Évezredekkel ezelőtt, abban a korban, amit előszeretettel nevezünk „primitívnek” (miáltal a mi korunk „modernné” válik anélkül, hogy különösebb erőfeszítéseket kellene tennünk e minősítés kiérdemléséért), a vallás és az orvoslás egységes és egymástól elválaszthatatlan vállalkozás volt, mely szorosan kötődött a kormányzáshoz és a politikához – mivel e gyakorlatok mind a közösség és a közösség tagjait alkotó egyének integritásának fenntartásán fáradoztak. Vajon az ősi társadalmak és gyógyító papjaik mi módon védték meg az embereket a dögvésztől és az éhínségtől, a háborús összecsapások veszedelmeitől, és mindazon egyéb sorscsapástól, melyek abban az időben az embereket és a népeket fenyegették? Általában bizonyos vallási szertartások bemutatatásával.
Az ősi görög társadalmakban (és máshol is) ezen vallási ceremóniák egyike volt az emberáldozat bemutatása. A „primitív” ember számára a bűnbak kiválasztása, megnevezése, különleges előkészítése és végezetül rituális elpusztítása a legjelentősebb és leghatásosabb ismert „terápiás” beavatkozásnak számított. Az ókori Görögországban a bűnbakként feláldozott személyt pharmakosnak nevezték. Azaz: modern kifejezéseink – mint például a farmakológia, a gyógyszerészet – gyökerei a legtöbb értelmező szótár hibás meghatározásaival ellentétben nem a „gyógyszer”, „drog”, „méreg” stb. szavaknál keresendők, hanem a „bűnbaknál”! Mindazonáltal el kell ismerni, hogy miután – talán valamikor a Krisztus előtti hatodik században – az ókori görögök felhagytak az emberáldozattal, a szó fokozatosan a „gyógyszer”, a „drog” és a „méreg” jelentést vette fel. Érdekes módon a modern albán nyelvben a pharmak szó máig is csak „méreg” jelentésű.
A „modern” olvasó hajlamos mindezt etimológiai kuriózumként egy hanyag vállrándítással elintézni. A „modern” ember „lehetetlen ostobaságnak” tekinti a varázslatot, amelyben elődei hittek. A „modern” ember nem hisz a varázslatokban. Ő csak a tényekben, a tudományban, az orvoslásban „hisz”. Amennyiben a modern szellem e kritikai jellemzése megállja a helyét, akkor két dologra mutat rá élesen: egyrészt arra, hogy miként az emberi anatómia és fiziológia csak keveset változott – ha változott egyátalán – a múlt során, mondjuk az elmúlt háromezer év alatt, ugyanúgy a társadalmi szerveződések és a társadalmi szabályozás alapelvei szintén csak keveset változtak; másrészt pedig arra, hogy legalábbis egynémely tekintetben a modern ember talán „primitívebb”, mint ókori társa. Amikor a régiek bűnbakkal találkoztak, legalább képesek voltak felismerni, hogy az, ami: pharmakos (emberáldozat). Amikor a modern ember találja szemben magát a bűnbak jelenségével, nem ismeri el, illetve visszautasítja annak jelentését; ehelyett „tudományos” magyarázatokat keres, hogy e magyarázatokkal elfedje a nyilvánvalót. Azaz a modern szellem számára a boszorkányok mentálisan beteg nők; a náci Németországban élő zsidók a tömegpszichózis áldozatai; a kényszerkezelt mentális betegek olyan betegek, akik nincsenek tudatában annak, hogy kezelésre szorulnak; és így tovább. Azt állítom és a következőkben arra próbálok rámutatni, hogy a pharmakoi (az emberáldozatok) iránti kielégíthetetlen emberi vágy szülte bűnbakok hosszú sorában manapság a legfontosabbak között vannak bizonyos olyan anyagok, amelyeket „veszélyes drogoknak”, „narkotikumoknak” vagy éppen „doppingszereknek” nevezünk; bizonyos vállalkozók, akiket „dílereknek” vagy „drogterjesztőknek” nevezünk; és bizonyos személyek, akik ezeket a tiltott szereket használják, akiket „drogosoknak”, „drogbetegeknek” vagy „kábítószerfüggő személyeknek” nevezünk. Ez az áltudományos és álorvosi nyelvezet egyszerre az oka és az eredménye a bűnbakképzés és a bűnbakok irányában megnyilvánuló feltűnő, modern kori érzéketlenségnek. A civilizált ember, szemben primitív elődeivel, „tudja”, hogy az ópium veszélyes narkotikum; hogy a drogárusok gonosz emberek, akiket úgy kell kezelni, mint a gyilkosokat; és hogy a drogokat használó egyének egyszerre betegek és bűnösök, akik saját érdekükben – akár akaratuk ellenére is – „kezelésre” szorulnak. Vagyis a modern ember „tudja”, hogy ezek egyike sem bűnbak. Egy, a New York állambeli új, 1973-as drogtörvényt népszerűsítő hirdetés a következő felhívással zárul: „Védjük meg a drogosokat önmaguktól, és segítsünk, hogy New York olyan hely legyen, ahol jó élni”.1
Az ókori görögök minden bizonnyal felismerték volna, hogy az a helyzet, amire a törvény utal, és amelynek maga a törvény is egy fontos része, a pharmakoi-jal (az emberáldozatokkal) és nem a farmakológiával (a gyógyszertannal) kapcsolatos. Mi erre a felismerésre képtelenek vagyunk. E tény pedig az emberek emberáldozat utáni vágyának csillapíthatatlanságában megnyilvánuló, elfojthatatlan embertelenséget tükrözi. A következőkben arra próbálok rámutatni, hogy ez a vágy miként nyer kielégülést a farmakológiába vetett hitünkön és a ceremoniális kémia jellegzetes szertartásain keresztül. Érvelésem követéséhez egy időre fel kell függesztenünk a hagyományos bölcsességbe vetett hitünket, különösen mert ez a fajta bölcsesség a meghatározó manapság az egyház, az állam és az orvostudomány tanításaiban.
Az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése kimondja az egyház és az állam szétválasztását; ezzel azt jelzi, hogy ezek különálló és szétválasztható intézmények. Ehhez hasonlóan a modern társadalmak éles határvonalat húznak a vallás és az orvostudomány, a papok és az orvosok között, jelezve ezzel, hogy a papi és az orvosi vállalkozások és intézmények egymástól elkülönülő és elkülöníthető dolgok. Bizonyos – meglehetősen szűk – határok között és bizonyos – eléggé körülhatárolható – célok érdekében valóban lehetséges és indokolt a vallás elkülönítése az orvoslástól, és mindezek különválasztása a kormányzattól. Mindazonáltal ezek az elkülönítések – valamint a belőlük fakadó nyelvi és szellemi szokások – következtében szem elől tévesztettünk néhány nagyon ősi, nagyon egyszerű és nagyon mély igazságot: mindenekelőtt azt, hogy minden társadalom legfontosabb feladata tagjai viselkedésének szabályozása; azt, hogy az ókori világban nem vált szét a pap és az orvos szerepe; és azt, hogy az egyház, az orvostudomány és az állam a mai modern világban is folytatja együttműködését az egyéni magatartás szabályozása által megvalósított társadalmi rendfenntartásban.
A társadalmi szabályozás tekintetében természetesen a „törvény” az alapvető fogalom, ami régebben „rabbinikus”, „kanonikus” és „egyházi”, valamint „világi”, „politikai” és „jogi” törvény volt; és ami manapság látszólag teljes egészében „világi”, illetve „jogi” törvény, miközben valójában „vallási” és „politikai” törvény is, sőt leginkább „orvosi” és „pszichiátriai” törvény. Önámításunk hatalmának fényes bizonyítéka, hogy hiszünk abban, hogy civil szabadságjogainkat a politikusok felől érkező fenyegetések ellenében kiterjeszthetjük, miközben az orvosoktól és pszichiáterektől érkező fenyegetéseket szinte hívogatjuk és magunkhoz öleljük.
A szabadságjogainkat veszélyeztető fenyegetéseknek, valamint a szabadságjogainkat korlátozó törvényekben szereplő vallási, orvosi, illetve jogi fogalmak és szankciók lényegi egységének ékes példái New York állam 1973. szeptember elsején hatályba lépett drogtörvényei. A törvények bevezetésekor az újságok hasábjain – majdnem egész oldalas – hirdetésekben figyelmeztették az embereket: „Ne hagyd, hogy droggal a kezedben tetten érjenek!”. Az új törvények célját a következőkkel magyarázták: „Meg kell akadályozni, hogy az emberek illegális drogokat törvénytelenül értékesítsenek vagy birtokoljanak, és rehabilitálni kell azokat, akik már függőségben szenvednek vagy akiket a kábítószer rabjává válás veszélye fenyeget.”2 A New York állam kormányzata által tiltani kívánt kábítószerek vonatkozásában a „kábítószer rabjává válás veszélyével” fenyegetett emberek „rehabilitálásának” gondolata – akár a bűncselekményt, akár az ezért járó büntetést tekintjük – természetesen lényegében vallásos gondolat.
Az orvoslás, a pszichiátria és a jog ötvözésének gyakorlata, ami benne rejlik minden ilyen jellegű törvényben, az új törvények elnevezéseiben jut világos kifejeződésre, mint: „közegészségügyi törvény 33. paragrafus; mentális higiénia törvény 81. paragrafus; Büntető Törvénykönyv 220. paragrafus.” Továbbá azt is megtudhatjuk, hogy a „drogtörvények tartalmazzák a bűncselekmények […] és az értük járó büntetések […] felsorolását.” Majd arra serkentik a „kábítószerfüggőket”, hogy jelentkezzenek „kezelésre”: „A törvény betartatásán túl az állam jelentős összegeket költ a kábítószerfüggés kezelésére. […] A kezelési program a nap 24 órájában igénybe vehető. Csak tárcsáznod kell!”3
Végezetül e törvények tartalma, azaz a törvényen kívül helyezett magatartásformák és az értük kirótt büntetések remekül illusztrálják az ilyen jellegű törvényalkotás egyesített mágikus-orvosi-politikai jellegét. „Bármely narkotikum” két vagy több unciájának törvénytelen birtoklásáért „15 évtől életfogytig terjedő börtönbüntetés” jár; egy vagy több uncia marihuána törvénybe ütköző birtoklása egytől tizenöt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható; 5 milligramm vagy azt meghaladó mennyiségű LSD törvénybe ütköző birtoklásáért egy évtől életfogytig terjedő börtönbüntetés szabható ki.
Ahhoz, hogy megértsük, hogy egyes emberek miért fogyasztanak bizonyos anyagokat, és mások miért jelentik ki ezekről az anyagokról, hogy „törvénytelenek”, és üldözik ádázul az e szereket fogyasztókat, vissza kell nyúlnunk a kezdetekhez, a társadalmi szerveződés és a társadalmi szabályozás alapelveihez.
A görög vallásról írt klasszikus tanulmányában Jane Ellen Harrison kifejti, hogy ő mit tekint általában a társadalmi szerveződés és különösen a vallási rituálék alapvető törvényének – nevezetesen „az élet megóvását és felemelését”.4 Az egyén és a közösség életének védelme kétféle módon valósulhat meg, „melyek közül az egyik negatív, a másik pozitív: az élet szempontjából veszedelmesnek tekintett dolgokat száműzik, míg a kedvezőnek tartott dolgokat támogatják”.5
Harrison szerint annak érdekében, hogy élhessen, „a primitív ember szembekerült azzal az ősi kettős feladattal, hogy egyfelől megszabaduljon a gonosztól, másfelől elérje a jót. A primitív ember számára a gonosz természetesen főként az éhség és a terméketlenség, míg a jó az élelem és a termékenység. A »jó« héber megfelelője eredetileg »jó megenni« jelentésű volt.”6 Az egyének és a társadalmak tehát arra törekednek, hogy magukba fogadják, amit jónak tartanak, és kivessék magukból, amit gonosznak tartanak. Ez az elv persze fordítva is alkalmazható: megtörténhet – és gyakran meg is történik –, hogy egyes egyének vagy csoportok azért fogadnak el, illetve tiltanak bizonyos anyagokat, hogy ezáltal igazolni tudják azok jóként vagy rosszként való meghatározását. Ennélfogva a rítus szimbolizálja és határozza meg a szertartásos keretek közt felhasznált vagy elkerült anyag jellegét, másfelől viszont az adott anyag jóságába vagy rosszaságába vetett hit megerősítésként hat a rítusra. Ezzel magyarázható az ilyen jellegű hiedelmek és rítusok társadalmi stabilitása és a megváltoztatásukra törekvő „racionális” vagy „tudományos” érvekkel szembeni immunitása. Ezzel magyarázható az is, hogy egyes egyének és csoportok miért köteleződnek el oly mélyen bizonyos anyagok – mint az alkohol vagy az ópium, a sertés- vagy a marhahús – (rituális) fogyasztása mellett, míg mások miért törekszenek annyira az ezektől való (rituális) tartózkodásra.
A bűnbak szertartása minden bizonnyal az egyik legfontosabb példája és prototípusa a tisztító rítusoknak. Görögországban a Krisztus utáni első évszázad során a bűnbakot már nem ölték meg, csak rituálisan kiűzték a közösségből. Ezt a szertartást Plutarkhosz (kb. 46–120) írta le részletesen, aki szülővárosának egyik fő elöljárójaként – természetesen a kiűző szerepében – maga mutatta be az áldozatot. Harrison a következőképpen írja le az ünnepet: „Plutarkhosz szülővárosa, a boeotiai Chaeronea évről évre egy különleges és nagyon ősi szertartás tanúja lehetett. Ez volt »az éhínség elűzése«. Az agnus castusnak, egy fűzfaszerű cserjének a vesszőivel egy házi rabszolgát hajtottak végig az ajtók előtt, miközben ezt kántálták fölötte: »Ki az éhséggel, jöjjön el az egészség és a jólét«”.7
Míg mindez pusztán a bűnbak jelképes feláldozása volt, léteztek valódi bűnbak-áldozatok is Plutarkhosz ideje előtt és után is. Valamikor, ahogy Frazer említi, az athéniek „számos elfajzott és haszontalan lényt tartottak el a köz költségén; és amikor valamilyen szerencsétlenség […] sújtotta a várost, feláldoztak két kitaszított bűnbakot.”8 Ráadásul ezek az áldozatbemutatások nem korlátozódtak különleges alkalmakra, hanem a szokásos vallási szertartások részei voltak. Minden évben, írja Frazer, „a májusi Thargelia ünnep idején egy férfit és egy nőt kihajtottak Athénből, és halálra kövezték őket. A trákiai Abdera városát minden évben egyszer nyilvánosan megtisztították, és az egyik e célra kijelölt polgárt bűnbakként vagy a többiek életét helyettesítő áldozatként halálra kövezték…”9
Mint korábban már említettem, az ily módon feláldozott személyek görög elnevezése pharmakoi volt. Ebben az összefüggésben igen tanulságos John Cuthbert Lawsonnak egy ilyen rituális emberáldozatról szóló beszámolója: „Ha az isteni harag folytán valamilyen szerencsétlenség sújtotta a várost – lett légyen az éhínség, járvány vagy egyéb sorscsapás – egy pharmakos-t kivezettek egy meghatározott helyre, hogy ott feláldozzák. Sajttal, árpalepénnyel és szárított fügével etették. Csillagvirággal, vad fügével és más vadon termő növényekkel hétszer megcsapdosták nemi szerveit; végezetül vadon termő fák ágaiból rakott máglyán elégették, és hamvait a szélbe és a tengerbe szórták.”10
Az emberi bűnbak ilyen típusú nyilvánvaló elpusztítása a bűnbakteremtő szertartásait elleplező „civilizált” vagy „modern” mentalitás számára elfogadhatatlan. Gilbert Murray megfigyelése szerint például „annak az időnek az emléke, amikor az embereket az Isten kiengesztelése érdekében szándékosan lemészárolták, valamiféle távoli, romantikus és szörnyűséges dologként vonul végig az ötödik század irodalmán. Mindezt összevethetjük saját emlékeinkkel a boszorkányok és az eretnekek máglyára vetéséről; tettekről, melyeket, tudjuk, nem is olyan régen hozzánk nagyon is hasonlatos emberek vittek végbe; tettekről, melyek aligha foghatók fel épelméjű emberek pszichológiailag lehetséges megnyilvánulásaiként. Ugyanígy, az egyik legkorábbi nagy athénihoz, Aiszkhüloszhoz visszanyúlva, Iphigénia feláldozása is valamiféle, az emberi értelem számára felfoghatatlan szörnyűség. Az ember, aki ezt a szörnyűséget végrehajtotta, minden bizonnyal őrült volt. Euripidésznél az ilyen tettek általában a barbár csőcselékhez vagy a rosszindulatú, félbolond papok által felbujtott ármánykodó királyokhoz kapcsolódtak.”11
Figyelemreméltó tehát, hogy mennyire mindent átható nemcsak a bűnbakok feláldozásának emberi szenvedélye, hanem az is, ahogy ezt a szenvedélyt őrültségnek tulajdonítva álcázni próbáljuk.
Murray szerint a pharmakos szó „szó szerinti jelentése »emberi orvosság«, illetve »bűnbak«”.12 Martin Nilsson hasonló, de még hatásosabb értelmezéssel szolgál. A pharmakoi, azaz a bűnbakok, hangsúlyozza, olyanok voltak „mint a szivacs, amellyel az ember letörli a táblát. Miután minden mocskot magukba szívtak, teljesen elpusztítják őket, hogy velük együtt a szenny is eltűnjön; eldobják, elégetik, tengerbe vetik őket. Éppen emiatt nem kellett az úgynevezett »áldozatnak« – másokhoz hasonlóan – szégyenfolt vagy fogyatékosság nélkülinek lennie. Akár egy kutyát is felhasználhattak volna e célra – amit egyébként soha nem tettek –, vagy egy elítélt bűnözőt. Őt nevezték pharmakosnak, »gyógyszernek«; peripsemanak, »söpredéknek«; vagy katharmadanak, »annak, akit kitörölnek«. Különösen ez az utóbbi kifejezés utal világosan a rítus jelentésére. Így érthetővé válik, hogy e szavak hogyan vették fel a »szemét« jelentést, és miként válhattak a görög nyelv legsértőbb szavaivá. Az ilyen áldozat olyan bűnbak, amibe minden gonoszság belefér, de amit ahelyett, hogy elengednének, vagy kihajtanának a sivatagba, teljesen elpusztítanak, gonosz terhével egyetemben.”13
E képek és az eretnekek, a boszorkányok, a zsidók, valamint a tiltott könyvek és a drogok elégetése által megidézettek között szembetűnőek és jelentősek a hasonlóságok. És ilyen hasonlóságokat találunk a pharmakos-szertartások későbbi enyhített változatai és az őrültek és drogosok jelenlegi enyhített szertartásos ‐ elégetése helyetti – bebörtönzése között is.
Murray a módosított bűnbakszertartás magyarázatához Ister, egy harmadik században élt történész leírását idézi: „Két személyt, egyet a városi férfiakért, egyet a városi nőkért, elvezettek, mintha kivégzésre vinnék őket. Egyikük fehér, másikuk fekete fügéből készített nyakláncot viselt. Úgy tűnt, mintha ünnepélyesen megkínálták volna őket kaláccsal és fügével, majd megkorbácsolták és hangos szidalmakkal kísérve kihajtották őket a városból. […] A végén úgy tettek, mintha a két pharmakoi halott lenne, és hamvaikat a tengerbe szórnák. A szertartás, állítja Ister, a halálra kövezés »imitációja« volt.”14
Murray-t azonban nem győzi meg ez a magyarázat, és az emberáldozat olyan példáit sorakoztatja fel, melyek ellentmondanak Ister leírásának. Murray teljesen tisztán látja a bűnbakteremtés emberi szenvedélyének mélységeit, mely szenvedély oly könnyedén mozgósítható a társadalmi szenvedés és nélkülözés időszakaiban. „Tény – teszi hozzá Murray –, hogy valóban az ehhez hasonló alkalmakkor volt a legnagyobb esély az emberáldozat megjelenésére: egy fejvesztett hadseregben vagy egy félelemmel átitatott csőcselékben, amelyet valamilyen fanatikus pap vagy próféta feltüzelt. Véres dolgok zajlottak Rómában is, amikor a Hannibáltól való félelem tetőzött: Vesta-szüzek legyilkolása, »Gallus et Galla, Graecus et Graece« élve eltemettetése a Forum Boariumon.”15
Az 1960-as évek elejére, egy generációval azután, hogy a második világháborúban minden ellenségük felett győzelmet arattak, az amerikaiak szintén tele lettek félelmekkel és a drogabúzus károsságának fanatikus papjai uszítani kezdték őket. Az eredmény a fertő új képzetének feltalálása lett a drogok, a drogdílerek és a drogosok általi beszennyeződés formájában. Ezzel párhuzamosan jelentek meg a pharmakoi új kategóriái, melyeknek gonosz terhei – szó szerint – farmakológiai terhek.
Van azonban egy fontos különbség az ókori görög pharmakos és a modern amerikai farmakológiai bűnbak között. Az előbbi egy – bűnbakként – feláldozható személy volt, egy dolog vagy tárgy: egy képmás vagy szimbólum a megtisztító szertartásban. Az utóbbi (mikor egy egyénről van szó és nem egy drogról), bár továbbra is egy – bűnbakként – feláldozható személy, egyaránt tárgy és alany, dolog és cselekvő: képmás vagy szimbólum a megtisztító szertartásban; ugyanakkor – drogfogyasztóként és drogterjesztőként – egy olyan ellenszertartás résztvevője is, amely a társadalom uralkodó erkölcse által kivetett anyagot ünnepli.
A bibliai és a világi történelem számos drámai pillanata kapcsolódik a pharmakoi jelenségéhez. Platon szerint Ádám és Éva is pharmakoi volt, [16] mely értelmezés Istent teszi meg az első bűnbakteremtőnek. Természetesen a legenda összhangban áll azzal, hogy Istennek meg kellett tisztítania az Édenkertet, melyet az ember azáltal szennyezett be, hogy tiltott anyagot fogyasztott. Ennélfogva tehát minden férfi és nő bűnbaknak számít, és amikor visszautasítják ezt a szerepet, ez gyakran úgy történik, hogy ők maguk válnak bűnbakteremtővé.
Azzal, hogy Ábrahám majdnem feláldozta fiát, Izsák is pharmakosnak tekinthető, ami csak megerősíti a bűnbakteremtő zsidó isten képzetét. A zsidók önmeghatározása, miszerint ők Isten kiválasztott népe, tehát egy olyan kísérletként is értelmezhető, mellyel ki akartak törni a bűnbak szerepköréből. Hiszen a kiválasztottság képzete a nem zsidókra kimondatlanul is Isten mostohagyermekei vagy kitaszítottjai szerepét osztotta.
Nyilvánvaló, hogy a keresztény vallás központi alakja is egy pharmakos: Krisztus, aki már „életében” is nagy gyógyító volt. Az istenként feltámadt Krisztus pedig maga lett a tényleges keresztény panacea – mindenható gyógyír minden rosszra –, ellátva így azt a feladatot, mely korábban – mint láthattuk – a pharmakos rituális leölésén keresztül valósult meg.
Íme, tehát bezárul a kör: a pharmakoitól a farmakológiáig; az emberáldozattal történő mindenható gyógyítástól a kémia mindenható gyógyításáig. Így jutunk el a farmakológiai pharmakoi áldozatáig, melynek kiűzetésével az ember, a kémia istene, beszennyezett földi Édenkertje megtisztulását szeretné elérni.