Az általam itt és máshol1 kifejtett nézetek szerint az orvostudományról alkotott hagyományos, szentimentális képünk, mely szerint ez a szakma egyszerűen a betegek gyógyításával foglalkozik, radikális felülvizsgálatra szorul. Különösen abban szorul kiegészítésre, hogy ez a szakma – amellett, hogy elősorban orvosi jellegű, és ily módon betegek gyógyításával foglalkozik – vallási és mágikus jellegű is, és mint ilyen, a beszennyeződés és a megtisztulás rítusaival is foglalkozik. Emellett politikai és bűntető jellegű is, és mint ilyen, a személyes viselkedés társadalmi szabályozásában is érdekelt.
A náci orvosok tevékenysége, amiért később sokukat felakasztották Nürnbergben, sajnos nem az egyébként szent, gyógyító szakmának a totalitárius rezsim szörnyűségei miatt bekövetkezett torzulása, hanem éppen ellenkezőleg, az orvosi szakma hagyamányos, a társadalmi kontroll eszközeként szolgáló funkcióinak jellegzetes, noha túlzott kifejezése volt. Orvosok segédkeztek az inkvizíciónak és a nemzetek katonai megmozdulásaiban, és rendszerint az összes modern országban törvényen felüli rendőri erőt képeznek a deviancia megzabolázására – különös tekintettel a nem önkéntesen vállalt pszichiátriai beavatkozásokra. Az orvosi szakma bizonyos drogok elleni – és más drogok melletti – háborúja tehát csupán egy további (és napjainkban talán az egyik legfontosabb) fejezete a szakma vallási, nemzeti és politikai konfliktusokban való részvételének. Ahelyett, hogy végigkísérnénk ezt a küzdelmet, amelyet már másutt megtettem, most csupán néhány tipikus példát fogok megemlíteni a „szent küldetéssel” bíró, misszionárius orvostudomány erőinek és ellenfelleinek csatáiból.
Az orvosi szerep bizonyos deviánsok elnyomását szolgáló áruba bocsátásának egyik jellegzetes és viszonylag korai példája a Journal of the Americam Medical Association egyik 1921-ben megjelent cikke, amelyben ezeknek a deviánsoknak a drogfogyasztási szokásait támadják. A cikk szerzője, Thomas S. Blair, aki orvosként a Pennsylvaniai Egészségügyi Hivatal Kábítószer-szabályozási Osztályának vezetője volt, az alábi csodálatosan megvilágosító erejű címet adta dolgozatának: „Egyes kaktusfélék függőségszerű élvezete az indiánoknál”.2 Az indiánoknak persze nem volt Indián Peyote Szövetsége, és így folyóirata sem, melyben megjelenhetett volna az „Egyes szőlőfajták erjesztett levének függőségszerű élvezete az amerikaiknál” című válaszcikk. Az indiánok tehát már a kezdetektől fogva peyotefügők voltak, míg az amerikaiak kacagva járhattak az illegális italmérésekbe. És így van azóta is, csak mára a feketék, a fehérek és a Puerto Rico-iak, vagyis mindenki olyan elbánásban részesül, mint az indiánok ötven évvel ezelőtt, a „Ki nevet a végén?” nyertesei pedig az orvosok, a törvényhozók és a politikusok.
A sulyosan megbélyegző címtől kezdve Blair egész cikke – amelyben a szerző már az elejétől fogva olyan kifejezéseket használ, amelyek egy másik vallást babonaként leértékelnek és annak legfontosabb szertartását függőszerű élvezetnek minősítenek &ndash olyan valótlanságokkal van tele, amelyek mindig is jellemezték a misszionárius orvosi írásokat, különös tekinttel az olyan témákra, mint a maszturbáció, a mentális betegségek és a kábítószer-élvezet.
Valójában a peyote használata alapvető volt az aztékok és más mexikói indiánok Kolumbusz előtti vallási gyakorlatában. Mind a spanyol polgári hatóságok, mind pedig a spanyol inkvizíció megkísérelte eltörölni a peyote használatát, de sikertelenül. Edward M. Brecher a kóvetkezőképpen foglalja össze a peyotehasználattal foglalkozó bőséges irodalmat: „Az antropológusok általában megegyeznek abban, hogy a peyote, és a peyotehasználattal kapcsolatos vallás északra vándorlása az Egyesült Államokban élő, megnyomorított indián törzsek felé, számos előnnyel járt. A peyote kultusza teljes alkoholabsztinenciát követelt, és rengetek adat igazolja, hogy a peyotizmusnak hódoló indiánok jelentős számban hagyták abba az alkohol fogyasztását”. Emellett, mivel a peyotehasználatot számos indián törzs magáévá tette, „ez a pánindiánizmus, a közös indián érdekek felismerése felé vezető lépésnek számított, amely a mai napig az amerikai indián kultúra vezető témája”.
Azok számára azonban, akik a peyote-val kapcsolatban csak az orvosi irodalmat olvasták, mindez nem derülne ki. Az Amerikai Orvosok Szövetsége – az Amerikai Orvosi Egyház Vatikánja – felvette a spanyol inkvizíció által egykor elejtett fáklyát, és soha nem engedett a nem alkoholos „farmakomitológiákkal” szemben tanúsított ellenséges hozzáállásából. A fentebb idézett cikkben Blair azt állítja – mintha ez megkérdőjelezhetetlen tény volna –, hogy „a kormány megvizsgálta a peyote használatát és káros hatásai miatt a távol-keleti cannabishasználattal találta hasonlatosnak. A függő személy tunyává,erkölcstelenné és hasznavehetetlenné válik”.4 Nem szabad elfelejtenünk, hogy Blair az alkoholtilalom ideje alatt írta és jelentette meg a cikkét az Amerikai Orvosok Szövetségének folyóiratában, abban az időszakban, amikor az amerikaiak több szeszt fogyasztottak, mint valaha is azelőtt, miközben az amerikai orvosi szakma maga is részt vett a szeszüzletben úgy, hogy receptre írta az alkoholt. Ez a – mai napig tartó és egyre nemzetközibb jelleget öltő – helyzet a reformáció előtti kereszténységhez hasonlatos, amikor az absztinenciát és a nemi önmegtartóztatást hírdető papok búcsúcédulákért adták a feloldozást azokért a bűnökért, amelyeket egyébként maguknak megengedtek, és amelyeknek a tiltásából származó pénzen élősködtek.
A vallási háborúk és a misszionárius orvostudomány témáit – vagyis a kereszténység és az őslakos indián vallás, illetve az alkoholizmus és a peyotizmus szembeállítását – gyakran elfedik a drogszakértők hamis orvosi tényei és tudományos magyarázatai, itt azonban, mint egy álomban, szinte mindenféle álcázás nélkül mutatkoznak meg. „A Délnyugaton dolgozó misszionáriusok” – írja Blair – „egyre jobban aggódnak a peyotenak vagy a másként nevezett meszkalinmagoknak a terjedése miatt”.5 [5] Hogy az olvasót ne győtörjék kétségek arra vonatkozóan, hogy mindehhez mi közük van a misszionáriusoknak, Blair elmagyarázza, hogy „a magukat Beliál gyermekeinek nevezők, kihasználva az indiánok vallási szertartásokra való fogékonyságát, szorgosan terjesztik az igét a törzsek körében arról, hogy a peyote lehetövé teszi a függő [sic!] számára a Nagy Szellemmel történő érintkezést. Kétségtelen, hogy bizonyos mexikói törzsek már hosszú ideje babonás tisztelettel övezik a meszkalinmagot, és alkalmanként vallási szertartásokhoz is felhasználták. Ez a régi babona hatalmas lehetőséget teremtett a drogkereskedőknek az amerikai indiánok körében. A helyzet odáig fajult, hogy megalapították a »Peyote Egyházat«, amelynek tagjai, a hívek olyan őrjöngős orgiákra gyülnek össze, melyek messze fölülmúlják a négerek körében népszerű kokainpartikat”.6
Egy amerikai orvos még 1921-ben is nyugodtan írhatta, hogy az indiánokat nem az amerikai kormány, hanem azok „használták ki”, akik vallási szertartásaikhoz peyote-t árusítottak! Valójában „a peyoterítusok gyakorlására használt földekre vágyó ingatlanspekulánsok, és a peyote törvényen kívül helyezésére törekvő keresztény misszionáriusok” használtak ki az indiánokat. „Néhány állam törvénykezésében szerény sikeret el is értek. Kevésbé voltak sikeresek azonban a peyoteellenes jogalkotás kongresszusi elfogadtatásában: az antropológusok, az indiánok barátai és maguk az indiánok évről évre megakadályozták az ilyen irányú törvények meghozatalát.”7
Az indiánok barátai közül látványosan hiányoztak az orvosok és az orvosi szervezetek, és továbbra is látványosan hiányoznak azoknak a sorából, akik a támogatás helyett szót emelnek a drogabúzus „pestisével” szemben folytatott szent orvosi hadjáratok ellen.
A blair által használt retorika tipikus példája és jellegzetes előfutára az elkövetkező fél évszázad hangvételének. A peyote, a peyote-t használó indiánok és a peyote-t forgalmazó „kábítószerárusok” megvádolásával Blair – és az Amerikai Orvosok Szövetsége, melynek nézeteit Blair minden bizonnyal hűen tolmácsolta – valójában önmagát és szakmaját vádolja a többség szokásaitól eltérő kábítószer-használat iránti intolerancia miatt. Ez az intolerancia továbbra is jellemző a szervezett amerikai orvostudományra. Blair arra panaszkodik, hogy „milyen nehéz ezt a szokást visszaszorítani”, miközben egy percig sem kételkedik a visszaszorítást célzó igyekezet morális jogosságában! Kételkedett-e valaha az Amerikai Orvosok Szövetsége a marihuána és az opiátok visszaszorítására irányuló igyekezet jogosságában és indokoltságában? A farmkológiai tilalmak hirdetőiből, mint minden vallásos hittérítőből, jellegzetesen hiányzik az a fajta önkorlátozás, amely azokra az emberek jellemző, akik képesek kétséget táplalni saját erőszakos stratégiáik jogossága iránt. „Semmi kétség nem fér hozza” [a szerző kiemelése], vonja le a következtetést Blair, „hogy a Gandy-törvény és más hasonló törvények [amelyek a peyotehasználat kriminalizálását célozzák] nemcsak az indiánok, hanem a fehérek védelme szempontjából is elengedhetetlenek.”8
Az Amerikai Orvosok Szövetsége legalább abban következetes volt, ahogyan az elmúlt ötven évben az öngyógyításhoz és a drogok szabályozásához viszonyult. Soha nem mondott igazat a drogokról (már ahogyan az „igazsáot” a kortárs vegyészek és gyógyszerészek feljegyezték és látták), ha az igazmondás ellenkezett a kormányzati politikával vagy a szövetség azon igényével, hogy kizáragos hatáskörébe vonja egyes anyagok hasznalátát. Például: amikor 1944-ben a New York-i Orvosi Akadémia egy tanulmányban „teljesen ártalmatlannak” nevezte a marihuánát és hsználatát, az Amerikai Orvosok Szövetségének folyóirata „számos sértést vágott az Akadémia fejéhez, arra figyelmeztetve, hogy a »a köztisztviselők jól teszik, ha figyelmen kívül hagyák ezt az áltudományos munkát, és továbbra is veszélyforrásnak tekintik a marihuánát és terjesztését.«”9
Miközben ezt írom, nemzetünk legmagasabb rangú drogabúzus szakértő Dr. Jerome H. Jaffe, Nixon elnök „drog cárja”. 1966 és 1971 között Jaffe Illinois állam alkalmazásában álló pszichiáter volt, akit az állam „drogprogramjának” vezetésével bízták meg. Vagyis Illinois állam kormányzata nevében ő foglalkozott a „kábítószerfüggők” üldözésével.10 1971-ben Nixon elnök kinevezte az újonnan létrehozott Kábítószeres Viszaélések Megelőzésének Különleges Hivatala élére, és ezzel ő lett a nemzeti drogellenes keresztes háború főinkvizítora. Ezért állításait, melyeknek így csekély tényszerű hitelességet tulajdoníthatunk, a hit – ez az esetben a kortárs amerikai társadalom drogszertartásaiba vetett hit – megerősítését szolgáló állításokként kell értékelnünk.
Ennek a megítélésnek természetesen semmi köze Dr. Jaffe „orvosi szakértelemhez”. Ezzel szemben ahoz sokkal alapvetőbb és egyszerűbb tényhez van köze, hogy Jaffe nem maga határozza meg, hogy mi minősül kábítószerrel való visszaélésnek, hanem elfogadja az amerikai politikusoktól és szavazóiktól származó definíciót, és miután elfogadta, tudását és képességeit latba vetve végrehajtja az ebből következő intézkedéseket.
Mostanra ez persze egy hagyománzossá vált pszichiátriai szerep és helyzet. Azaz: a vezető pszichiáter az amerikai politiku akaratának legitimálójává és kivitelezőjévé válik. Alig néhány évvel ezelőtt egy nagyon hasonló összefügésben, melyben a drogok helyett inkább szexről volt szó, Manfred Guttmacher – Amerika akkori egyik legnevesebb pszichiátere és az Amerikai Pszichiáterek Szövetségének rangos Isaac Ray-díjának birtokosa – a következő kijelentést tette: „Ha a többség akarata úgy kívánja, hogy a szexuális bűnelkövetőket nagy számban […] és határozatlan időre megfosszák a szabadságuktól, és államköltségen tartsák el őket, akkor én készségesen támogatom ezt az ítéletet.”11
Tudomásom szerint Jaffe semmi effélét nem állított. De atettek magukért beszélnek: cselekedeteiből egyértelműen kiderül, hogy a „drogos bűnelkövetőkel” szemben a fentihez hasonló megítélést és bánasmódot favorizálja. Magának a „hivatalának” a létezése is szakmai igazolást nyújt a politikailag támogatott drogellenes tevékenységhez, és így maga a hivatal is a „kábítószerrel visszaélők” szabadságtól való megfosztásának és állami költségen való határozatlan idejű eltartásának eszközévé válik!
Hogy miként torzítja el a tudományos orvosi szakmát a misszionárius orvoslás – ahol Jaffe a misszionárius szerepét játssza –, annak remek példája az ópium és morfium meghatározásának változása a legszélesebb körben elfogadott és használt angol nyelvű tankönyvben, a Louis Goodman és Alfred Gillman által írt The Pharmacological Basis of Therapeutics (A gyógyaszat gyógyszerészeti alapjai) című munkában.
Az 1941-ben megjelent első kiadásban a szerzők az opiátok farmakológiáját egy „A morfium és más ópiumalkaloidák” című fejezetben tárgyalják. Ennek első bekezdése következőképpen hangzik:
1680-ban Sydenham azt írja, hogy „Az orvosságok közül, melyeket a mindeható Isten nagy jóságában az embernek adott, hogy szenvedését enyhítsék, nincs még olyan hatásos szer mint az ópium.” Ez az értékelés máig megállja a helyét. Ha a gyógyszerek számának jelentős korlátozása volna szükséges, akkor az orvosok nagy többsége a megtartandó gyógyszerek listájának elejére helyezné az ópiumalkaloidákat, és főképpen a morfiumot. A morfium páratlan hatású érzéstelenítő, használata az orvoslásban és a sebészetben számos alkalommal létfontosságú.12
Bár a fejezetben az ópiumfüggésről és kezeléséről szerepel egy rövid összegzés, nincs külön fejezet szentelve a kábítószerfüggésnek, és a „kábítószeres visszaélés” kifejezés sem található meg sehol a könyvben.
A második kiadás, ugyanezen szerzők tollából, 1955-ben jelent meg. Itt sincs jelentős változás az opiátok bemutatásában, és a fent idézett bekezdést vátoztatás nélkül adták ki.13
A harmadik kiadást 1965-ben adták ki Goodman és Gillman szerkesztésében, az egyes fejezeteket azonban más-más szerzők jegyzik. Az opiátokról szóló fejezetet, amelynek a címe immár „Narkotikus érzéstelenítők”, a pszicháter Jerome H. Jaffe írta, amely figyelemre méltó választás tekintettel a morfium e könyv korábbi használt meghatározására, miszerint a morfium „használata az orvoslásban és a sebészetben számos alkalommal létfontosságú”. A morfiumot nyilvánvalóan nem alkalmazzák gyógyszerként a pszichiátriában, legalábbis nem úgy, ahogy ezt az orvoslásban és a sebészetben teszik. Éppen ellenkezőleg: a pszichiátriát az opiátok használatának megakadályozásával szokták összefüggésbe hozni. És valóban, ebben a kiadásban található egy új fejezet is „Kábítószerfüggés és kábítószeres visszaélés” címmel, amelyet a várakozásoknak megfelelően szintén Jaffe írt. Nem olyan ez, mint amikor egy náci ír a zsidókról, vagy mint amikor egy zsidó ír a nácikról? Bár a nácik hatalomra kerülése után Németországban ugyan ki más írhatott volna a zsidókról, mint egy náci? És mióta a nácikat legyőzték, ki más, mint esküdt ellenségük, lehetne a nácik kinevezett szakértője? Vagy, hogy egy másik analógiával éljünk, a tény, hogy Jaffe az ópium terápiás használatáról ír fejezetet, éppen olyan, mintha én egy pszichiátriai tankönyvben az elektrosokk vagy a kényszerbeszállítás alkalmazásáról írnék egy fejezetet. És mégis, se Goodman, se Gillman, és talán senki más sem találta különösnek, hogy az ország egyik vezető opiátellenes hivatalnoka éppen az opiáthasználatról írjon. Ebből is látható, hogy a kortárs farmakológiai irodalmat milyen mélyen fertőzte meg a pszichiátria és a drogellenes háború.
Bár az ópium farmakológiája nem változott 1955 és 1970 között, és nem fejlesztettek ki ebben az időszakban új, jobb fájdalomcsillapítókat sem, Jaffe kétszer is megváltoztatta a már idézett bekezdést. A harmadik kiadásban a Sydenham-idézethez hozzáfűzi: „Ez az értékelés, kisebb módosításokkal, máig megállja a helyét.” [14] Az 1970-ben megjelent negyedik kiadásban Jaffe még mindig idézi Sydenhamet, de az ópiummal kapcsolatos elfogadó megjegyzést, melyet a harmadik kiadásban már némileg megváltoztatott, ezúttal teljesen mellőzi.15 A harmadik és a negyedik kiadásban a morfiumot magasztaló két mondatot felváltja a fájdalomcsillapítás „újabb hatóanyagairól” szóló friss szövegrész – így az opiátok jelentőségét tovább csökkenti. Ahogyan a totális politikai diktatúrák híveitől megtanulhattuk, hogyan kell a történelmet átírni, a totális terápiás diktatúrák híveitől megtanulhatjuk, miképpen lehet a farmakológiát is a kor szájízéhez igazítani.
Ugyanazok a megfontolások, amelyeket Jaffeval kapcsolatosan elsoroltam, természetesen minden hivatalosan megbízott drogabúzus-szakértőre is vonatkoznak: ők éppúgy az illegális, pszichoaktív szerek elleni keresztes háború főpapjainak tekinthetők, ahogyan például Timothy Leary is az ugyanezeknek a szereknek az érdekében vivott keresztes háború főpapja volt. Vagyis fenntartom azt, hogy az úgynevezett drogszakértők végső soron a társadalmunk által félt és elutasított anyagokkal kapcsolatos, politikai célokat szolgáló orvosi hazugságok kereskedői.
Természetesen e kereskedők tevékenysége iránt nagy társadalmi kereslet mutatkozik, mint ahogy ezzel párhuzamosan igény van azok elhallgattatására is, akik el akarják adni vagy mondani az igazságot. 1970 februárjában a Syracuse Post-Standard egyik vezércikke nem csupán dicshimnuszt zengett Rockefeller kormányzó „265 millió dollaros kábítószerfiiggőség-ellenes programjárol”, hanem határozottan azt sürgette, hogy „egyetlen ember irányítsa az egész programot, aki szinte diktátori hatalommal van felruházva [...], egy cár, ha úgy tetszik.” A vezércikk végül az alábbi megvilágosító figyelmeztetéssel zárul: „A legelső lépésként el kellene távolitani az állami egyetemről és az iskolákból minden olyan tanárt vagy egyéb alkalmazottat, aki nyilvánosan vagy magánemberkent fellép a diákok azon jogának védelmében, hogy bármilyen szert használjanak. […]”16 Beleértve az aszpirint is?
Ahogy a papi hittérítők pogányokat kreáltak a bennszülöttekból, hogy – könnyebb legyen őket áttéríteni hivő keresztényekké, úgy kreálnak a klinikai misszionáriusok drogos visszaéléket a normától eltérő drogfogyasztási szokású emberekből, hogy könnyebb legyen őket átváltoztatni normális alkohol- és dohányfogyasztókká. Egy mostani példa – amelyet szinte véletlenszertüen választottam ki egy napilapbol – híven illusztrája, hogyan gyártják a drogabúzus-szakértők a ,,drogörülteket” és elborzasztó élményeiket.
1968 januárjának elején, Raymond P. Shafer – akkoriban Pennsylvania kormányzója, majd késébb Nixon Marihuána-bizottságának elnőke – bejelentette, hogy hat gimnazista diák LSD hatása alatt annyi ideig bámult a napba, hogy megvakult. Állításat Dr. Norman Yodernek – a Pennsylvania Állami Joléti Hivatalan belüli vakok osztálya megbízottjának – a beszámolójával támasztotta alá. Hamarosan kideriilt azonban, hogy a történet nem felelt meg a valóságnak. 1968. janudr 19-en a The New York Times beszámolt arról, hogy „a kormányzó, aki egy tegnapi sajtókonferencián azt nyilatkozta, hogy meg van arról győződve, hogy a hir igaz, bejelentette, hogy nyomozói ma reggel kideritették, hogy a történet csupan Dr. Yoder »koholmanya«. [...] A kormanyzó elmondta, hogy Dr. Yoder, akit nem tudtak elérni, hogy megszólaltassák, beismerte, hogy a történet csupán kitaláció volt. [...] A hivatalnokokat megdöbbentette a kormányzó bejelentése, hiszen mindannyian önzetlen, közkedvelt és megbízható közhivatalnokként ismerték Dr. Yodert.”17
Az ilyen típusú leleplezések a legcsekélyebb hatással sem voltak sem a droghasználat elleni keresztes hadjáratra, sem arra, hogy Shafer kormányzót továbbra is a terület szakértőjeként tartsák számon. Dr. Yodertől és hazugságaitól pedig a korunkra olyannyira jellemző módszerrel szabadultak meg. William C. Sennett igazságügy-miniszter azonnal „háborodottnak és betegnek” minősítette, és hazudozását „a gyerekek illegális LSD-használata felett érzett aggodalmának” tulajdonították.18 Mindez azonban közel sem ad magyarázatot a lelkes fogadtatásra, amellyel Dr. Yoder történetét a pennsylvaniai állami hivatalnokok körében és a nemzeti sajtóban üdvözölték. Tény, hogy Dr. Yoder pontosan azt mondta, amit mindenki hallani és hinni akart, nevezetesen azt, hogy az LSD valójában milyen rettenetesen veszélyes.
Még azt követően is, hogy Dr. Yoder történetét a kormányzó kitalációnak bélyegezte, egy neves pennsylvaniai szenátor kitartott amellett, hogy a történet igaz, és „bizonyítéka van arra, hogy a hat középiskolás diák megvakulása az LSD-transz alatt nem kitaláció”.19 (Érdekes, hogy a fentieket hangoztató Benjamin R. Donolow szenátor korábban kábítószerügynökként dolgozott.) Dr. Yoder továbbra is elérhetetlen maradt a sajtó számára, mivel „bevonult a Philadelphiai Pszichiátriai Központba”. Donolow szenátor számára ez azt jelentette, hogy „Yoder hatalmas nyomás alatt állt, hogy azonosítsa ezeket a diákokat, és lehetséges, hogy úgy döntött, akár a karriere feláldozása árán is megvédi őket, és ezért kiáltotta ki kacsának a történetet. »Pontosan az a fajta ember, aki hat gyerek védelme érdekében képes feláldozni a karrierjét«, mondta Donolow. »A magasztos elvek embere.«”20
A fenti dolgok egyikét sem említették, sőt, azt gondolom, kevesen emlékeztek minderre, amikor 1971-ben Nixon elnök kinevezte Raymond P. Shafert az újonnan szerveződő Marihuána-bizottság élére. Talán maga Shafer kormányzó is megfeledkezett minderről. 1972 márciusában, amikor sajtótájékoztatót tartott a bizottság által készített 1184 oldalas jelentés megjelenése alkalmából, bejelentette, hogy „a marihuánaügyre vonatkozó politikai viták ideje lejárt”.21 Vajon Shafer kormányzó éppolyan őszintén hitt ebben is, mint amennyire a napba bámuló diákok megvakulásáról szóló kitalált történet igazságában?
Itt elérkezünk egy kellemetlen tanulsághoz, amelyet kénytelenek vagyunk leszűrni: Amennyiben Shafer kormányzó elhiszi, hogy a marihuánáról szóló jelentés nem politikai jellegű, akkor őt is éppen olyan őszintén vezeti félre saját ideológiája és küldetéstudata, mint ahogyan ez az egykori inkvizítorokkal történt, akik azt képzelték, hogy a boszorkányégetésekről szóló beszámolóik nem vallási jellegűek, hanem tényszerűek. Ha viszont nem ezt hiszi, akkor szándékosan állít valótlanságot.
Két egyszerű kérdést szeretnék tisztázni. Először: a rabbik és a papok, a pszichiátriai és a politikai drogszakértők nem aziránt érdeklődnek és nem azt mondják el nekünk, hogy a drogok milyen hatásúak. Ehelyett azt mondják meg nekünk, hogy hogyan kellene viselkednünk. Másodszor: valahányszor valakik meg akarják mondani, hogy hogyan viselkedjünk, olyan észrevételek és vélemények segítségével kell értékelnünk az általuk javasolt eljárás indítékát, amelyek nem maguktól a politikacsinálóktól származnak. Ha nem így teszünk, csak magunkat hibáztathatjuk azért, hogy hagytuk átejteni magunkat.
Természetesen nem hiszek az „értékmentes” tudomány, és még kevésbé az értékmentes „társadalomtudomány”, létezésében. Így a pártatlan megfigyelő vagy megfigyelés naiv gondolatát sem szorgalmazom. Éppen ellenkezőleg: azt sürgetem, hogy a megfigyelő céljai és értékei legyenek a lehető legvilágosabbak és legfélreérthetetlenebbek. Az amerikaiak például meglehetősen tisztán látták, hogy Timothy Leary célja nem az LSD hatásának megértése volt, hanem az LSD használatának népszerűsítése. Ezt ki is mondta, és ennek kimondásával pénzt is keresett. Hasonlóképpen világossá kellene tenni, hogy azokat az embereket, akik a drogok tiltásából kívánnak karriert csinálni, szintén nem a marihuána vagy a heroin hatásai érdeklik, hanem az, hogy miként akadályozzák meg az embereket ezeknek a drogoknak a használatában. Némelyikük elég őszinte ahhoz, hogy indítékait a világ elé tárja, miközben persze mindnyájan pénzt keresnek azzal, hogy úgy tesznek, mintha ezt megtették volna. És bár talán nincs is olyan személy, akit egy efféle vitában semlegesnek vagy elfogulatlannak tekinthetnénk, azért akadnak olyanok – méghozzá valószínűleg szép számmal – akik sem a drogtiltók, sem pedig a drognépszerűsítők oldalán nem hajlandóak térítő tevékenységet folytatni.
Kijózanító gondolat, hogy ugyanez a jelenség – vagyis a tiltók és a népszerűsítők szembenállása, melyek közül egyik fél ügyét sem vállalhatta fel egy magára valamit is adó ember – az alkoholtilalom idején is megmutatkozott, melyre a nyilvános és magánostobaságok nagy amerikai megfigyelője, Henry Mencken is rámutatott. Mencken mondandója a témában lentét a jelenlegi helyzetre is könnyen alkalmazható.
Vessünk egy pillantást mondjuk az úgynevezett italozásproblémára, amely egy nagyobb problémának, az ember veleszületett és gyógyíthatatlan önzésétől való megmentésének a része. Mi tehát az italozásproblémáról szóló végtelennek tűnő viták leglátványosabb eleme? A legjellegzetesebb elem az, hogy igen kevés tisztességes, intelligens ember foglal állást az ügyben. Nemzetünk legnagyobbjai, akik más területeken mutatkozó képességeikért méltán elismertek, ritkán tanúsítanak érdeklődést ez ügy iránt. A megoldáson egyfelől egy ordító szamárcsorda munkálkodik, amelynek minden tagja meggyőződéssel hiszi, hogy egyik napról a másikra megoldhatja a bajt. Másfelől viszont bizonyos érdekcsoportok által felbérelt, zavaros alakok tömege csűri-csavarja és teszi megfoghatatlanná a kérdést, akiknek titkolt célja, hogy a probléma megoldatlan maradjon. Az egyik oldalon az alkoholtilalom hivatásos gladiátorai, a másikon a serfőzők és a szeszégetők ügynökei állnak. De miért kerülik a kérdést az elfogulatlan józan gondolkodású emberek? Miért hallunk olyan keveset az ügyről olyanoktól, akik személyesen nem érdekeltek benne, és így becsületesen és pontosan tudják szemlélni a dolgokat?22
Mencken számos lehetséges választ felkínál, hogy aztán sorban elvesse mindet. Véleménye szerint a tisztességes, intelligens emberek azért nem ártják bele magukat ebbe a „problémába”, mert „nincs olyan valóban intelligens ember, aki azt gondolná, hogy a probléma egyáltalán megoldható”.
Szerintem van még egy magyarázat arra, hogy az intelligens emberek miért kerülik az alkohol- vagy éppenséggel a drogprobléma olyanfajta „elemzését”, amelyet Mencken keresett. Mencken erre az értelmezésre azért nem gondolt, mert a kérdést nem vallási jellegűként kezelte. Ha azonban a kérdést vallási jellegűként kezeljük, akkor a jelenlegi drogvita hasonlatossá válik az európai vallásháborúk fénykorában a katolikusok és a protestánsok között zajló vitához. Akkoriban két keresztény szekta szembenállásának lehettünk tanúi. Egyesek a katolikusokat támogatták, mások a protestánsokat. Ki vállalkozhatott volna akkoriban nyilvánosan a két csoport hiedelmeinek és mitológiáinak tüzetes vizsgálatára és egyszersmind megkérdőjelezésére? Ilyen helyzetben egészen természetes, hogy egyesek az egyik szertartásrendszer és mitologikus szimbólumkészlet megerősítésén fáradoznak, míg mások az ellentétes oldalon teszik ugyanezt, miközben azok, akik mindkét fél demitologizálásában érdekeltek, hallgatnak.
Jelenlegi helyzetünkre ugyanez érvényes. Adott egyfelől a hatalom, a maga drogszertartásaival és mitológiával, jutalmazó- és büntetőeszközeivel, másfelől adott az ellenkultúra, a maga drogszertartásaival és mitológiával, jutalmazó- és büntetőeszközeivel. Számos politikus, orvos és egyéb drogszakértő fáradozik tehát az uralkodó drogmitológiák és -szertartások megerősítésén, míg mások – önjelölt guruk és laikusok egyaránt – elfogadják az összes drogmitológiát és -szertartást a maguk valójában, és elutasítják a felvetést, hogy ezek kémiai vagy gyógyszerészeti hatások tudományos leírásai lennének. És, amint arra Mencken is ramutatott, ennek a harmadik álláspontnak a támogatói – akárhányan legyenek is – feltűnően hallgatagok.