Samuel Butler angol író a következő szavakkal jellemezte munkáját: „Semmilyen témában nem ragadok tollat, hacsak úgy nem vélem, hogy az emberek tudatát formálók tévednek. Ennek szükségszerű velejárója, hogy írásaim szembeszegülnek az adott témában meghatározó személyek véleményével.”1
Ez az általam írott könyvekre is igaz, különösen erre, hiszen a kortárs orvosi-politikai vitákban nincs még egy olyan terület, mint a drogpolitika, ahol a véleményformálók álláspontja ennyire téves lenne. A drogokról, a drogfogyasztásról és a drogokkal kapcsolatos törvényekről folyó jelenlegi viták valójában kollektív vakságunknak, buzgó felejtésünknek, és végül, de nem utolsósorban embertársaink iránti embertelenségünk olthatatlan szenvedélyének állítanak emlékművet.
Bizonyos ételek és italok fogyasztásának vallási-ceremoniális tiltásától eltekintve az emberek az ősidőktől egészen a huszadik századig szabadon megválaszthatták, mit vesznek magukhoz. A koka, a kender (marihuána), a varázsgombák, az ópiumpipacs természetes közegükben termő növények, és a belőlük készített termékeket ősidőktől fogva biztonságosan és jótékonyan használták fel: marihuánát és ópiumot fájdalomcsillapításra és nyugtatóként; kokát, hogy erőt merítsenek belőle, peyote-t,* hogy természetfeletti élményeket tapasztaljanak meg. Ezer éven keresztül az emberek maguk által és maguk számára szabadon használhatták ezeket az anyagokat, és ezzel az öngyógyítás éppoly elemi emberi joggá vált, mint a táplálkozás. A következő kérdést kell feltennünk magunknak: miért csak és miért éppen a huszadik században vált ezeknek az ősi szereknek a használata különleges társadalmi és politikai kérdéssé, és különösképpen miért az Egyesült Államokban? Ebben a könyvben többek között erre a kérdésre keresem a választ.
A szavazócédula urnába ejtése, azaz a szavazás polgári szerepünk fontos, emblematikus aktusa. De az evés és az ivás még fontosabb aktusok. Ha a politikusválasztás vagy a táplálékválasztás szabadsága között kellene választanunk, csak nagyon kevés ember – ha lenne egyáltalán ilyen – választaná a szavazás szabadságát. És valóban, miért is lenne valaki annyira kötözni való bolond, hogy a táplálék megválasztására vonatkozó természetes, vele született jogát eladja egy politikai jelölt megszavazásának egy tál lencséjéért? Mégis, ma az amerikaiak többsége éppen ezt teszi: haszontalan szavazati jogokra cserélik fel fontos, személyes jogaikat. És, hasonlóan más helyekhez, az európaiak és más országok lakói is buzgón követik példájukat. Ennek az eredménye, hogy az emberek áldott politikai jognak látják az önkormányzás fikcióját, és átkozott orvosi nyavalyának az öngyógyitás valóságát. Ennek az eredménye, hogy az emberek hozzászoktak, hogy olyan társadalmakban éljenek, ahol nyughatatlan háború folyik a drogok ellen, és ennek az eredménye, hogy az emberek elfelejtették azokat a szavakat, melyekkel pontosan megfogalmazhatnák és értékelhetnék saját drogellenes politikájuk katasztrofális társadalmi következményeit. Megbabonázottan az olyan új, képzeletszülte betegségek halálos fenyegetésétől, mint például a kémiai dependencia, a szubsztanciaabúzus, nem látjuk a kollektív önvédelem nevében elkövetett totaliariánus-terápiás erőfeszítések politikai veszélyeit. A francia politikai-gazdasági filozófus, Frederic Bastiat (1801—1850) már figyelmeztetett arra, hogy „a védelem csak arra az egyetlen pontra összpontosít, ahol jót cselekszik, míg a védelem által okozott károk széles körben hatnak. A jó láthatóvá válik a külső szemlélő számára; a rossz csak a szellem belső látása előtt fedi fel magát”2 A kábítószertiltás okozta károk elég nyilvánvalóak: a tiltás bűnt szül, és ennélfogva a bűnözők kilépnek a légynek sem ártó honpolgárok köréből, akik infantilizálódnak és gyermeki módon függnek a hazug hatalmasságoktól.
Az általunk drogproblémának nevezett személyes magatartásformák és társadalmi tranzakciók bonyolult halmaza a szó szoros értelmében nem alkot olyan problémát, amely fogékony lenne valamilyen megoldásra. A matematikai problémáknak létezik megoldásuk. A társadalmi problémáknak nem. Veszélyes tévedés olyan ellenségekként beállítani bizonyos anyagokat, amelyeket támadnunk kell, és amelyeket gyökerestül ki kell irtanunk, ahelyett, hogy elfogadnánk őket, mint potenciálisan hasznos és egyben potenciálisan káros anyagokat, és megtanulnánk velük kompetens módon megbirkózni.
Miért akarunk drogokat? Alapvetően ugyanazért, amiért egyéb dolgokat. Azért akarunk drogokat, hogy enyhítsük fájdalmainkat, gyógyítsuk betegségeinket, növeljük teljesítményünket, megváltoztassuk hangulatunkat, leküzdjük álmatlanságunkat, vagy egyszerűen csak azért, hogy jobban érezzük magunkat – vagyis éppen azért vágyunk drogokra, amiért vágyunk a biciklire, az autóra, a kamionra, a traktorra, a létrára, a láncfűrészre, a sílécre és a sárkányrepülésre: hogy termékenyebbé és kellemesebbé tegyük életünket. Évente emberek tízezrei sérülnek vagy halnak meg az ilyen és ehhez hasonló dolgok használatával járó balesetek eredményeként. Miért nem beszélünk hát sílécabúzusról vagy éppen láncfűrészproblémáról? Azért, mert az ilyen dolgokat használó emberekről feltételezzük, hogy elsajátítják az említett tárgyak használatát és igyekeznek elkerülni azt, hogy önmaguknak vagy másoknak ártsanak velük. Ha bajba sodorják magukat, akkor feltételezzük, hogy véletlen baleset történt, és mindent megteszünk, hogy felgyógyuljanak sérüléseikből; ha figyelmetlenül kárt okoznak másoknak, akkor polgári és büntetőjogi szankciókkal sújtjuk őket. Röviden: megfelelő megoldásokkal próbálunk alkalmazkodni azokhoz a problémákhoz, amelyeket környezetünknek ezek a potenciálisan veszélyes szerkentyűi idéznek elő. Mindazonáltal: miután nemzedékek élték le életüket a veszélyes drogokkal szemben (jóllehet illuzórikus) védelmet nyújtó orvosi gyámság alatt, már nem tápláljuk önállóságunkat és önfegyelmünket, ami ahhoz szükséges, hogy kompetens felnőttekként éljük le életünket abban a világban, amelyet farmakológiai-technológiai korunk gyümölcsei lepnek el.
Lényegi állításom az, hogy az általunk drogproblémánk nevezett dolog olyan, egymással kölcsönös kapcsolatban álló jelenségek összetett halmaza, amelyek személyes kísértéseink, választásaink és felelősségeink termékei, amelyekhez törvények és társadalmi elvek sokasága társul, mely törvények és elvek abból erednek, hogy képtelenek vagyunk a drogokkal őszintén szembenézni. Ha ez az alapállítás téves, akkor gyakorlatilag a könyv legtöbb kijelentése téves. De ha igaz, akkor szinte minden, amit az amerikai kormány, az amerikai törvényhozás, az amerikai orvoslás, az amerikai média, az amerikai többsége és a drogok elleni amerikai hadjáratba bekapcsolódó országok kormányai és lakói a kábítószerekkel kapcsolatban gondolnak és tesznek, kolosszális és költséges tévedés. Ha egyszer a cenzorok által listára tett könyvek elolvasásának vágya nem gyógyítható antikönyvpirulával, akkor a heroin vagy az egyéb kábítószerek iránti vágy sem gyógyítható ellendroggal (például metadonnal) vagy úgynevezett kezeléssel (például bíróság általelrendelt kórházi kezeléssel, gyógyításnak álcázott erőszakkal).
Végezetül, szeretném kifejzni elragadtatásomat, hogy egyik könyvem végre anyanyelvem is megjelenhet, és szeretném szívből jövő köszönetemet kifejezni Takács Juditnak és Chris Swartnak, hogy ezt áldozatos munkájukkal lehetővé tették. szívből jövő köszönetemet kifejezni Takács Juditnak és Chris Swartnak, hogy ezt áldozatos munkájukkal lehetővé tették.