alapon szót emelt volna e brutális – és mind erkölcsileg, mind orvosi szempontból megindokolhatatlan – jogtiprás ellen, amely más népek máktermesztési és ópiumfogyasztási jogait csorbítja. Véleményem szerint ez a – kommunista és kapitalista országok által egyaránt támogatott – pszeudo-egészségügyi hadjárat hosszútávon nagyobb károkat okozhat az emberi szabadság és méltóság ügyének, mint korunk bármely fegyveres konfliktusa.
Ami napjainkban zajlik, nem más, mint az ópium és az opiátszármazékok fogyasztói elleni világméretű – látszólag orvosi jellegű – pogrom. Az ok, amiért ez az üldözés világméretűvé vált, egyszerű: az ópiumról az alkoholra való „áttérítés” egy nép szégyenletesen „elmaradott” múltjából a „modernitás” ragyogó jelenébe és jövőjébe való átlépését szimbolizálja. Így a világ mindhárom szuperhatalmának – az USA-nak, a Szovjetuniónak és Kínának a – támogatásával zajlik ez a folyamat. (Tudomásom szerint a kínaiak még csak az első lépésnél, az ópiumszívás betiltásánál tartanak. A második lépésre – azaz az alkoholfogyasztásnak mint általános szabadidős tevékenységnek és mint fontos kormányzati bevételi forrásnak a bevezetésére – még nem került sor.)
Az 1950-es évekig Iránban legális volt az ópiumfogyasztás. Henry Kamm itt következő beszámolójában szembetűnőek az ópium- és az alkoholfogyasztás közötti hasonlóságok, jóllehet Kamm következtetései természetesen más jellegűek, mint az enyémek. „Teherán jómódú otthonaiban általában kellemes különterem várta a férfi-vendégeket, ahová vacsora után elvonulhattak. Innen kígyózott ki a hölgyekhez, a nappaliba az első osztályú ópium édes füstje. A vacsora utáni konyakozáshoz hasonlóan, amikor egyesek vesznek italt a körbekínált tálcáról, mások pedig nem, az ópiumot kedvelők betértek egy-egy ópiumpipa társasági elszívására, a többiek pedig kint maradtak a hölgyekkel. Nem volt ebben semmiféle megbélyegzés.”29
Az utolsó megjegyzés indokolatlannak tűnik, és ráadásul félrevezető is lehet. Legjobb tudásom szerint és a tárggyal foglalkozó olvasmányaim alapján valószínűbbnek tűnik, hogy a megbélyegzés éppen fordítva működött: inkább azokat érintette, akik nem voltak „eléggé férfiak” ahhoz, hogy ópiumot szívjanak. Ezt a feltevést támasztja alá az a tény, mint Kamm írja, hogy „a legtöbb teaházban árultak ópiumot, és még az iráni parlamentnek is volt egy terme, ahol, bár nem nevezhető ópiumbarlangnak, a képviselők ópiumszívásra szoktak összegyűlni.”30
A tábornok, aki a hadjáratot vezette e szégyenletes iráni szokásrendszer ellen, maga is iráni – természetesen egy Amerikában tanult orvos. Ő Dr. Jehushaw Saleh, aki 1955-ben egészségügyi miniszterként meggyőzte a sahot az ópium előállításának és fogyasztásának betiltásáról. Ehhez először is minden ópiumfogyasztót „ópiumfüggőnek” kellet nyilvánítania, és ezt nyilvánvalóan kész is volt megtenni. „A tilalom előtt – idézi Kamm Dr. Saleh szavait – a parlamentben is lehetett ópiumfüggőket találni.”31 Napnál is világosabb, hogy a politika és a társadalomtudományok „szakértőinek” világában a sikerhez vezető egyik út az, ha valaki megfelelő módon megrágalmazza saját országát, népét és vezetőit. Nem úgy, hogy hazafiatlansággal, ostobasággal vagy az adófizetők pénzének elherdálásával vádolja őket (még ha ez igaz lenne is), hanem úgy, hogy „betegnek” – ópiumfüggőnek, alkoholistának vagy mentális betegnek – nyilvánítja őket. Az ilyen embert aztán megmentőként üdvözlik abban az országban, amelynek legjelentősebb értékeit és hagyományait segített megsemmisíteni egy egyszerű „diagnózissal”.
Sikeresnek bizonyult az ópiumtilalom Iránban? Nem igazán. A tiltás a feketepiaci ópiumkereskedelem azonnali és rendkívüli fellendüléséhez vezetett, és más problémákat is okozott. Ám ezek egyike sem ejtett csorbát Dr. Saleh vagy még kevésbé a sah nagyságán. Az 1955-ös betiltást követően tovább sütkéreztek dicsőségükben: 1969-ben ismét engedélyezték Iránban az orvosi felügyelet melletti ópiumfogyasztást; „szigorú felügyelet mellett ismét engedélyezték a korlátozott mennyiségű máktermesztést”; az ópiumfogyasztást „függőségnek ismerték el”, valamint „egy kiterjedt kezelési programot vezettek be, és egy külön katonai alakulatot hoztak létre az illegális fogyasztás és kereskedelem megfékezésére”.32 Ha ez a forgatókönyv ismerősen hangzik, az nem az én hibám, csak a történelem ismétli önmagát.
Irán több mint kétezer évig létezett olyan nemzetként, ahol az emberek mértékletesen éltek az ópiummal, amely elsősorban kemény és sivár életük elviselésében segített. Mi szükség volt tehát nagy hirtelen az ópiumtilalom törvénybe iktatására 1955-ben? „A tiltásnak – írja Kamm – főként presztízs jellegű indítékai voltak A modernizációs időszakban, amely a legtöbb fejlődő országban nyugati modellek imitációját jelenti, az ópiumra, mint a sötét orientális múltból visszamaradt szégyenletes nyavalyára tekintettek. Az ópiumfogyasztás nem illett bele a sah által az ébredő, nyugatiasodó Iránról teremtett képbe.”33
A legjelentőségteljesebb kifejezés itt a „nyugati modellek imitációja”. Ez az imitáció a következő fő elemeket foglalja magában: az ópium alkohollal való helyettesítését; bizonyos személyes szokások és kulturális hagyományok egészségügyi felügyelet alá vonását, főképpen azokét, amelyeket az állam be akar tiltani; és orvosi módszerek bevezetését a társadalmi ellenőrzés területén. Jóllehet némileg késve, de Irán is megtalálta a maga Guillotin-jait és Rush-jait. Kamm így ír: „Dr. Saleh (egy Syracusban tanult nőgyógyász, aki most szenátor) és Dr. Azarakhsh (az iráni egészségügyi minisztérium főigazgatója) helytelenítik az ópiumszívást, mert mind orvosként, mind hazafiként fájdalommal tölti el őket, hogy a perzsák nagy tömege hódol egy egészségtelen szokásnak. »Olyan ez, mintha az ember felnevelne egy gyermeket, majd 14 éves korában levágná a fejét« – így Dr. Saleh.”34
Persze Dr. Saleh kissé amatőr módon dramatizálja az ópiumfogyasztás szokásának következményeit. Elvégre csak egy egyszerű nőgyógyász, nem pedig pszichiáter. Bár azt állítja, hogy az ópiumhasználat egyfajta „függőség”, mégis kezelés helyett inkább lelőné az ilyen dolgokkal foglalatoskodókat. Dr. Saleh és Dr. Azarakhsh nagyon sajnálatosnak tartják, hogy a „az ópiumtermesztés 14 éves teljes tiltásának és a nyilvántartott függőség hivatalos büntetésének felülvizsgálata láthatóan visszaállítja valamelyest az általuk annyira gyűlölt szokás tiszteletét”.35 Kamm azonban nem utal rá, és semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy ezek a „hazafias” doktorok nagyon sajnálatosnak tartanák, hogy csak az elmúlt három évben 160 „dílert” egyszerűen agyonlőttek.
A bizonyítékok azt sugallják, hogy ahol a keresztre feszített Jézusnak nem sikerült „másokat” áttéríteni a „mi” utunkra, ott a palackozott alkohol még sikerrel járhat. Az iráni ópiumtilalomhoz legsikeresebben alkalmazkodókról Kamm így ír: „Hogy társadalmi osztályának modernségét illusztrálja, a fiatalember kortyolt egyet a Korán által tiltott szódás whiskyjéből.”36 A „modernség” itt tulajdonképpen azt jelenti, hogy „alkoholt inni” úgy, ahogy az amerikaiak és az oroszok isznak, ahogy az angolok, a franciák, az olaszok és a magyarok isznak; és ahogy a világ többi „normális” embere iszik alkoholt.
Talán, ha majd egyszer mindenki angolul (vagy éppen oroszul) fog beszélni, a metrikus rendszert fogja használni, diétázni fog, whiskyvel vagy vodkával nyugtatja magát, cigarettával és erotikus hirdetésekkel izgatja fel magát, és ha majd mindenkit államilag alkalmazott orvosok kezelnek államilag jóváhagyott soványság-, hangulat- és vonzerő-szabályozó, valamint a még felfedezésre váró gondolkodásgátló szerekkel, talán akkor minden rendben lesz. Egyértelmű, hogy sorsunkat nem a megfelelő megváltóra bíztuk. Mai „barátaink” és „imitátoraink” megmutatják nekünk, hogy az igazi megváltó nem Krisztus, hanem a kémia.
Élő organizmusként a fizikai valóságot érzékszerveinkkel érzékeljük. Emberi lényekként a társadalmi valóságot testünknek azokkal a részeivel érzékeljük és torzítjuk, melyek emberré tesznek minket – nevezetesen beszéd- és hallószerveinkkel és a nyelv szimbolikus funkcióiért felelős agyi központokkal. Nem meglepő tehát, hogy azokon a területeken, ahol az emberi viselkedés szimbolikus funkciói jelentős szerephez jutnak – mint a vallásban, a művészetben és a politikában –, ott a nyelvnek az adott magatartásban és e magatartás értelmezésében betöltött szerepe egyformán fontos.
A kulturálisan elfogadott drogokat, mint a felnőtt lét és az érettség szimbólumait, hagyományosan támogatták, és ez ma is így van. A dohány és az alkohol, sőt valójában a kávé és a tea is olyan anyagok, melyek fogyasztása megengedett a felnőttek számára, de a gyerekeknek általában nem. Ezáltal válnak ezek a drogok az érettség és a kompetencia szimbólumaivá. Régebben a férfiak foguk közé szorított nagy szivarokkal feltűnősködtek, éppúgy, ahogy felnőttségük, férfiasságuk szimbólumaként aranyláncon függő nagy zsebórákat hordtak mellényzsebükben. A nagy, férfias szivarokat mára jórészt felváltották a kisebb „uniszex” szivarocskák. Ezek a férfiaknak és az emancipált nőknek egyaránt kínált termékek fogyasztóik felnőttségét szimbolizálják, szemben a gyermekek infantilizmusával, akik számára az ilyen szivarocskák vásárlása tiltott maradt. A dohánytermékek közül természetesen még mindig a cigaretta az érettség és az igényesség vezető szimbóluma. A cigaretta ezen a szerepen a sörrel és az égetett szesszel közel egyenlő mértékben osztozik, mivel szerte a „civilizált” világban a nikotin és az alkohol a két legjelentősebb, társadalmilag elfogadott és támogatott drog.
A „szabadidős drogok” társadalmi elfogadottságát tükrözik és erősítik az e termékek gyártásához, értékesítéséhez és fogyasztásához kapcsolódó különböző tevékenységek leírására használt kifejezések. A szeszes italok előállítói üzletemberek, nem pedig az „alkoholfinomítók nemzetközi bandájának a tagjai”; a szeszes italok értékesítői viszonteladók, nem pedig „dílerek”; és a szeszes italok megvásárlói egyszerű állampolgárok, nem pedig „drogosok”. Ugyanez érvényes a dohánytermékekre, valamint a kávéra és a teára is.
A gyógyító drogok használatának ösztönzése a szabadidős drogok fogyasztásának serkentésétől meglehetősen eltérő módon történik, de a lényeg ugyanaz. Az aszpirin, a nyugtatók, az altatók és a serkentőszerek fogyasztásának ösztönzése az orvostudomány zászlaja alatt zajlik. Az emberekkel közlik, hogy akármilyen bántalom „gyötri” is őket – legyen az bármi, a munkahely megunásától az anyóssal zajló konfliktusig vagy a mentális betegségeknek nevezett, megszámlálhatatlan metaforikus bajok egyike – az egy betegség, amelyre a megfelelő orvosság ez vagy az a bizonyos szer. Mindez természetesen hatalmas átverés. Bár nem nagyobb átverés, mint azt elhitetni az emberekkel, hogy bármi gyötri is őket, az bűn, amelyre az ima – vagy némi isteni áldozatbemutatás vagy az egyháznak fizetett pénz – az orvosság. A klinikai mindenható csodaszer, panacea, gyakran valóban a papi csodaszer hiteles másolata.
Ahogy a kulturálisan elfogadott drogok általában az érettség szimbólumaiként jelennek meg, szokásszerű fogyasztásukat pedig az életrevalóság szimbólumaként értékelik, úgy a kulturálisan elítélt drogok általában az éretlenség szimbólumaiként jelennek meg, szokásszerű fogyasztásukat pedig a teljes életre való alkalmatlanság jeleként és így mentális betegségek vagy az erkölcsi züllés, vagy egyszerre mindkettő tüneteként értékelik. Azaz: a hivatalos pszichiátriai szakirodalomban soha nem kérdőjeleződik meg az a dogma, miszerint a drogfüggőség egyfajta mentális betegség, mint ahogy az sem, hogy az egyén a személyisége mélyén rejlő „defektusok” miatt válik függővé. Röviden: a drogabúzust övező pszichiátriai mitológia tökéletes másolata az önabúzust (a maszturbációt) övező pszichiátriai mitológiának.37
Ez a fajta pszichiátriai értelmezés természetesen körkörös. A hagyományos pszichiátria elfogadta bizonyos magatartásformák – maszturbáció, illegális drogok használata és így tovább – konvencionális meghatározását, amely szerint ezek a magatartásformák kifejezetten a pszichiátriai orvos hatáskörébe tartozó betegségtípust alkotnak. Ezek után már csak az maradt hátra, hogy a pszichiátria kidolgozza e betegségtípus „etiológiáját”: a lélek mélyén megbúvó defektusét; leírja a „kezeletlen kór” lefolyását: az állapot állandó rosszabbodását, amely egyenesen az elmegyógyintézetben való elhelyezéshez vezet; és előírja a „kezelés” menetét: pszichiátriai kényszerkezelést, további „gyógyhatású” szerek (például a morfium esetében heroin, a heroin esetében metadon) alkalmazásával, vagy anélkül.
Azaz: a droghasználat és a drogtól való tartózkodás leírásában használatos kifejezések kritikája addig nem juthat túl messzire, míg az ember rá nem kényszerül annak belátására, hogy valójában nem létezik olyan dolog, hogy „drogfüggőség”. Persze vannak olyan emberek, akik a hatóságok által tiltott drogokat használják; és vannak olyanok, akik ehhez hozzászoknak, illetve rászoknak ezekre az anyagokra; és az emberek által használt számtalan anyag lehet legális vagy illegális, viszonylag ártalmatlan és nagyon ártalmas is. De a „droghasználat” és a „drogfüggőség” közötti különbségtétel nem tények kérdése, hanem erkölcsi megítélésünk és politikai stratégiánk függvénye. Ennél azonban tovább mehetünk és tovább is kell mennünk; meg kell jegyeznünk, hogy egy adott anyag drogként, illetve nem drogként történő azonosítása sem tények kérdése, hanem erkölcsi attitűdjeink és politikai stratégiánk függvénye: a dohány mindennapi szóhasználatunkban nem minősül drognak, de a marihuána igen; a gin nem drog, de a válium igen. Az alábbiakban röviden illusztrálom, hogy a droghasználat ellen harcba indulók hogyan használják az irtózat nyelvét arra, hogy ügyüknek újabb támogatókat nyerjenek.
A híres előadóművész, Art Linkletter újságrovatának címében a következő kérdés szerepel: „Honnan tudható, hogy a gyermekem a kábítószer rabja lett?”38 A Look főszerkesztője, Ira Mothner által írt cikk címe azt kérdezi: „Honnan tudhatod, hogy a gyermeked drogot szed?” 39 Ezeknek az írásoknak a nyelvezete – a címtől kezdve a lehető legjobb ügy érdekében alkalmazandó, megtévesztésre és elnyomásra buzdító befejezésig – elkábítja erkölcsi érzékünket: a szerzők és az olvasók egymást ringatják bele abba a – soha meg nem kérdőjelezett és valóban eléggé megkérdőjelezhetetlen – hitbe, hogy a kábítószer-függőség ellen vívott szent orvosi keresztes hadjárat során a mások bármi áron történő leigázásának kísérlete nemcsak erkölcsileg helyes cselekedet, hanem egyenesen áldásos tevékenység. Így először magától értetődővé válik, majd megerősödik az az elképzelés, hogy a szülőknek kémkedniük kell gyermekeik után; hogy az orvosoknak detektívesdit kell játszaniuk pácienseikkel; és hogy az amerikai kormányzat álszent módon beavatkozhat bármely más ország belügyeibe – feltéve, hogy ezek a beavatkozások „elengedhetetlenek” ahhoz, hogy az embereket „megvédjék a heroinfüggőség pestisétől”.
Napjainkban a bűnbakképzés nyelvezete sehol nem mutatkozik meg olyan egyértelműen, mint a drogfogyasztásról és a drogtól való tartózkodásról szóló beszéd- és írásmódunkban. A legkézenfekvőbb bűnbak maga a „veszélyes kábítószer”, ezután következik a „betegségével” másokat „megfertőző kábítószerfüggő”; végül a „díler” zárja sort. Ez a függőségterjesztő retorika mára a „fertőzés ítéletnapjának” megidézésében és abban a követelésben csúcsosodott ki, hogy minden emberi értéket és érdeket alá kell rendelni a máktól való szabadulás fanatikus keresésének. A világ sok vezető politikusa, tudósa és irodalmára csatlakozott ehhez az üvöltő kórushoz.
A Saturday Review egyik főcíme a következő kérdést teszi fel: „Tíz év a végítéletig?”. 40 A cikkből megtudhatjuk, hogy Raymond Marcellin francia belügyminiszter szerint „a franciák nagy többsége, életkoruktól függetlenül, allergiás a drogokra”. 41 Ugyanebben a cikkben Dr. Gunnar Myrdal, a neves svéd politikai közgazdász leszögezi, hogy a „drogszabályozásra vonatkozó nemzetközi megállapodások megkötése feltétlenül szükséges”. 42 Vélhetően Myrdalnak nincs szándékában, hogy a nikotint és az alkoholt is a „drogok” közé sorolja. A cikkben idézett, legjelentősebb amerikai szakértő mindenkit felülmúlva egyszerűen így fogalmaz: „A drogoknál semmi sem fontosabb.” [43] Ezt a figyelemre méltó nézetet az a Mr. Myles Ambrose hangoztatja, aki a cikk megjelenésekor az Egyesült Államok Vámhivatalát vezette, de talán éppen nézetei erejének köszönhetően hamarosan az elnök – drogos visszaélések törvényi végrehajtására szakosodott – különleges tanácsadója lett.
Nem egészen két évvel később Mr. Ambrose a nagyközönség előtt is kinyilvánította munkája iránt érzett elkötelezettségét. Mindezt egy, a New York Times szerkesztőjéhez írt levelében tette, amit közösen fogalmazott meg Dr. Jerome H. Jaffe-vel, az elnök – narkotikumokra és veszélyes drogokra szakosodott – különleges tanácsadójával. A levél körülbelül egy évvel azután íródott, hogy az amerikai drogellenes harcosoknak sikerült rábírniuk a török kormányt a máktermesztés betiltására, mely siker csak tovább fokozta a tiltáspártiak hatalom utáni vágyát. „Néhányunknak – írja dr. Jaffe és Mr. Ambrose – voltak olyan »illúziói«, hogy az ópium előállítását leállító Törökországgal kötött megállapodás egyszer és mindenkorra »megoldja« a problémát […] Tudnunk kell azonban, hogy heroinfüggő népességünk drogszükségletének kielégítéséhez a világ ópiumtermelésének nagyon kis hányada – mindössze talán öt százaléka – is elegendő. A szövetségi erőfeszítések főként hatékony megelőző programok és mindenki számára elérhető kezelési módok kidolgozására irányulnak […] Nixon elnök az 1972-es pénzügyi évben 729 millió dollárt kért a drogabúzus elleni háborúra, ami ezerszázalékos növekedést jelent az 1964-es 65 millió dolláros kormányzati kiadáshoz képest.”44
Nyilvánvaló, hogy a drogfüggőség vált a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének ragyogó befektetési lehetőségévé, és ezekben az években a drogfüggőség forgalmazása volt talán az egyetlen igazán növekvő iparág Amerikában. Természetesen sokan felismerték a drogfüggőség elleni háború nyereséges jellegét, bár többségük nem kérdőjelezte meg azt a feltevést, hogy a kábítószer-függőség betegség, ennélfogva azt is elfogadták, hogy a drogfüggőség „kezelhető”. Marion Sanders megjegyzései jól példázzák azt a fajta józanságot, amely elejét veszi az elgondolhatatlanról való gondolkodásnak – nevezetesen az arról való gondolkodásnak, hogy az egész függőségkereskedelem csupán gigantikus szemfényvesztés, egy társadalmilag és szakmailag hitelesített csalás. Sanders így ír: „Az 1970-es év a nagy drogpánik éveként maradhat meg az emlékezetünkben, ez volt az az év, amikor a drogfüggőség állandó témaként szerepelt a sajtóban és a televízióban, ez volt az az év, amikor a kormányhivatalnokok és a kormányhivatalra készülő politikusok azonnali főcímhez juthattak, ha »komoly rohamot« indítottak a probléma ellen […] a kábítószerfüggők kezelése hatalmas iparággá nőtte ki magát, miközben a különböző elméletek hívei ádázul küzdöttek a vállalkozásaik fenntartásához szükséges közpénzek elnyeréséért. New Yorkban a legtöbb drogkezelési programot működtető »magánvállalkozás« nagymértékben függött a kormányzati támogatásoktól.”45
Ma a világ angolul beszélő országaiban az emberek elsősorban bárokban, pubokban vagy kocsmákban gyűlnek össze – ahol az egyes ember viselkedése legitimálja az összes többiét –, hogy kifejezzék, megerősítsék és megtapasztalják közösségi érzéseiket, a hasonló gondolkodású emberek csoportjához tartozás érzését. Amerikában és Angliában sokkal több hely szolgál ivásra, mint imádkozásra; sokkal több csapos van, mint pap vagy akár orvos. Például a Wisconsin állambeli Milwaukee-ban 1972-ben 13 100 csapos dolgozott, vagyis a város minden 55 lakosára jutott egy csapos. 46 Kételkedhet-e bárki abban, hogy az összetartozás – a teljesség, a jóság, az együttlét – szertartásos megünneplése manapság inkább sörkorcsolyákon és sörökön keresztül jut kifejezésre, mint az átváltoztatott kenyér és bor által?
A drogellenes törvényeket és az úgynevezett kábítószer-szabályozást illető kritikákat gyakran félreértelmezik, mintha ezek a kritikák a drogfogyasztást vagy a drogfüggőséget helyeselnék vagy támogatnák. Bárki, aki így értelmezi az én álláspontomat – vagy bármilyen, a drogfogyasztást illetően be nem avatkozást és toleranciát hirdető álláspontot – azért tesz így, mert kimondatlanul is vallja azt az elvet, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Pedig semmi sem lenne messzebb az igazságtól. A kábítószerek iránti toleranciát teljesen megfeleltethetőnek vélem a vallások iránti toleranciával. Persze az inkvizíció legtombolóbb időszakában egy vallási toleranciát hirdető keresztényre is könnyen rásüthették az eretnekség bélyegét. Ugyanakkor, nézeteit ma már nem értelmeznénk félre, és nem tartanánk őt sem egy nem keresztény vallás vagy az ateizmus támogatójának. A tény, hogy egy kortárs amerikainak, és különösen egy orvosnak* a drogokkal kapcsolatos toleranciát képviselő álláspontjára úgy tekintenek, mint a „veszélyes drogok” féktelen fogyasztásának támogatására, azt jelzi, hogy ma egy „kábítószer-ellenes” inkvizíció legtombolóbb időszakát éljük.