A homoszexualitás univerzálisan fellelhető viselkedéstípus, a homoszexualitás mint identitásképző tényező azonban a modernitás jellegzetes termékeként jelenik meg: vagyis csak meghatározott típusú – modern – társadalmakra jellemző. A későbbi – posztmodern, későmodern? – időszakból visszatekintve viszont megkérdőjelezhető a homoszexuális identitások létjogosultsága. A társadalmi viszonyok átalakulásával ugyanis fokozatosan eltűnnek a különböző szexuális gyakorlatok társadalmi jutalmazása, illetve büntetése révén elkülönülő homoszexuális és heteroszexuális létformák lényegi különbségei, és így egyre több helyen lehetünk tanúi annak, hogy a homoszexualitás elveszti identitásképző potenciálját. Mindennek velejárója, hogy a homoszexuális gyakorlatokra, illetve a homoszexuálisokra már nem koncentrálódik kényszeresen társadalmi figyelem, s míg az azonos neműek vonzalma továbbra is lényeges jellemzője marad az egyéni életszervezésnek, nem képez akadályt az egyének társadalmi integrációjában.

Kutatásaim történetileg igazolódni látszó előfeltevése, hogy a jól körülhatárolható – kívülről tulajdonított, majd az érintettek által internalizált – homoszexuális identitások létezése egyfajta társadalmi tünetként azonosítható. A mai Magyarországon a homoszexualitás identitásképző tényezőként való működése azt jelzi, hogy a magyar társadalomban az egymást kizáró monolitikus identitásminták az uralkodóak, melyek esetenként komolyan veszélyeztethetik az egyének társadalmi boldogulását. A homoszexuális identitást tehát elsősorban a megbélyegző társadalmi megkülönböztetés, a gyakorlati életben is megtapasztalható hierarchikus elkülönítés termékeként értelmeztem. Ez a jellemző tekinthető az egyéni – nem csak szexuális, de akár etnikai, vallási, politikai gondolkodásbeli – különbözoséghez való jog elutasításának társadalmi tüneteként.

Takács Judit