2. FEJEZET
Takács Judit: A transzszexuális emberek útjai – Transzszexuális élettapasztalatok interjúk tükrében

Ebben a fejezetben az önmagukat transzszexuálisként meghatározó válaszadóinknak az önazonosság-kereséstől a társadalmi beilleszkedésig vezető útját próbáltuk rekonstruálni. Sokféle utat és „útszakaszt” ismerhettünk meg, melyek alapanyagot szolgáltattak az elemzéshez. Az általunk készített tizenhét félig strukturált mélyinterjú fő tematikus csomópontjaiból kiindulva az alábbi területeket tettük alaposabb elemzés tárgyává: Hogyan határozható meg a transzszexualitás fogalma és milyen önmeghatározást használnak válaszadóink. Hogyan helyezik el magukat a társadalmi nemi szereprendszer tágabb kontextusában és milyen a homoszexualitáshoz való viszonyuk. Milyen tudás birtokában vállalták (vagy nem vállalták) fel transzszexuális állapotukat. Milyen jelek utaltak arra, hogy ők valójában nem olyan neműek, amilyennek születésükkor nyilvánították őket, és mióta foglalkoztatja őket a nemváltás gondolata. Milyen tapasztalatokat szereztek a különböző intézményekben, például az iskolarendszerben, és hogyan fogadta (vagy nem fogadta) el őket családjuk. Hogyan élik meg párkapcsolataikat (vagy annak hiányát), és hogyan képzelik el saját jövőjüket. Válaszadóinknak az egészségügyi-szociális ellátórendszerben szerzett konkrét tapasztalatai alapján megkülönböztetett figyelemmel vizsgáltuk, hogy az érintettek hogyan látják útjukat az ellátórendszerben; ezzel kapcsolatban milyen kritikát fogalmaztak meg; milyen szerepet tölt be nemváltásuk folyamatában a pénz (illetve annak hiánya); továbbá milyen segítséget kaptak, és milyenre lenne vagy lett volna szükségük.

2.1. Elméleti keretek

Társadalomtudományi indíttatású elemzésünk elméleti hátteréül tág értelemben a társadalmi konstrukcionista megközelítést alkalmaztuk, különös figyelmet fordítva az etnometodológiai módszerekre. Az elemzés során kiindulópontként a szociálpszichológiai ihletésű identitáselméletek közül Glynis Breakwell identitásfolyamat-elméletének a „fenyegetett identitásokra” vonatkozó részét használtuk.

Az etnometodológiai vizsgálódás azokra a módszerekre koncentrál, melyeket az emberek mindennapi életük során cselekvéseik értelmezésére használnak. Harold Garfinkel, az etnometodológia „atyja” az 1960-as évek második felében a magától értetődőnek vélt jelentések megkérdőjelezésén keresztül a „tőlünk függetlenül létező” (illetve annak vélt) valóság megismerése helyett a különböző helyzetek nyelvi leírásában megnyilvánuló „valóságcsinálás” fontosságára hívta fel a figyelmet (vö. Garfinkel 1967). Vegyük például azt a mindennapi tapasztalataink alapján egyszerűnek tűnő kérdést, hogy mi tesz egy embert nővé, illetve férfivá. E kérdésben benne rejlik az az előfeltevés, hogy a nő és a férfi kategóriák világosan – és kizárólagosan – adottak, átmenet nélküliek és egymástól egyértelműen elkülöníthetők (vö. Kessler-McKenna 1978).

A modern nyugati társadalmakban az emberek nemét társadalmilag elfogadott, tanult szabályok szerint, fizikai (biológiai) jellemzők alapján külsőleg tulajdonítják. Születésekor a gyermeket – nemi szervétől függően – besorolják a női vagy a férfi nem kategóriájába. Az emberek nemi identitását az esetek többségében e születéskor nyert csoporttagság határozza meg. A nemi identitás kialakítása során a személy tulajdonképpen önmagát sorolja be a társadalom által felkínált lehetőségek közé. A transzszexuálisok esetében a születéskori „kívülről jövő” besorolás, azaz a társadalmilag tulajdonított nem és a „belülről jövő” nemi önbesorolás nem egyezik meg.

Kessler és McKenna etnometodológiai értelmezése szerint e két értelmezés érvényességének vizsgálatakor zárójelbe kell tennünk [bracketing] az univerzálisnak és természetesnek ható magyarázatokat [natural attitudes]. Példaként az észak-amerikai törzsi kultúrákra jellemző berdache jelenséget említik (vö. Kessler-McKenna 1978:24-29): a berdache olyan személy volt, aki társadalmilag jóváhagyott módon tudott születéskori nemétől eltérő neművé válni. A berdache intézménye azonban kevéssé tekinthető a modern társadalmak nemi dualizmusába illeszkedő – csupán az adott két nem közötti „egyszerű” átmenet lehetőségét feltételező – transzszexualitás előképének. Sokkal inkább olyan társadalmak jellegzetességéről lehet szó, ahol az emberek nemi besorolásában a nemi szervek helyét átvehetik a nemi szervekkel nem feltétlenül harmonizáló társadalmi szerepek.

A modern társadalmakra jellemző, transzszexualitással kapcsolatos nemi kategorizációs alapkonfliktushoz visszatérve azt mondhatjuk, hogy a gyakorlati tapasztalatok a külsődleges, társadalmi nemtulajdonítás érvényességét támasztják alá. Társadalmainkban a nemükkel „elégedetlenségben” felnövő emberek számára csak a másik – a születésükkor nekik tulajdonítottal „ellentétes” – nem felé vezethet a nemváltoztatás útja, melynek talán leglényegibb eleme a nemiszerv-váltás. Ebben a dichotómiákra épülő összefüggésben az lesz a valódi transzszexuális, aki nemi szerveinek átoperáltatásával fizikailag is bizonyíthatóan „nemet cserél”. Az etnometodológiai megközelítés azonban éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy annak ellenére, hogy egy alapvetően kétnemű világban élünk, nem feltétlenül ez az egyetlen „világlehetőség” (vö. Kessler-McKenna 1978:40).

A transzszexualitás esetében különleges figyelmet érdemel az érintettek identitásépítésének folyamatai: a nemi önazonosság körüli kérdőjelek összekapcsolódhatnak szocializációs problémákkal, illetve felnőttkori reszocializációs nehézségekhez vezethetnek. A „rosszul sikerült” társadalmi nemtulajdonítás korán érzékelhető következményei közé tartozhat a másság, a furcsaság, az „abnormalitás” érzete. Az egyén fenyegetésként éli meg környezete szűkebb és tágabb közösségeinek normatív elvárásait (illetve az azoknak való „nem elég jó” megfelelést), mely elvárások mentén kellene egyébként – a sikeres társadalmi beilleszkedés reményében – életét és identitáskészletét megszerveznie.

Identitásfenyegetéseket, ahogy Erős Ferenc hangsúlyozta, mindenki megtapasztalhat: „Bizonyos értelemben minden identitás fenyegetett identitás, hiszen az egyénnek egész élete folyamán szembe kell néznie az önazonosságát veszélyeztető kihívásokkal” (2000:81). A fenyegetések súlyossága azonban nagyon különböző lehet. Glynis Breakwell kifejezetten azokkal a tényezőkkel foglalkozott, melyek által az alapvető egyéni identitásfolyamatok – az asszimiláció-akkomodáció és az értékelés – vezérlőelvei, azaz az egyediség, a másoktól való különbözőség (distinctiveness), az identitás folyamatossága (continuity) és a pozitív önértékelés (self-esteem), illetve esetenként a személyes autonómia (desire for autonomy) szükségleteinek kielégítése kerülnek veszélybe (vö. Breakwell 1986:23).

Breakwell e fenyegetések kialakulása szempontjából fontosnak tartotta kiemelni, hogy a fenyegetések ereje olyan társadalmi hatásokban keresendők, melyek különleges társadalmi jelentéssel ruháznak fel – vagyis megkülönböztetett társadalmi figyelemben részesítenek – bizonyos jelenségeket, illetve jellemzőket (vö. 1986:75). E fenyegetések elhárítására személyen belüli (intrapszichikus), személyközi és csoportközi szinten különféle stratégiák alkalmazhatók.

Intrapszichikus szinten zajlanak a „belső, passzív feldolgozás kísérletei” (Erős 2000:84), melyek között megtalálható a fenyegetés tagadása éppúgy, mint a fantáziavilágba való menekülés vagy az – identitásszerkezet teljes átalakítását feltételező – új identitás elfogadása (Breakwell 1986:80-108).

A személyközi stratégiák négy fő típusa közé tartozik az elszigetelődés, mellyel az érintettek a társadalmi stigmatizációval összefüggő elutasítást próbálják – legtöbbször sikertelenül – elkerülni (1986:109); a „támadók támadására” koncentráló negativizmus (110); a némileg önátverés jellegű „passing” taktika, mely azokra jellemző, akik csak saját valódi jellemzőik elhallgatása, álcázása által tudnak bebocsáttatást nyerni egy számukra bizonyos szempontból előnyösebb pozíciókat biztosító társadalmi csoportba (115); és végül a behódolás, a társadalmi sztereotípiák által kijelölt elvárások beteljesítése (121).

A csoportközi stratégiák három fő típusa a többszörös csoporttagság, valamint a támogató csoportokban, illetve a csoportos akciókban való részvétel. A támogatást nyújtó csoportok között Breakwell megkülönbözteti a tényközlésre szakosodott információs hálózatokat a tények értelmezésének megváltoztatását is célul tűző „tudatosságnövelő” (awareness-raising) és önsegítő csoportoktól (130-131). A csoportos akciók keretéül pedig egyrészt a meglévő társadalmi és jogi rendben működő és a társadalom által törvényesként elfogadott módszereket alkalmazó nyomásgyakorló csoportok (pressure groups), másrészt a társadalmi rend megváltoztatását is szükségesnek tartó társadalmi mozgalmak szolgálhatnak. A csoportos cselekvések szintjén az önmeghatározás lehetőségeinek tágítása és egy pozitívabb önkép elfogadtatása válnak a legfontosabb célokká (136-138).

Breakwell identitás-fenyegetésekre vonatkozó elmélete jól alkalmazható a transzszexualitással kapcsolatos identifikációs problémák gyakorlati megközelítésére: Transzszexuális embereknek nagyon jellemző tapasztalata, hogy veszélybe kerül identitásuk folyamatossága éppúgy, mint pozitív önértékelésük kialakítása és/vagy fenntartása. Ezzel együtt egyediségük, másoktól való különbözőségük olyan mértékben túlhangsúlyozódhat, hogy „csodabogárként” lehetetlenné válik sikeres társadalmi (re)integrációjuk.

2.2. A transzszexualitás fogalma és az önmeghatározási készletek változatossága

Ebben az alfejezetben először a transzszexualitás fogalomtörténetét tekintjük át röviden, majd ennek alapján interjúalanyaink önmeghatározásai készleteinek alkotóelemeit vizsgáljuk meg közelebbről.

2.2.1. A transzszexualitás meghatározásának nehézségei

A transzszexualizmus fogalma a 20. század második felében kezdett egyre ismertebbé válni. Magát a szót a német Magnus Hirschfeld alkotta meg az eredetileg „lelki transzszexualizmusként” [’seelischen Transsexualismus’] feltűnő kifejezés részeként, mely egyfajta nemi „megfordítottságra” utalt (vö. Hirschfeld 1923). A nemük megváltoztatását remélők csoportját Hirschfeld transzvesztitáknak [’Transvestiten’] nevezte. 1910-ben megjelent „Transzvesztiták” című könyvében a hermafroditákat, a homoszexuálisokat és a transzvesztitákat a „közbülső szexuális viselkedésformák” [sexual intermediaries] elkülönülő típusainak megtestesítőjeként mutatta be. A transzvesztiták csoportja magában foglalta a fetisizmus különleges fajtájának hódoló, saját nemüktől eltérő külső jellegzetességeket – ruhát, hajviseletet stb. – felöltő átöltözőket [cross dresser] éppúgy, mint a magukat születéskori nemüktől eltérő módon identifikálókat [crossgender identification] (vö. Hirschfeld 1910). Hirschfeldnél tehát azok, akiket ma transzneműeknek és transzszexuálisoknak neveznénk, a transzvesztiták – a mainál tágabb értelmű – gyűjtőfogalmán belül jelentek meg. Az 1930-as években a brit Havelock Ellis a 18. századi francia diplomata, Chevalier D’Eon nevét őrző „eonizmus” [Eonism] kifejezést próbálta meghonosítani azok leírására, akik nem csupán a másik nem jellegzetességei szerint akartak öltözni, illetve megjelenni, hanem úgy érezték, hogy teljesen a másik nemhez tartoznak (vö. Ellis 1936).

A transzszexuális kifejezés – a nemváltás gyakorlati megvalósításának lehetőségét és gyakran igényét is tükröző – mai értelmében először 1950-ben jelent meg David O. Cauldwell, amerikai orvos „Kérdések és válaszok a transz-szexuálisok szexuális életéről és szexuális problémáiról” című könyvében (vö. Cauldwell 1950). Egy évvel korábban Cauldwell még a „Psychopatia Transexualis” címet adta a témával foglalkozó cikkének, ami arra utalhat – Krafft-Ebing nagy hatású Psychopatia Sexualisának (1886) ismeretén túl –, hogy a jelenséget kóros lelki elváltozásként, a „transzexuálisokat” [transexual – az eredeti írásmód szerint egy „s”-szel] pedig kóros lelki alkatú egyénekként – pszichopataként – közelítette meg (vö. Claudwell 1949; Meyerowitz 2002: Illustrations 4.).

Cauldwell nem hitt a test megváltoztatását célzó műtéti és egyéb beavatkozásokban: irreálisnak vélte az érintettek ilyen irányú „fantasztikus reményeit”. Vele ellentétben egyik idősebb kortársa, a német származású, New Yorkban praktizáló endokrinológus, Harry Benjamin már az 1920-as években elkezdte kezelni – hormonokkal és a herék röntgensugaras sterilizálásával – első olyan páciensét, aki férfiből nővé szeretett volna válni. Benjamin munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1950-es évek elejére a transzszexuálisok sajátos problémái orvosi, tudományos közüggyé válhattak. Benjamin az érintettek beszámolói szerint értő figyelemmel fordult a nemüket megváltoztatni kívánók felé. Meg volt győződve arról, hogy a transzszexuálisokon nem segíthet a pszichoterápia: számukra csak az orvosi beavatkozás jelenthet megoldást.

A brit Michael Dillon már 1946-ban úgy érvelt, hogy a transzszexuálisoknál éppúgy, mint azoknak a „személyeknek az esetében, akiknél nyilvánvaló a kevert szövetek vagy vegyes szervek jelenléte, a pszichológiai felépítésre kell koncentrálni és nem a fizikai struktúrák bármelyikére” (vö. Dillon 1946:53). Lényegében ugyanezzel az érveléssel találkozunk majdnem tíz évvel később Benjaminnél is, aki – az interszexuálisok esetében természetes megoldásként korábban is alkalmazott – műtéti beavatkozások korrekciós jellegét hangsúlyozta a transzszexualizmus összefüggésében: „Nyilvánvaló, hogy ha a lélek nem hozható megfelelő harmóniába a testtel, akkor és csak akkor, alapvető fontosságú az ellentétes eljárás megfontolása, azaz: meg kell kísérelni a test hozzáillesztését a lélekhez.” (Benjamin 1954: 229).

Az „SRS” [sex reassignment surgery] azaz a „nemi átalakító műtétek” elméleti legitimációja időben elmaradt nem csak az érintettek igényeitől, hanem az ilyen irányú műtéti beavatkozások gyakorlatától is, melynek kezdetei Európában az 1910-es évekre nyúlnak vissza. Egy 20. század eleji német beszámoló szerint egy nőként született „férfi transzvesztitának” Berlinben már 1912-ben eltávolították a melleit, a méhét, majd évekkel később a petefészkét. Az első teljes nemiszerv-átalakító műtét szintén Németországban történt: a férfinak született Dorchen Richter kasztrációs műtétjét 1922-ben végezték el – Magnus Hirschfeld közbenjárásával –, ezt követte 1931-ben a pénisz eltávolítása és egy vagina kialakítása. Az első amerikai transzszexuálist is Európában műtötték: 1952-ben Dániába végezték el azt a „nemváltoztatási beavatkozást”, melynek története médiasztárrá avatta a „közlegényből szőke szépséggé” átváltoztatott Christine Jorgensent (vö. Meyerowitz 2002: 1-21).

Amerikában csak tizennégy évvel később indították be az első „SRS” programot Baltimore-ban a Johns Hopkins Kórházban, nagyrészt az új-zélandi származású, hermafroditizmusból doktorált pszichológus, John Money évekig tartó kampányolásának köszönhetően. Az 1966 júliusában egy plasztikai sebész vezetésével a kórházon belül létrehozott „Nemi Identitás Klinikán” [Gender Identity Clinic] 1966 novemberére már tíz – öt férfi és öt nő – transzszexuális páciens műtétét végezték el (vö. Meyerowitz 2002:218-219).

A nemváltoztatással kapcsolatos műtéti eljárások egyre elérhetőbbé válásával a transzszexualizmus fogalmi meghatározásában is érezhetővé váltak bizonyos változások. Párhuzamosan azzal, hogy az eredeti biológiai nemük megváltoztatására vágyók „pszichopatákból” transzszexuális páciensekké „változtak”, a transzszexualizmus definíciójában is helyet kapott a korábban nagyrészt az álmok vagy a fantáziák világába utalt gyakorlati beavatkozásoknak legalábbis az igénye. Ennek megfelelően az amerikai pszichoanalitikus Robert J. Stoller 1968-as meghatározása szerint a „transzszexualizmus egy biológiailag normális személy meggyőződése arról, hogy ő az ellentétes nem tagja. Ez a meggyőződés napjainkban együtt jár műtéti és endokrinológiai beavatkozások igényével, melyek az anatómiai megjelenést az ellentétes nemnek megfelelően változtatják meg” (Stoller 1968:89-90).

Az 1960-as évek második felére egyre világosabbá vált az orvosok számára is, hogy a transzszexualizmus „meghatározása, diagnosztizálása és osztályozása” – melyek Benjamin 1966-os „A transzszexuális jelenség” című könyvének fontos céljaiként szerepeltek – mennyiféle kérdést vet fel. Benjamin például a nem értelmezésének hét különféle aspektusát különböztette meg: a nem meghatározható a kromoszómák szerint (genetikailag), anatómiailag, jogilag, az ivarmirigyek szerint (a csírasejtek – a petesejt, illetve a sperma – termelésétől függően), hormonálisan, pszichológiai alapon és társadalmilag (általában attól függően, hogy a személyt milyen neműnek nevelték). Benjamin ugyan elméletileg könnyen elkülöníthetőnek vélte a transzszexuálisokat mind a transzvesztitáktól (a transzszexuális teljesen a másik nem tagjává akar lenni és így kíván élni – nem csupán annak akar látszani), mind a homoszexuálisoktól (egy homoszexuális férfi például férfinek tartja magát és nem kíván másnemű lenni), de a gyakorlatban ezek az elkülönítések nem mindig működtek. Ezt támasztja alá az „igaziakkal” szemben a „pszeudotranszszexuálisokra” való utalások megjelenése a pszichiátriai szakirodalomban: pszeudotranszszexuálisok lennének például azok, akik számára a műtét „csupán” homoszexualitásuk racionalizálásának eszközeként szolgál.

A „pszeudotranszszexuális leszbikusok” és a – nőként született – transzszexuálisok megkülönböztetésére több módszert próbáltak alkalmazni. Az egyik megközelítés szerint a két típus szexuális gyakorlata eltérő, bár mindkét esetben általános a női szexuálispartner-választás: „árulkodó jelként” értelmezhető a nemi szervek stimulációjának kerülése – még önkielégítés esetén is –, mert a nőként született transzszexuálist ez női anatómiájára emlékeztetheti, melytől szabadulni akar (vö. Pauly 1969). Egy másik magyarázat a férfiakhoz való viszonyra koncentrált: a nőként született transzszexuálisok eszerint „kollegiális jó viszonyt” ápolnak a férfiakkal, míg a „férfias leszbikusok” [butch lesbians] alig titkolt utálattal viseltetnek a férfiak iránt (Stollert idézi Meyerowitz 2002:175).

A férfiként született transzszexuálisok esetében különösen a transzvesztitizmustól való elkülönítés jelenthetett problémát: a transzszexualizmus több szakértő szerint értelmezhető volt a transzvesztitizmus extrém formájaként (vö. Hamburger et.al.1953; Benjamin 1966). Benjamin például az Alfred Kinsey által kidolgozott szexuális orientációs kontinuum (vö. Kinsey et.al.1948:638) mintájára egy „nemi orientációs skálát” dolgozott ki, melynek egyik végpontját a „pszeudo transzvesztiták”, a másikat pedig a „valódi transzvesztiták” alkották. A transzszexuálisok kategóriáján belül szintén megkülönböztetett három csoportot, akik közül a teljes pszichoszexuális inverzióval jellemezhető nagy intenzitású transzszexuálisok jelentették a csúcsformát (vö. Benjamin 1966).

A transzszexualizmus korai fogalomtörténetének áttekintése éppen a korábban jelzett bizonytalanságok és változó tartalmak bemutatása miatt válik szükségessé. Ebből a rövid áttekintésből is érzékelhető, hogy a nemi jelleggel való aktív elégedetlenség köré szerveződő transzszexualitás fogalmi meghatározásának nehézségei minden bizonnyal a nem [sex] fogalmi meghatározásának – egyre nyilvánvalóbbá váló – nehézségeiben gyökereznek. A társadalomtudományos elméleti diskurzusban ma már szinte közhelynek számít a (biológiai) nem, a társadalmi nem és a szexualitás (sex, gender, sexuality) analitikus szétválasztása, azaz annak belátása, hogy a test neme nem feltétlenül határozza meg a társadalmi nemet, sem a szexuális identitást. Mégis fontos megjegyezni, hogy a transzszexualitás jelenségén keresztül is a személyes „identitás alapját képező illúziók” (Butler 1990:44) megkérdőjelezéséhez és végső soron a biológiai nem elméleti szétbontásáig – dekonstrukciójáig – juthatunk el.

Judith Butler, a posztmodern feminizmus egyik legjelentősebb elméletalkotója hívta fel arra a figyelmet, hogy az identitás belső koherenciájának gondolata, mely a társadalmi nemi normák kulturális mátrixát tekintve az aszimmetrikusan elkülönülő „női” és „férfi” tulajdonságok ellentétességében – illetve ezzel összefüggésben a „vágy heteroszexualizálásában” – nyilvánul meg, egyre kevésbé tartható. Egy személy esetében nincs ugyanis feltétlenül ok-okozati kapcsolat biológiai neme, kulturálisan konstruált nemi szerepei és – e két „alapdimenzió” kifejeződéseiként vagy hatásaiként értelmezett – szexuális vágyai, illetve szexuális magatartása között (vö. Butler 1990:23). Butler e látszólagos egység megkérdőjelezését értelmezi az identitás dekonstrukciójaként, mely elvezethet egy újfajta (identitás)politika kialakításáig (vö. Takács 2004:72).

A „transzszexualitás palettáján” az 1990-es évektől tapasztalható átrendeződés egyik legjellegzetesebb vonása a – korábban abszolútnak vélt kategóriák iránti kétkedést intézményesítő, a posztmodern queer elmélet gyakorlati megnyilvánulásaiként is felfogható – újabb típusú, transznemű vagy, Sandy Stone szóhasználatával élve akár „poszt-transzszexuálisnak” (Stone 1991) is nevezhető mozgalmak megjelenése, melyek keretében a transzszexuális aktivisták koalíciót alkothatnak a többi szexuális és nemi határsértővel. E mozgalmak központi eleme az önkifejezés szabadságáért folytatott küzdelem, mely különféle területekre koncentrálódhat: a biológiai adottságok jelentésének társadalmi konstrukcióként való elméleti megközelítésétől a társadalmi igazságosság elvontabb – bár orvosetikai tekintetben gyakran nagyon is húsbavágó – konfliktusain át a diszkrimináció konkrét tilalmát hangsúlyozó emberi jogi kérdésekig.

A nemi variációk lehetőségeiről Harry Benjamin, a transzszexualizmussal behatóan foglalkozó orvos az 1960-as években így fogalmazott: „Minden ádám magában foglal elemeket évából, és minden évában megtalálhatók Ádám nyomai, fizikailag éppúgy, mint pszichológiailag” (1966:5). Három évtizeddel később már a populáris médiában is érezhetővé vált némi változás. Például az amerikai Jerry Springer az 1990-es években így nyilatkozott: „Talán szeretnénk azt gondolni, hogy csupán kétféle osztályozási kategória létezik: férfi és női. De a valóság az, hogy […] mi mind pusztán csak az egyiknek vagy a másiknak a különböző fokozatait képviseljük: [nem egyszerűen férfiak vagy nők, hanem] vagy leginkább férfiak vagy leginkább nők vagyunk” (vö. Gamson 1998:153). A transzszexualitás meghatározásával kapcsolatos viták egyik legfontosabb hozadékaként tekinthetünk tehát a korábban leginkább monolitikus dualizmussal jellemezhető (biológiai) nemi jellemzők árnyaltabb, különféle átmenetek lehetőségét is elfogadó – kontinuumszerű – felfogására, mely egyre inkább beépül a köztudatba.

2.2.2. Az önmeghatározási készletek változatossága

Interjúalanyainknak a transzszexualitás definíciójára és önmeghatározásukra vonatkozó válaszai alapján a transzszexualitás egyik legfontosabb jellemzőjének tűnt a harmónia hiánya az érintett emberek külső, testi megjelenése és belső lényege, énképe között:

Én is egy olyan transzszexuális vagyok, aki arra vágyik, hogy a született énképemmel azonos testben élhessek. […] itt arról van szó, hogy van egy született énkép, és az nem felel[tethető] meg a mostani fizikai képpel. és akkor ugye ez levetítődik társadalmi és szexuális oldalra is… de itt az a lényeg, hogy az énkép […] megegyezzen az embernek a testi képével és a társadalmi beilleszkedésével… 1

szerintem azok tartoznak bele, akiknek a lelke és a teste más és más. [...] amikor az élet olyan, hogy belülről valaki nő, és kívülről férfi, vagy belülről férfinak érzi magát, de kívülről nő… hát ez az, amire azt mondják, hogy transzszexuális. […] én nőnek tartom magam, csak az a baj, hogy… nem is úgy nézek ki, és nem is tudok még úgy viselkedni minden téren, ahogyan … szeretnék. Csak időnként és alkalmanként. [...] belülről már minden megvan ehhez csak egyszerűen most még így, ezzel a testtel így még olyan furcsa lenne teljesen nőként élni 3

Egy olyan embert nevezek annak [transzszexuálisnak], aki közel úgy gondolkozik, mint én. Tehát egész egyszerűen szenved attól, amilyen testbe született, egyszerűen bújik, bujkál, tehát így a… testét soha nem vállalja föl, és szent meggyőződése, hogy jobban érezné magát egy férfi bőrében. 6

Gyakorlatilag egy nő vagyok, csak rossz testben. Azt hiszem, ezt hívják transzszexualizmusnak. és röviden erről is szól a dolog: valakinek nem ugyanaz az agya, mint amilyen a teste. 9

A transzszexuálisok azok olyan emberek, akiknek a belső, pszichés nemük és a genetikai nemük, testi nemük különböző, eltér egymástól. Magyarán nőként, úgymond nőnek születnek, és férfiaknak érzik magukat, vagy fordítva. 12

az, hogy ha férfi, akkor női testbe született, illetve fordítva. Hogy férfi testbe született nő. […] hát én egyértelműen férfi [vagyok], tehát ebben semmi kétség nem merül fel […] [Férfi], aki női testbe született, sajnos. 13

rossz testbe született, és meg akarja változtatni a saját testét, mert úgy érzi, hogy ő nem ebbe való. 15

A válaszok közös jellemzője, hogy a harmónia hiányának forrásaként a „rossz test” jelenik meg, így a változtatási igények fókusza is a test:

azzal keretem föl [a háziorvost], hogy úgy érzem, hogy teljesen rossz testbe születtem bele, és hogy ezt meg kell változtatni, mert valakinek ebből ki kell költöznie, mert ketten itt nem férünk el. 3

Ez egy állapot, amin igenis változtatni kell. Ez [olyan] mint hogyha, nem tudom, lenne még egy kezem, vagy ami útban van. Tehát egész egyszerűen kérem az illetékeseket, hogy ezen változtassanak. Ilyen egyszerű. […] én nem másnak akarom bebizonyítani, én magamnak akarom bebizonyítani, hogy igen, én fiú vagyok. és ha ezt csak műtétek árán lehet megvalósítani, mert nincsen varázsceruza, akkor ez van. Kénytelen leszek. 6

a transzszexuálisok nem szeretnek a bőrükben lenni, és nem szeretik a saját testüket, és meg szeretnék változtatni. Ez olyan, hogy nem ebbe a testbe kellett volna nekem születnem. […]

Az biztos, hogy én egy férfi vagyok, ez száz százalék, aki rossz testben jött világra, vagy esetleg… rossz angyalka került a testbe (nevet) rossz angyalka, igen. […] Most önmagam próbálok lenni. […] Megpróbálom azt az utat járni, ami önmagamhoz vezet. Ami én vagyok. 15

A test átalakításának igényéhez kapcsolódnak a transzszexualitás mint betegség, születési rendellenesség, illetve korrigálandó állapot meghatározásai. Az érintettek többsége tisztában van azzal, hogy teste átalakításához orvosi segítségre szorul és a mai orvosi diskurzusban Magyarországon a transzszexualitás betegségként jelenik meg, ugyanakkor azt is érzékelik, hogy ez nem egy „szokásos betegség”. Sokuknak egyáltalán nincs betegségtudata: nem érzik magukat betegnek, illetve többen sokáig nem is tudnak „betegségükről”:

én úgy gondolom, hogy ebbe nem lehet belehalni, mint egy betegségbe … Attól függ, hogy ehhez így pszichésen ki hogyan áll hozzá. Tehát gondolom, hogy betegség, mert sokan lesznek öngyilkosok, vagy kísérelnek meg öngyilkosságot, nem tudnak vele együtt élni. Ebből a szempontból azt gondolom, hogy lehet annak nevezni. én magamat mint transzszexuálist nem nevezném betegnek. Ez egy állapot, amin igenis változtatni kell. 6

Születési rendellenesség úgymond. Tehát erről nem tehet senki 7

Nem tartom magam betegnek, inkább születési rendellenesség ez az állapot, amit az orvostudomány ma már szépen rendbe tud hozni. 8

nekem minden álmom az volt, hogy bárcsak lenne egy olyan műtét, hogy befeküdnék, és akkor kész. Vagy egy másik testbe születek. […] leesett egy nagy kő a szívemről, hogy létezik ilyen, hogy tényleg van ilyen, és hogy ez egy betegség. és hogy erről nem tudtam, hogy beteg vagyok. 15

A nemi besorolás problémajellege többeket nemük értelmezési spektrumának tágítása mellett (melyre példa lehet a testi, a genetikai, a pszichés nem vagy a társadalmi és a szexuális „oldal” megkülönböztetése) a különféle transzszexualitásbeli fokozatok, változatok, életmódok létezésének felismeréséhez vezette:

ennek azért több kasztja van. Tehát hogy a transzszexualitásnak is van, nem tudom hányféle változata, meg nem tudom, ki-ki mennyire, ki hogyan. 2

Fontos, hogy tudatosuljon mindenkiben, hogy nagyon sok változat van. Van, akinek mindegy, milyen a nemi szerve, akár köztes is lehet, de női ne legyen. Van, akinek jó, ha marad a női. Van, akinek mindenképp férfi nemi szervre van szüksége. Van, aki meg tud békélni a női nemi szervével, és műtétet csak akkor vállalna, ha nagyon jól sikerülhetne. Ezen a téren millió köztes állapot van. […] Férfi és nő közt rengeteg egyedi átmenet van. 8

transzszexuálisok is így sokfélék, és vannak olyanok, akik ezt a fajta utat választják, mint én is, hogy így, véleményem szerint, normális életet élek. Ugyanakkor meg lehet, hogy vannak olyanok is, akiknek az az üdvözítő, hogyha utána ezt így reklámozgathatják meg felvállalják és így élik az életüket. Szóval nem tudom. Lehet, hogy igazából én vagyok vaskalapos, és ez is egy megoldás. 12

Ezzel párhuzamosan akadtak olyan válaszok, melyekben a transzszexualitás értelmezésében az átmenetiség vált kulcsfogalommá. Az átmeneti jelleg vonatkozhatott az önmeghatározás múltbéli referenciapontjaiként megjelenő születéskori nemre, vagy akár magára a transzszexuális állapotra is, illetve pontosabban mindezek „elmúlására”.

Példák a nemek közötti átmenetiségre:

most ilyen köztes állapotban érzem magam, se egyik, se másik. 4

és valahol ott maradtam középen. 11

Nem érdekelt, hogy fiú vagyok-e vagy lány: én voltam a [Gabi]. 17

valamennyire sikerült kibékíteni a világnak a két felét saját magammal, azt a két felét, hogy vannak a nők, meg vannak a férfiak. és azt is napvilágra sikerült hozni, hogy akkor én meg, ha nagyon muszáj, de nagyon muszáj, mert ez az egész terrorista rendszer, hogyha kimégy az utcára, akkor már azzal a kérdéssel konfrontálódsz, hogy te most férfi vagy, vagy nő vagy, akkor én hova teszem le a garast. […] Mert annyira tényleg a kettő között vagyok, hogy ha nem mondok semmit, akkor az emberek elkezdenek találgatni. és akkor lehet ilyen objektív mércéket alkalmazni, meg ez, meg az, meg amaz, de én nem akarok ilyen objektív mércéket alkalmazni. Szubjektív mércével mérve, én azt mondom, hogy én nem vagyok nő. Nincsen más választásom, én fiú vagyok. Nincsen más választásom. és ha lenne más választásom, akkor nem lennék se nő, se férfi. 10

Példák a transzszexualitás átmenetiségére:

Én is transzszexuális voltam, a műtétemig, ugye […] hát, most erről megoszlanak a vélemények, hogy ki hogy gondolja […] én azt gondolom, hogy valaki addig transzszexuális, míg nem zárja le ezt a dolgot. Most tulajdonképpen egy terméketlen nőnek számítok, […] Tehát azt hiszem, hogy addig transzszexuális valaki, amíg nem intézi el ezt a dolgát 2

Én egy transzszexuális lény vagyok, aki szeretne minél előbb teljes értékű férfivá válni 6

Egyértelműen transzszexuális az, aki a választott nemében illeszkedik be a társadalomba. Nem kirívó egyéniség. 8

Lehet, hogy vannak olyanok, akik így megmaradnak transzszexuálisoknak. Mert én végül is már nő vagyok. Nőnek érzem magam, és nőként élek, nem transzszexuálisként. és lehet, hogy valakiknek meg az az üdvözítő, hogy megmaradnak transzszexuálisnak, mert ez milyen jó dolog, vagy nem tudom. 12

Ide kapcsolható az átmenetiség másfajta értelmezése is: válaszadóink közül többen beszámoltak más lehetséges önazonosítási kategóriák (hermafrodita, transzvesztita, homoszexuális) átmeneti alkalmazásáról korábbi önmeghatározási kísérleteikben:

és én hermafrodita voltam az ő életükben, meg az én életemben, illetve ezt mondtam. Tehát azt, hogy transzszexuális, ezt így nem. […] ez a hermafroditizmus ez olyan volt számomra, hogy annyit mondtam, hogy szinte magam is elhittem. és az egész változás csupán annyiból áll, hogy elmegyek egy dokihoz, leveszik a mellemet, kész, pont, vége. 6

na akkor ugye az volt az első, hogy na, akkor transzvesztitizmus, tehát hogy ez tökéletesen… nem is tökéletesen, de ez körülbelül, merthogy olyan. De alapvetően akkor kezdődött, merthogy ugye feltűnt, hogy van egy nagyon nagy különbség a transzvesztiták és a transzszexuálisok között, hogy nálam nemcsak az számított, hogy most a hétvégén tényleg teljesen full lányba elmegyek szórakozni vagy valami. Az kevésbé jó, mint az, hogy hétközbe, amikor nem vagyok teljesen lányba, [akkor] nagyon sokan lányként kezelnek […] az sokkal többet jelent 1

Én nem tudtam nekik azt mondani, hogy én leszbikus vagyok. Azt mondtam már máshol más helyen, ahol nagyon tétje nem volt, de nem is nagyon tartottam ott, ahol most tartok. Tehát hogy így igazából nem tudok ezzel a dologgal [a leszbikussággal] azonosulni. és mondtam nekik, hogy nekem ez egy nagyon fontos momentum volt, hogy én akkor ott azt nem tudom mondani, mert az például egy ilyen szabadulási út lett volna. 10

Miután így melegként nagyjából sikerült polgárjogot nyernem, onnantól kezdve aztán rájöttem, hogy mégsem erről van szó. Kuszálódtak a dolgok. […] Nem elégedtem meg azzal, hogy én így most a férfiak iránt vonzódom, és hogy ezt mindenki tiszteletben tartja, hanem egyszerűen hozzá kellett tennem azt is, hogy énvelem is van valami bibi: mert nem egészen fiú vagyok. és szép lassan elkezdtem női ruhákban mászkálni, meg minden. Volt egy idő, mikor így transzvesztitának is gondoltam magam, de ez szerintem csak egy fokozat volt, amíg eljutottam odáig... De ugyanakkor nem, ... tehát amikor transzvesztitának gondoltam magam, akkor sem ezt a transzvesztita létet űztem, amit itt egyes egyedek. Akkor is ilyen visszafogottabb voltam, és akkor sem arra vágytam, amire ők. Szerintem csak egy átmenet volt, nem lehetett ezt így egyből... […] Igazából nem mondtam azt magamra sohasem, hogy transzvesztita vagyok. […] Valahogy, nem tudom, ez inkább átmeneti állapot volt, a kettő dolog között […] nem tudom, a transzvesztitákhoz mindig ilyen beteges kép kötődött bennem. […] ezt végül is sikerült tisztázni magamban, hogy miről van szó, hogy tulajdonképpen lány vagyok, és transzszexuálisnak lettem diagnosztizálva magam által is. Azóta így simán mentek a dolgok, szépen, fokozatosan minden. 12

A fenti válaszokból egy olyan identitásalkotási folyamat körvonalazódik, melynek fő jellegzetessége a megszakítottság, az identitás folyamatosságának hiánya. A „valaha férfi/nő voltam, de már nem vagyok az” vagy a „valaha transzszexuális voltam, de már nem vagyok az” jellegű kijelentések a múltbéli – sokszor az identitás zavaró mértékűnek érzett egyediségével jellemezhető – állapotok érvénytelenítési kísérleteiként is felfoghatók, melyeknek logikus velejárója lehet a többiek közé való beolvadás vágya. Ezekben az esetekben tehát a pozitív önértékelést éppen az egyén egyediségének tompítása, a másoktól való különbözőségnek a tagadása biztosíthatja.

2.3. A transzszexuális emberek helykeresése a társadalmi nemi szereprendszerben

Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogy hogyan viszonyulnak a transzszexuálisok a társadalmi nemi szerepekhez és a homoszexualitáshoz.

2.3.1. A transzszexuálisok és a (társadalmi) nemi szerepek

Az angolszász nyelvterületen mára széles körben elterjedt gender – azaz társadalmi nem – fogalma az 1960-as évekre kezdett beépülni a tudományos köztudatba, többek között éppen a transzszexualitás jelenségének magyarázatára vállalkozó orvosok és pszichológusok fogalmi újításainak köszönhetően (vö. Hausman 1995). A társadalomtudományi kutatásban a történetileg és kulturálisan változó genderfogalom legfőbb vonzerejét éppen az adja, hogy – legalábbis analitikusan – megkülönböztethető a „rögzítettnek” tűnő biológiai nemi jellemzőktől és velük akár szembe is állítható. A brit Ann Oakley 1972-ben – az orvosi diskurzusból átemelt genderfogalom szociológiai bevezetésével – a transzszexuálisok példáján keresztül kívánta bemutatni a társadalmi életben felvállalt nemi identitás és a testi nem egymástól való függetlenségét (vö. Oakley 1972). ám ez a biológiai különbségek jelentőségének relativizálására törekvő feminista ihletésű modell, mely a biológiai nemet szilárd nyersanyagként, míg a társadalmi nemet változtatható „felépítményként” tételezte, éppen a „más nyersanyaggal dolgozó” transzszexualitás esetében mutatta meg gyengeségeit (vö. Orobio de Castro 1993:85-87).

A biológiai nemnek mint a nemi identitás kizárólagos meghatározó tényezőjének megkérdőjelezése már az 1940-es években érezhető volt: főként az interszexualitással foglalkozó kutatók és orvosok körében vált általánossá a pszichológiai nem [psychological sex] megkülönböztetése a genetikai nemtől. 1952-ben például amerikai orvoskutatók arra a következtetésekre jutottak felnőtt hermafrodita pácienseikkel kapcsolatban, hogy „általában jobban be tudnak illeszkedni és boldogabbak, ha nemi szerveiket genetikai nemüktől teljesen függetlenül, pszichológiai nemüknek megfelelően alakítják ki” (Brewer – Culver 1952:435).

Az interszexuálisok esetében az őket jellemző köztes biológiai állapotuk nem szolgálhatott egyértelmű kiindulópontként nemi identitásuk kialakításához. Az ilyen emberek nemi hovatartozásáról kora gyermekkorukban döntenek az orvosok: így nemi identitásuk pillérei nem lehetnek a hormonok, a kromoszómák vagy egyéb fiziológiai tényezők, hanem azok a (társadalmi) elvárások, melyeknek megfelelően őket férfiként vagy nőként felnevelik. A (társadalmi) nemi szerepek [gender roles] – azaz „mindazon dolgok, amit egy személy annak érdekében mond vagy cselekszik, hogy fiú vagy férfi, illetve lány vagy nő státusát kinyilvánítsa” (Money 1955: 254) – figyelembevételének a fontosságára ebben az összefüggésben az amerikai John Money és munkatársai hívták fel először a figyelmet (vö. Money – Hampson – Hampson 1955).

A pszichológiai nemnek a többértelmű nemi jellegzetességek korrigálásának kontextusából nyert magyarázó ereje alkalmazhatóvá vált a transzszexualitásra is. A transzszexuális esetekben a nemi identitás kialakításához egyértelmű, de sok esetben „ellentétes előjelű”, kiindulópontot jelenthetett az érintettek – születéskor teljesen egyértelműen megállapítható és megállapított – biológiai neme: csakhogy éppen ezt a nemi meghatározást nem tudták összeegyeztetni saját önazonosságuk kialakítása során „belső igazi énjükkel” (3). úgy is fogalmazhatunk, hogy a transzszexuális emberekben az – interszexuálisoknál (hermafroditáknál) külső, biológiai jegyek alapján azonosítható – „nemi anomália” rejtettebb módon, a „lélekbe rejtve” van jelen. Mivel a transzszexuálisok esetében a biológiai nemi jellemzők kívülről általában nem árulkodnak semmilyen rendellenességről, az érintettek gyakori tapasztalata, hogy önazonosságuk keresését, különösen annak korai szakaszát, bizonyos fokú zavarodottság jellemzi. A „nem találom magamat” típusú érzést egyik válaszadónk például a következőképpen írta le: „egyszerűen képtelenségnek tűntem a saját magam számára […] és ehhez még tegyük hozzá azt, hogy mikor belenéztem a tükörbe, akkor baromira nem láttam magamat” (10).

1964-ben az amerikai pszichoanalitikus Robert J. Stoller a (társadalmi) nemi identitás [gender identity] kifejezést kezdte el használni a korábbról ismert „pszichológiai nem” értelmében. Az így kiegészült „gender terminológia” lehetőséget teremtett egyrészt a szexuális gyakorlatokhoz és fantáziákhoz kapcsolható szexuális identitás [sexual identity] elkülönítésére, másrészt pedig a Money-féle – a férfias és a nőies magatartásformákban tükröződő társadalmi elvárásoknak megfeleltethető – nemi szerepek [gender roles] és az egyénben saját férfi vagy női létével kapcsolatosan kialakuló érzések, illetve énkép [gender identity] közötti különbségtételre.

Mint korábban utaltunk rá, az ember nemiségének különféle – genetikai, anatómiai, hormonális, pszichológiai, jogi, társadalmi stb. – aspektusainak megkülönböztethetősége már évtizedek óta jelen van az orvosi és a közgondolkodásban (vö. Benjamin 1966). Továbbá arra is egyre több figyelem koncentrálódik – főként a társadalomtudományos gondolkodásban –, hogy ezek az aspektusok nem feltétlenül feleltethetők meg egymásnak.

A transzszexuálisok életében azonban a biológiai nem (sex), a társadalmi nemi szerep (gender), a szexuális gyakorlat (sexual practice) és a vágyak (desire) egységességének megkérdőjelezése (vö. Butler 1990) gyakorlati életvezetési problémák képében is jelentkezhetnek. E tekintetben két fő típussal találkoztunk kutatásunk során. Az egyik típusba sorolhatók azok, akik számára biológiai nemük „helyrerakása” tűnt a legfőbb gondnak. Számukra a rendszeren belüli elmozdulás jelenthette a megoldást: a nem megfelelő nemből a megfelelőbe, a „rossz testből” a „jóba”. A másik típust azok képviselték, akik számára azért jelentett problémát a társadalmi nemi szereprendszerbe való beilleszkedésük, mert szerintük ez egy olyan rendszer, ahová nem lehet és/vagy nem érdemes beilleszkedniük. Tehát míg az első típus saját (nemi) koordinátái rendezésén fáradozott egy általa elfogadott rendszerben, a másik típus az egész rendszert kritizálta.

A „rendszerkritikus” megközelítést jól illusztrálja a következő vélemény:

nekem annyira nem jó elmenni például uszodába, mert ott az embernek be kell sorolnia magát, például a női öltözőbe. […] Ez engem csak annyiban zavar, hogy én nem egy öltözőbe megyek be, hanem a női öltözőbe, és innentől kezdve mint nő vagyok nyilvántartva. Igazából ha lenne egy olyan öltöző, ahová azok járnak, akik se az egyik, se a másik [nemhez nem tartoznak], akkor én valószínűleg oda mennék be. Tehát így igazából azt gondolom, hogy nekem nem egy olyan világban lenne jó, lenne egészen tökéletes, ahol a nők és a férfiak elkülönülnek, hanem egy olyan világban, ahol az, hogy valaki férfi vagy nő, az nem számít.

[…] egy olyan férfitársaságban, ahol a nők kiszolgálták a férfiakat, ott ilyen teljesen perifériális elemek voltak, egy olyan társaságban képesek voltak azt többször elmondani, hogy milyen szerencsések azok a nők, akik velük együtt vannak. Tehát milyen szerencsések az ő feleségeik. […] és miközben hallottam ezeket a fellengzős marha nagyképű dumákat, közben hallottam azt is, hogy mit beszélgetnek a feleségek. és valami ég és föld volt a kettő között, teljesen felelősségteljesen beszéltek arról, hogy hogyan tartják össze a családot, hogyan menedzselik időnként az erre-arra elkalandozó férjeiknek az életét, és hogyan teremtik meg azt a hátországot, amiben ők működtethetik a saját külön kis világukat. és közben azt hallottam a férfiaktól, hogy milyen szerencsések azok a nők, és egy szó nem esett arról, hogy azért ők tartják a hátukat egy csomó mindenért. és tudom, hogy ez egy átlag heteró férfiduma, olyan, aki nem is gondolt soha bele abba, hogy mi az, hogy neki van egy társa, ha társnak tekinti egyáltalán. és ezért nekem az, hogy teljesen sztereotip módon, teljesen átlagosan heteroszexuális, mert én ezt tudom átlagosan heteroszexuálisnak, ez nekem egyáltalán nem vonzó. […] Hogyha ezt jelenti férfinak lenni, hogy van egy férfitársaság, és abból a nők ki vannak zárva, akkor én azt köszönöm, nem. […] Vagy hogy arra való [ a nő], hogy megdugják, hogy kiszolgáljon, takarítson, főzzön, mosson, ezt nem. én inkább azt szeretném, ha a nemek elmosódnának 10

A társadalmi nemi szereprendszerhez való alkalmazkodás nehézségeit mutatták azok a – gyakran kudarcba fulladó – kísérletek, melyekkel interjúalanyaink a születéskori nemükhöz kapcsolódó elvárásoknak próbáltak eleget tenni.

Én csak azért nem csináltam eddig meg, mert… ezt az ilyen férfias dolgot, ami egyébként abszolút nem működött igazából soha, ezt próbáltam mindenféleképpen erőltetni. […] próbáltam erős lenni, és különböző tréningekkel, meg akaraterőmmel próbáltam megváltozni. Agykontroll tanfolyamtól kezdve nagyon sok mindent bevállaltam, hogy ezen változtassak. […] én ezen dolgoztam huszonhét-huszonnyolc évig, hogy változtassak magamon. […] pontosan ez a női… női lélek, amiről nem akartam tudomást venni. Hát én férfi vagyok! én sörözök, én meccsre járok, én kocsmázok, jó ez nekem, hadd menjen! (nevet) és ezt így erőltettem. Annak rendje és módja szerint. […]minden erőmet és energiámat felhasználtam arra, hogy nehogy véletlenül is valaki belém lásson annyira, hogy ezt megtudja. … így aztán mindenféle dologban, a mozdulatok, a szavak, a cselekedetek, a gesztusok, odafigyeltem én arra, hogy ez ne jöjjön ki sehol. 3

próbáltam összejönni fiúkkal, hogy én is olyan legyek, mint a többiek. De így… nem, nem nagyon működött. 4

azért beszélek erről nehezen, […] mert ez nekem természetes, hogy ezeket a szerepeket, amiket azért kell eljátszanom, hogy elfogadjanak, azt el kell játszanom. Mert én sok mindent megteszek azért, hogy elfogadjanak. 5

próbáltam, tudod, úgy beilleszkedni, meg próbáltam nem úgy viselkedni, mint amilyen vagyok, hanem próbáltam kicsit úgymond nőiesebben állni a témához, tehát hogy egy mesével elő kellett állnom, hogy ez vagyok, az vagyok, ez a barátom, meg így, meg úgy, meg amúgy 7

Megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy egy normális embernek kell, és így az ellenkező nemmel, a nememmel próbáltam kapcsolatot, társas kapcsolatot [kezdeni] 15

Az ilyen jellegű „szerepjátékok” ellentétes irányú „átcsapásaként” értelmezhető a következő példa:

Négyszer nősültem. Muszáj volt bizonyítanom, hogy férfi vagyok. Hamis igazolványokkal. 17

A korábban rendszerkritikusnak nevezett megközelítést ellenpontozó „rendszerkonformnak” nevezhető típusra több példát is találtunk:

Én azt gondolom, hogy én egy nagyon tradicionális nőtípust képviselek. Ez magamból fakad. […] én egy elég konzervatív, prűd ember vagyok. […] a pasi legyen pasi, a nő legyen nő […] kandalló, család, gyerekek […] a pasi vigye a pasi dolgát, a nő vigye a nő dolgát. Nem vagyok feltétlenül ilyen emancipált mit tudom én mi. Tehát nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt jól csináltuk … hogy a nők ezt így jól [csinálták] […] azt gondolom, hogy én alapvetően egy olyan nő vagyok, amiből most így 2004-ben a világon aránylag kevés van, vagy kevesebben vagyunk. Tehát nem hajtom annyira a karriert, nem nyomom annyira, hogy én márpedig meg akarom mutatni a világnak, hogy én ilyen vagyok, olyan vagyok, amolyan vagyok, erős nő vagyok. Inkább vágyom a… keresem a pasit, aki biztonságot ad... 2

ilyen… odaadó lennék, szerintem. Igyekeznék mindent megtenni, ami szükséges egy férfinak, meg egy családnak, amit egy nőtől elvárnak, hogy összetartsa a családot igazából, mert ez a szerepük benne. […] hogy a családot így mentálisan tartsa össze és egybefogja. Pontosan a szeretetével, meg a megértésével és az együttérzésével. és hát ezek a járulékos dolgok, tehát az ilyen… házimunkák, meg ilyesmi, tehát ez így mind megy mellette. 3

ha minden szépen és jól lenne, akkor férjhez szeretnék menni, és lehetőleg nyolcszáz gyereket szeretnék, de ez is valószínű, hogy abból fakad, amiért ugye huszonöt éve így megtagadták tőlem ezeket a dolgokat, és valószínűleg azért van bennem az, hogy legalább hat gyereket szeretnék. De hát, hogyha biológiailag kislánynak születek, akkor azt mondanám, hogy egyet hajlandó vagyok szülni, hogy ne tegye tönkre az alakom! Nem tudom. Ez a női énem azért eléggé „egós”. 11

Úgy tűnik tehát, ha a hosszas álcázási és a társadalmi elvárásoknak megfelelő „behódolási” kísérletek után valaki rászánja magát, hogy valódi „önmaga próbáljon lenni” (15), amit „az ember rendesen így tiport bele a sárba” évekig (3), akkor gyakran előfordul, hogy ugyanazokhoz a társadalmi nemi szereprendszerbeli elvárásokhoz próbál igazodni, melyek erejét korábban maga is megtapasztalta, illetve megszenvedte.

2.3.2. Viszonyulás a homoszexualitáshoz

A transzszexuálisok önmeghatározási készletében időnként megjelennek utalások a homoszexualitásra mint átmeneti – múltbéli – önazonosítási kategóriára (ahogy ezt említettük már a 2.1. számú alfejezetben). Több válaszadónkat a transzszexualitás fogalmának ismeretlensége vezette arra, hogy homoszexuálisként határozza meg magát:

Konkrétan erről a transzszexualitásról tizenhat-tizenhét évesen hallottam először. Addig nem is tudtam, hogy létezik ilyen, és abban a hitben voltam, hogy na én leszbikus vagyok, és ennyi. 15

Nem tartottam magam transzszexuálisnak sem, mert nem tudtam, hogy pontosan mit jelent ez a szó. Egyszerűen én egy nő vagyok. Kész, ennyi. […] és ugye jött folyamatosan a másik oldal. Tehát az, hogy melegnek tartanak. Nem tudom. Legyek az. Tök mindegy, csak kikerüljek ebből az egészből, tehát én bevállalom. 11

Egy darabig így küzdöttem ellene, meg így furcsa volt, meg nem tudtam vele mit kezdeni, […] szóval így akkor azt fogadtam el magamban, hogy valószínűleg meleg vagyok. Ha már így a fiúk vonzanak. Aztán az végül is így ebben is maradt. Vagyis így elfogadtam ezt, hogy biztos meleg vagyok, ha a fiúk vonzanak. De egy darabig próbáltam küzdeni is, de aztán beláttam, hogy fölösleges, mert tényleg a fiúk vonzanak. 12

akkor még, tehát azt hallottam, hogy leszbikus. Tehát akkor még nem volt így a köztudatba se annyira beépülve, és lényegében én utánanézegettem ezeknek a dolgoknak, és akkor én fanyalogtam a témán, hogy nem, mert énnekem ez se tetszik. 7

Amikor kialakult az tizennégy éves korra tehető […] végül is tudtam, hogy a férfiak nem vonzanak. Hiába volt barátom, szexuális kapcsolatom nem volt, de… próbáltam valahogy beilleszkedni. Ez már általános iskolába kiderült, hogy ez így nem fog menni, abba már biztos voltam. Szóval voltak ilyenek, hogy nem igazán érzem magam nőnek, de hát ez igazán nem tudatosult. így elvoltam, így fiúsan, és… úgy döntöttem, hogy akkor leszbikus vagyok. […] tizennégy-tizenöt évesen már tudtam, hogy ez nem… leszbikusság, hanem hogy fiúnak érzem magam.13

Mentem az iskolába, és mondom: nagyon szomorú voltam, hogy tudnak mindent, és biztos haragszanak rám. Hogy én ilyen vagyok. […] akkor még azt hittem, hogy meleg vagyok vagy homoszexuális, vagy ilyesmi. Mondom, ezek ilyenek. Hát mondom, ez fasza. […] Besoroltam saját magamat, igen. Saját magamat besoroltam. […] [a pszichológusoknál] valamiféle látens homoszexualitás vagy transzvesztitizmus, ilyesmik jöttek elő. […] Az első pszichiátert nem szerettem. Tehát, én mondtam neki, hogy meg akarok változni. Erre ő azt mondta, hogy az a két lehetőség van, hogy vagy megváltozol, vagy nem, de ő ebben hisz, hogy nem tudsz. én ezért haragudtam rá. […] Szerintem ő inkább homoszexuálisnak tartott engem, de mindegy. én annak tartottam magam, még ott is, akkor is, hogy én simán homoszexuális vagyok. Mondom, én ezen változtatni fogok, abbahagytam a pszichiátriára való járást, tehát akkor vége volt ennek. Aztán megint visszakerültem ugyanoda őhozzá, mert őtőle kértem tanácsot, hogy most merre menjek, mert végül is baj van, és igaza volt magának. De addigra meg már elmúltam tizennyolc éves, akkor mondta, hogy a felnőttekhez tartozom, és akkor mondta, hogy hát akkor keres nekem pszichiátert, és mondta, hogy van olyan, aki, azt mondja, hogy attól még heteroszexuális kapcsolatban lehet élni, őhozzá is mehetsz, meg mehetsz olyanhoz is, aki azt mondja, hogy nem. és ő az utóbbit javasolta volna nekem. és én meg nem őt választottam, hanem azt, aki azt mondja, hogy így heteró kapcsolatot is lehet létrehozni. […] (sóhajt) tehát ezt választottam, és elkerültem egy nőhöz, aki azt mondta, hogy te egyáltalán nem vagy homoszexuális, te egyszerűen egy transzvesztita vagy, de ha téged a nők vonzanak, mert én azt mondtam neki, hogy ez így van, akkor, akkor végül is lehet ezt igazából kezelni. […] igazából, nem tudom, hogy mikor voltam homoszexuális. Tehát ez igazából szerintem egy hatalmas nagy félreértés volt. és annak idején nálunk ilyen, hogy szexuális felvilágosítás, ilyen nem volt. Amikor a pszichiáter arról kérdezett, hogy mennyit beszélgetünk otthon erről, vagy hogy a szüleim mit meséltek erről … Semmit. Tehát ugyanezt a dolgot így kivesézte, rá kellett jönnie, hogy itt valami óriási hiányosságok voltak. Hogy ez egy olyan tabu téma volt nálunk a családban, hogy az hihetetlen. én meg ugye nem tudtam semmit. Tehát alapvető fogalmakkal nem voltam tisztába. […] De jó, hát besoroltam valahova. Volt, hogy homoszexuális, akkor azért volt, hogy transzvesztiták közé, (sóhajt) de igazából az első döbbenet, amikor az ember rájön arra, hogy kicsoda is valójában, … akkor [éri], amikor elmegy egy ilyen helyre. Mulatni. [...] és ott jöttem rá, hogy mik vannak. Szóval ott jöttem rá, hogy igazából egy ilyen meleg csávó, az nagyon is büszke arra, hogy ő milyen testben él. Tehát nagyon is férfias, meg edz is, meg gyúr is. Tehát én ott döbbentem ezekre rá. Meg hogy nagyon sokukban van egy ilyen megmutatom önmagamat című dolog. Itt arról beszélek, akik fölvállalják magukat. De ők viszont ilyen embereket is keresnek. Akik hasonló testfelépítéssel, nagyon is férfiasak. [...] Na, most ez már mindjárt világossá vált számomra, hogy így … nem (nevet) Ez így nem az. 3

A homoszexualitás a transzszexualitáshoz képest ismertebb tartalmú jelenségként tűnt fel, így egyfajta „kognitív bevezetésként” is szolgálhatott, amikor mások – például szülők – számára kellett magyarázattal szolgálni bizonyos esetekben:

Az anyukám az tudja. Egy idő után pedig nekiestem és vázoltam a dolgokat komolyabban is. Tehát azt gondoltam, hogy a melegséget könnyebben megérti, tehát az mondjuk, hogy tudja, hogy mit jelent az, hogy fiú–fiú, és amikor láttam, hogy így könnyebben veszi a dolgokat, akkor belementem mélyebb dolgokba is, és akkor meséltem ezekről a női dolgokról 11

[Az anyám] mindig abban a hitben volt, hogy na én leszbikus vagyok, és akkor megpróbáltam meggyőzni arról, hogy jöjjön el velem egy orvoshoz, és majd ő elmondja neki. De nem akart eljönni velem, mert makacs volt, őt az nem érdekli, ez az én dolgom, őt az nem érdekli, és így szép lassan elkezdtem neki mesélni, hogy mi ez valójában. Akkor se nagyon értette meg […]

A csoporttársaim is tudnak mindent […] és elfogadják. Elfogadják ezt, bár senki nem tudott erről. Furcsálltam, hogy aki velem egyidős, az sem tud erről […] Azt tudják, hogy léteznek transzvesztiták, leszbikusok, de ezt, ezt pont nem… 15

A homoszexualitás azonban még sokak számára negatív referenciapontként szolgál, amihez negatív fogadtatás kapcsolódik:

És egyszer így kijött, hogy buzi vagy, mi? és akkor, hogy micsoda, mit mondtál? és akkor, de így elég falsan, és elég obszcén szavakat használt, és akkor mondom, hogy nem, Anya, nem vagyok az. és végül is nem is hazudtam vele. és akkor hogy de, biztosan az vagy, mert már mióta nincs melletted ez meg az, meg amaz, és mindig csak lányokkal látlak, és akkor ez így hogy van. és akkor mondom, Anyu, ne! Ha az lennék, nem szeretnél? és akkor mondja, hogy hát, na, és akkor leült, megkomolyodott, és akkor: miért, miért mondod? Miért, mondom, Anyám, most ha az lennék, akkor nem szeretnél, akkor nem lennék a gyereked? és akkor mondja, hogy de, […] nekem elmondhatod, meg megbízhatsz bennem, hogy ha akármi van, megbeszéljük, meg minden, és akkor mondom neki, hogy hú, mondom, Anya, igen, az vagyok. és akkor mi van? és akkor nagyon kiborult, és amit megígért, az ahhoz képest teljesen az ellenkezője volt. így teljesen kikelt magából, és bőgött […] Tehát ilyen hisztériás állapotba került, és akkor mondtam neki, hogy hát most mit csináljak, akkor elmegyek itthonról. Tehát így hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak […] és akkor mondja, hogy ő ezt így nem akarja elhinni, hogy ez nem, hogy ez pont miért vele fordul elő, miért a mi családunkba kell, meg hogy én hülye vagyok, meg el fog vinni valami orvoshoz, hogy ezt ki fogja kezeltetni […] [a nevelőapám] elmond mindenféle buzinak, szemétnek, köcsögnek meg egyebeknek 7

Anyu is kiborult. Akkor utána jött az, hogy most miért csinálom ezt anyámmal. De hát szerintem ez még a melegeknél is ugyan[így van]. Nekem van olyan meleg ismerősöm, aki, nagyon jól tudom, sokat beszélgettem erről vele, hogy ez nála is ugyanígy lezajlott. 1

Én ott mint meleg, mint buzi futottam és mint buzi futok a mai napig is a teljes családban. […]

amikor visszajöttem, akkor teljesen kopasz voltam. Az anyám azt mondta, hogy úgy nézel ki, mint egy buzi, először mint egy fiú, aztán mint egy buzi. Mondta ezt. és mondtam, hogy nem így akartam ezt közölni, de ha már itt tartunk, akkor ez van. Na akkor ezen végképp kiakadtak. Az apám közölte, hogy abban a pillanatban, hogy én bejelentem hogy én a nőket szeretem, meg minden akkor elvágólag megszűnt közöttünk minden. és akkor ezek nem voltak olyan nagyon boldog idők. 10

mindig máshova tartoztam. Tehát az iskolába nem tartoztam a verekedős csoporthoz, és… mindig meggyanítják azt, hogy (nevet) homoszexuális, ugye … Hát mást nem tudnak, ugye, azt nem tudják, hogy nő. Azt nem. Az az egyetlen, azt tudják, hogy ja, buzi. A barátnőmnek a férje az a fiára mondja, na, szóval, őt érdeklik az autók, hogy ő egy autóbuzi. Hát igen, ezek a primitívek, na. Hát ugye, ha nem érintkezel primitív emberekkel, akkor ilyen nincsen ugye […] Nézd, a [barátnőm] férje az kamionsofőr. Hát a mentalitás az nem engedi meg, ugye, mit szólnának a többiek. Ő már nyugdíjba ment, de akkor se, ugye. úgyhogy az a legborzalmasabb, ami megtörténhet valakivel, hogy meleg. 16

A homoszexualitás negatív társadalmi megítélése ellenére mégis több válaszadónk úgy vélte, hogy a homoszexuálisoknak jobb a helyzetük, mint a transzszexuálisoknak, mert „ők legalább jól érzik magukat a bőrükben valamilyen szinten” (3). A homoszexualitás előnyei közé sorolódott, hogy ismertebb és intézményesítettebb ma Magyarországon, mint a transzszexualitás.

könnyebb a leszbikusok vagy a melegek a dolga valamilyen szinten, azt mindenki érti, hogy miről van szó. Ezt meg nekem non-stop el kell magyaráznom, akármennyire is tájékozott valaki […] Az emberek egyre többet foglalkoznak azzal, hogy vannak a melegek, meg vannak a leszbikusok. Már arról is hallottak, hogy vannak transzvesztiták, csak azt nem tudják, hogy mi a különbség aközött az ember között, aki csak beöltözik, mert éppen olyanja van, meg aközött, aki a nemét szeretné megváltoztatni. Tehát az nagyon jó lenne, ha ezt így értenék. 5

És most már mai fejjel azt mondom, hogy bárcsak meleg lennék, mert nagyon sok meleg ismerősöm van, és iszonyat könnyű nekik. Sokkal könnyebb! Tehát így nagyon, nagyon sokféle helyen mozognak. […] Iszonyat könnyű, mert tudják, hogy mit akarnak. érdekes, hogy ezt mondtam. én is tudom, hogy mit akarok, csak ez… nem lehetséges. Biológiailag a testem alkalmatlan rá, és akkor itt van az, hogy miért nem, … (sóhajt) mert azután sem leszek egy csomó mindenre alkalmas. Egy pasi miatt meg nem fogok megváltozni. Tehát elsősorban magam miatt kellene, de egyelőre jól vagyok így. 11

A különféle meleg (szórakozó)helyek az általánosnál nyitottabb, befogadóbb környezetet jelenthetnek a transzszexuálisok számára is.

Akkor [vagyok önmagam], amikor csak olyan emberekkel vagyok, akik ezt tudják, meg lehetőleg olyan helyre megyünk, ahol ... hát például olyan buzibárokba. Most ez azért könnyű, mert ott nyugodtan… ott azt veszek föl, amit akarok, ott nem kell megjátszani magam, és az jó. 5

ma ez mondjuk divat, lány lánnyal, fiú fiúval […] én azt gondolom, ez sok esetben ilyen álnokság, sok esetben csak a brahiért, vagy a jó poén, hogy így izé, egymásba kavarodunk, de azért így nincsenek mögötte igazi érzelmek. Biztos, hogy akkor, tényleg így ez olyan gyökér, mert az anyáméktól is utáltam, hogy bezzeg a mi időnkben, vagy mit tudom én, de akkor így tényleg nagyon tabu volt. Hely se volt. Tehát mi tudom én, a legelső hely, ami megnyitott, az [L melegbár], akkor az összes forróvérű rohant és próbált tombolni […] Ott azért ez nem volt olyan rohadt… ezt fölvállalni. 6

A meleg és/vagy leszbikus környezetet legnagyobb előnye sokak számára éppen az, hogy egyfajta fedezékként szolgálhat a „tradicionális heteróvilág” megpróbáltatásaival szemben, valamint – legalábbis átmenetileg – kísérleti terepnek is megfelel az önazonosságukat keresők számára.

erre ki kell térni feltétlenül, hogy, úgymond hagyományos heteró környezetben … ő azért nem lesz egy száz százalékosan elfogadott ember. […] A hagyományos heteró világban ő akkor se fog tudni mit tudom én, milyen karriert befutni, mert hát most még ha a fiú elfogadja, a fiú szülei olyan lányt szeretnének, akitől gyerek is lesz. Tehát hogy ha mást nem, akkor azon mindenképp lesz egy olyan tüske … Tehát őneki nem kell megmondani, hogy persze, neki azért nem lehet gyereke, mer ő transzszexuális, és hogy ezért nem lehet, de akkor se lehet, tehát ez egy konfliktust fog szülni abba a kapcsolatba, amíg az a kapcsolat kitart. Nagyon kevés ma még az olyan szülő, aki ezen túl tudja magát tenni, hiszen hát úgy gondolkodnak, hogy ez az élet értelme […] nem tud egy olyan tradicionális heteró kapcsolatot kialakítani, hanem mit tudom én, úgymond melegként él együtt egy másik emberrel. Mert még ha nem is erre vágyott, ez egy kisebb probléma sok esetben, mint […] hogy ez az énkép ez megegyezzen a testi képpel. Az nagyobb probléma, mint maga a szexualitás. 1

A transzszexuálisok és a melegek, illetve a leszbikusok között ugyanakkor különféle konfliktusok lehetőségei is megtalálhatóak, hiszen úgy tűnik, nem mindig értik – vagy nem mindig akarják érteni – egymást. Interjúinkból az derült ki, hogy a melegek/leszbikusok esetenként nem tartják tiszteletben vagy nem várják ki a közöttük mozgó transzszexuálisok (nemi) önmeghatározását: számukra a döntő osztályozási szempont, illetve kiindulópont az érintettek által választott partner neme.

igazából mindig is olyan emberek vettek körül, akiknek ehhez semmi közük nincs. Egyetlen egy darab meleg ismerősöm van [...] őt nagyon bírom, meg nagyon jó fej meg minden, vele szoktunk járni az [L melegbárba]. Ő se érti ezt annyira. Tehát neki se tudom ezt annyira elmagyarázni, mert neki könnyebb a helyzete. Ilyen szempontból. 5

ha van egy meleg férfitársaság, vagy egy meleg nőtársaság, az ugyanolyan szinte. Mondjuk most nem járok már nagyon meleg nőtársaságba, mert ott azt mondják, hogy aki engem férfinak néz, az hülye. Vagy vak. Vagy valamit nem ért, amit ők persze értenek. De az egy újabb csavar megmagyaráznom, hogy hát lehet, hogy nem értik, vagy lehet, hogy nagyon azt akarják gondolni, hogy én nő vagyok, vagy nem tudom. […] Mondjuk, beletesznek ebbe a pasis nőtípusba és akkor abban ellehetek egy darabig. Hogyha nem mondom, akkor valószínűleg ez mindenkinek a sztereotípiája, aki tudja, hogy én nőnemű vagyok. […] Nyilván egy nagyon erős sztereotípiát közvetítek feléjük, hogy a leszbikus nők azok nagyon-nagyon férfiasak. De mondjuk, hát nem ez van. Mire ezt kimagyarázom, hogy ne ez alapján ítéljék meg a leszbikus nőket, mert én nem az vagyok, tehát mert nagyon rossz nyomon járnak, addig egyszerűen kész, lemegy a nap. 10

ezt azért te is észreveszed, hogy max egy meleg … fiúnak nézek ki, tehát nem járok ezen az úton, hogy bármit változtassak magamon […] Nekem csak meleg és leszbikus barátaim vannak, és a mai napig nem igazán úgy vagyok számon tartva, mint transznemű… egyed.

[…] Belekerültem ebbe a meleg világba, és akkor egy hatalmas nagy szabadságérzet, új környezet, minden, ez így fantasztikus volt, és akkor kezdtem úgy rádöbbenni dolgokra, hogy nem működik, hogy ezek a dolgok így nem jók. Hogy ez sem az én helyem, és kezdett tudatosulni bennem, hogy valami probléma van. Tehát így a melegek között így ez nem jó. Tehát így… se szexuálisan, se semmilyen szempontból. 11

A „heterónormatív” társadalmi nemi szereprendszerhez alkalmazkodó transzszexuálisok viszont éppen saját kiküzdött normalitásukat állíthatják szembe a homoszexualitás normasértőnek ítélt aspektusaival.

Én a heteroszexuális kapcsolatot tartom normálisnak, tehát ilyen szempontból nem érzem magam kívülállónak. Legalább ilyen szempontból [nem]. 5

Én nem bírok nőként nőhöz érni. […] Rájöttem, hogy én igazából a nőkhöz vonzódom, és egyáltalán nem vonzódom a leszbikus lányokhoz. Tehát hogy a leszbikus minden szinten kizárva, csak és kizárólag heteroszexuális. […] Itt kitérek a partneremre egy gondolat erejéig, hogy miért szeretnék többek között miatta megváltozni, vagy miatta is. Mert semmiképpen sem szeretné, ha mi kéz a kézben sétálunk, olyan kalandnak kitenni magát, hogy mondjuk, azt hinnék róla, hogy leszbikus, mert nem az. Tehát egész egyszerűen ez feketén-fehéren így van. Ő nem az. Őneki mindig is férfiakkal volt kapcsolata, de nemcsak neki, az előtte lévő barátnőimnek is. és […] erről beszélgettünk, és ez zavarja. 6

átlagos, normális férfi [vagyok], aki elhatárolódik minden nemi devianciától. Melegek társaságát nem keresem. A fesztiválokon például egy kigyúrt, izmos férfi kisminkeli magát nőnek. Ez a melegvilághoz tartozik, de mivel sokat mutatja a média, ennek alapján ítélik meg a transzneműeket is, és ez a [transzszexuálisok] ügyét egyértelműen hátráltatja 8

Férfival életemben egyszer csókolóztam, nem győztem köpködni, úgy éreztem magam, mintha buzi lennék. 17

tényleg éljen annak az embernek vagy […] abban a nemnek, amit választ, nem pedig az, hogy így az éjszakában rázom a seggem a buzibárban, majd átoperáltatom magam, és soha az életbe nem léptem ki az utcára nőként, és soha az életbe nem próbáltam úgy viselkedni, vagy bármi. […] azt gondolom, hogy az nem egy [transzszexuális], hogy valaki huszonakárhány éves koráig boldog buzifiúként, kicsit csúnya, kicsit nem tudom, ilyen, olyan amolyan, majd valamilyen oknál fogva női ruhát vesz magára, és fölkerül a színpadra. és azt veszi észre, hogy […] kettővel többen figyelnek oda rá, mert eggyel elfogadhatóbb a külseje […] Tehát azt gondolom, hogy nem ez az útja a transzszexualitásnak.

[…] azt gondolom, hogy hihetetlen… ellenszenvet vált ki a társadalomból, hihetetlenül messzire teszi ki a világ […] minket, ezt az egészet. Tehát azt gondolom, hogy amikor valamelyik kábeltévén a nem tudom én melyik elmebeteg klubnak a nem tudom én melyik elmebeteg tulajdonosa azt gondolja, hogy nagyon kínos embereket kirakunk a színpadra, és nagyon kínosan viselkednek és primitívek és suttyók, és minősíthetetlen az egész produkció, akkor azt gondolom, hogy Kovács Béla nézi otthon, és eddig nem volt buziverő, de ezután az lesz. Mert én is azt mondom, hogy na, ezt nem.

[…] Azt gondolom, hogy egy ilyen transzszexuális létben nem a másságot kell nyomni, hanem az azonosságot kell nyomi. Tehát például nekem a melegekkel is az a bajom, hogy nem azért kellene verni a mellünket, hogy mi mennyire mások vagyunk, hanem azért kellene verni a mellünket, hogy bazmeg, mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ti.

[…] amíg Magyarországon egy leszbikus lány vagy egy meleg ember nem elfogadott, és nem természetes, addig nem kell a transzszexualitást nyomni. Mert nem őket kell, vagy nem minket kell elfogadni, mert nagyon kevesen vagyunk. Tehát… először fogadja el a szomszéd buzi bácsit, meg a leszbikus tanárnőjét, kezelje őket normálisan, majd utána minket ráér. Mert azt gondolom, hogy mi a magunk környezetével el tudjuk fogadtatni […] Meg nekünk esélyünk van normális emberként élni, beolvadni a társadalomba. Tehát azért a transzszexualitásban van egy olyan lehetőség, hogy te lehetsz előbb-utóbb normális ember. Te lehetsz hasznos tagja a társadalomnak. Egy meleg ember, egy leszbikus lány mindig az marad. Tehát ő úgy fog meghalni, hogy ő meleg lesz, illetve leszbikus lesz. Tehát ott az a fajta másság, ami ott ebben az esetben egy idő után elmúlik. érted? 2

2.4. Az út és a rögök

Ebben az alfejezetben a transzszexuálisok útját szeretnénk feltérképezni transzszexualitásuk tudatosulásától az ellátórendszerben szerzett tapasztalataikig. Vizsgálódásaink alapján a transzszexuálisok helyzetének változásait a – valahonnan valahová vezető, követhető – út metaforájával leírni talán kissé merész vállalkozás: mint láthatjuk majd, sok esetben inkább intézményes útvesztőkről beszélhetünk, vagy az érintettek úttöréséről. úgy is fogalmazhatunk, hogy kutatásunk során több mutatkozott meg a lépéseket nehezítő rögökből, mint magából „az útból”.

2.4.1. A tudás forrásai

Interjúalanyaink többsége beszámolt arról, hogy sokáig nem voltak tisztában azzal, mi a „baj” velük: érezték, hogy „valami nagyon nem stimmel” (11), de nem tudtak nevet adni a problémáiknak. (Ezzel kapcsolatban már említettük a homoszexualitással kapcsolatos átmeneti önmeghatározási kísérleteket a 2.3.2. számú alfejezetben.)

nem tudtam, hogy mi ez. Mert hát ugye itthon nem volt szakirodalom. […] tudtam, hogy valami nem stimmel, és … ugye az érzés mindig bennem volt, hogy nekem nem ez a szerepem. Hát mondjuk elkönyveltek úgy, mint egy olyan palit, aki mondjuk egy úgymond kicsit háziasabb, nőiesebb, megértőbb, szóval hogy nem vagyok olyan átlagos, és akkor ez ebbe talán így kimerült… de hát mondjuk erre nem gondolt persze senki, hát én is ugye kilencvennyolc után tudtam igazából megfogalmazni, hogy mi is lehet velem 1

amíg nem váltunk öt mondatot, amikor nem jön rá arra, hogy én is … egy normális ember vagyok, akinek két keze van, két lába van, és egy fejjel gondolkodom, addig hihetetlen dolgokat gondolnak erről az egészről. Tehát valami olyan megfoghatatlan dolgokat. és azt gondolom, hogy tök rendben van, mert én magam sem értem. én magam sem értem, hogy miért pont én, miért küzdök evvel, amivel, és miért kellett ez. Tökre szeretném, ha valaki azt mondaná, hogy figyelj, ez meg ez meg ezért kellett ez. Fogalmam nincs, hogy ezt miért kellett megharcolnom. 2

én ezt éreztem, csak nem tudtam megfogalmazni, hogy ez mi. 5

igazából én nem is tudtam, hogy mi van velem. Azt tudtam, hogy van valami, de nem tudtam volna soha így nevén nevezni. […] nekem az, hogy transzszexuális, tizenhat éves koromban nem volt jelen az életemben, ugyanis gőzöm sem volt arról, hogy azt eszik vagy isszák. Ennek utána olvas az ember és egy kicsit ahogy érettebb lesz, vagy körbenéz, figyel, lát, hall […] így szélesedik a perifériám, tehát így látok is aztán, tudod, nem csak így nézek, és nem látok semmit 6

Ezek a bizonytalanságok, hogy mennyire vagyok én erre képes, ezekre a dolgokra, mennyire éri meg nekem ez az egész. Mi ez az egész tulajdonképpen, tehát hogy működnek ezek a dolgok, mi változik az ember életében, hogyha ezeket a dolgokat megcsinálja 11

eddig így teljesen ez nem jelentett semmit, vagy nem foglalkoztam vele Csak így bennem volt. és akkor megláttam a neten, szóval tájékozódtam, hogy milyen lehetőségek vannak, és hát (sóhajt) szóval hogy egy eddig járhatatlannak tűnő út egészen más fényben tűnt fel. 14

Azt tudtam, hogy valami nincsen rendben, de hogy ez egy betegség, azt így nem, konkrétan. 15

A transzszexualitással kapcsolatos információk forrása lehetett az internet, a nyomtatott média és különféle televíziós műsorok („valahol olvastam egy újságcikket, és akkor úgy felrémlett bennem, hogy hát ugye, nem vagyok egyedül, és akkor elkezdtem ennek úgy komolyabban utánanézni, és akkor kezdett tisztulni kép.” – 1; „volt nekünk egy ifjúsági újságunk, az már a gimiben, és megjelent benne egy rövid írás a transzszexualizmusról” – 4; „újságokból, internetről, meg mit tudom én, mindenhonnan, ahonnan tudtam. A Fókuszból, meg a Friderikusz műsorában is volt régebben egy ilyen, ha jól emlékszem” – 5), személyes ismeretség más érintettekkel („akkor lettek olyan ismerőseim, akik lejártak melegbárokba. Meleg bár kettő volt istenigazából akkor, és ott ismerkedtem meg [L-lel]. […] ő volt végül is az első, aki átoperáltatta magát, és vele kezdtünk el beszélgetni, és ő mondta, hogy olvassak utána. Igazából nem nagyon lehetett utána olvasni, és akkor elkezdett ez érdekelni, hogy ez mi, hogy működik, és amennyit így lehetett találni, összeszedtük” – 13), egy civil szervezet („én igazából segítséget [akkor kaptam], amikor fölhívtam a Hátteret, és ott mondták, hogy az [N.S. pszichiátert] hívjam föl, és a [H.T. sebészt] mondták, hogy őt tudják. Tehát ez volt a támpont.” – 13), a háziorvos, illetve szakorvos („én nem tudtam máshonnan kiindulni, csak a háziorvosomtól” – 3). Interjúalanyaink többsége számára az internet volt az elsődleges információforrás, illetve ez jelentette a kiindulópontot a további tájékozódáshoz:

Elkezdtem nézni az interneten is ezeket a fórumokat, honlapokat, és pontosan ez a TSOnline is a kezembe akadt […] ahogy olvastam, hogy mit írnak erről, akkor megvilágosodott bennem a dolog, hogy … úristen, hát tényleg! 3

[egy barátnőm kérdezte, hogy] miért nem veszem fel a kapcsolatot ilyen emberekkel, keressek interneten valami … oldalakat és hogy tájékozódjak, mert hogy biztos még sokan vannak ilyenek, és biztos tudnak segíteni meg minden. és akkor elkezdtem keresgélni… Hát így külföldi oldalakat, meg akkor ráakadtam a TSOnline-ra, hát igen. És akkor írtam a TSOnline-nak, aki csinálta a TSOnline-t, neki és találkoztunk is, és ő elmondta, hogy Magyarországon mi a menete ennek az egésznek, hogyha úgy döntök, hogy meg akarom változtatni a nememet. Hát és akkor szép lassan én ezt elkezdtem. 4

Én nem értek ez internethez, háziorvoshoz nem szerettem volna bekopogni, hogy … jó napot kívánok, ezzel a csekélységgel fordulok önökhöz, és szeretném, hogyha útba igazítanának. […] így volt az, hogy a partneremmel megbeszéltük, hogy keresünk az interneten ezzel kapcsolatos témákat. és így vettük föl levelezés formájában hasonló emberekkel a kapcsolatot: akik már túl voltak, vagy tervezik, vagy egész egyszerűen csak pártfogolják ezt a helyzetet 6

És akkor rátaláltam egy honlapra, fölvettem a kapcsolatot, és akkor ők mondták, hogy ezt, teljesen nagyon korrektül, hogy miről van szó, valószínűleg mi lehet a problémám, ezt hogy hívják, milyen lehetőségeim vannak, és hogy ezt azért jól meg kell fontolni. 9

Én mindig úgy voltam, hogy ez egy abnormális, rettenetes, iszonyatos dolog, és most a TSOnline-t olvasgatva tűnt ez föl más színben 14

felmentem az internetre, hogy próbáljak valamiféle kapcsolatot létrehozni ilyen emberek között, embertársak között […] megtaláltam ezt a pride nevezetű weblapot, és itt volt egy olyan fiatalember, aki nekem tudott segíteni. és ő is adta ezeket a felvilágosításokat, hogy hogyan kell továbblépni, és hogy milyen utak vannak ehhez, és hogy erre meg erre készüljek fel, hogy esetleg az orvosok furcsa szemmel fognak nézni erre, mert nem mindenki tudja, hogy létezik egyáltalán ilyen betegség, vagy hogy ez betegségnek számít, vagy hogy mi ez egyáltalán…. és megkaptam tőle egy-két címet, nevet, és akkor így elmentem. 15

interneten keresgéltem. Hát, sok minden történik az Internet miatt. Ugye? és találtam tökéletes irodalmat […] hát volt ez a honlap, csak ez még nem volt ilyen jó állapotban, mint most van. Mert most már orvosok vannak benne, meg… orvosi vélemény volt, merthogy nagyon lesújtó volt az itteni orvosokról a vélemény, ugye? (nevet) […] nagyon sok információ van, rengeteg. Főleg angolul, mint minden, ugye? De vannak nagyon komoly dolgok… annyira, hogy az egyik pszichiáter, aki itt van [Magyarországon], akihez mentem, nagyon kedves, és az nem tudott se erről, se arról, se amarról, az nagyon megkért, hogy küldjek nekik ilyen linkeket, hát címeket. és elküldtem neki […] Szóval itten segítek, hogy művelődjenek. 16

Meg kell említenünk, hogy interjúalanyaink közül nyolcan az interneten találtak rá kutatási felhívásunkra is: esetükben tehát valószínűsíthető, hogy olyanoktól kaptunk válaszokat, akik aktívan használják az internetes információszerzési formákat. Ugyanakkor a személyes ismeretség által hólabda módszerrel talált résztvevők közül is többen utaltak ennek az információforrásnak a fontosságára. Az internet kiemelt szerepének hangsúlyozása a transzszexualitással kapcsolatos tudáshoz jutásban tehát megalapozottnak tűnik – különös tekintettel a transzszexualitásról magyar nyelven hozzáférhető korszerű szakirodalom és/vagy felvilágosító irodalom szinte teljes hiányára, illetve a téma közbeszédbeli ismeretlenségére.

2.4.2. Jelek

Majdnem minden interjúalanyunk beszámolt arról, hogy már gyerek-, illetve kamaszkorában tapasztalt olyan jeleket, melyek az átlagostól eltérő nemi önbesorolását erősíthették. Ebben az összefüggésben a két leggyakrabban említett témakör az öltözködés és a másik nem tagjaival való kapcsolatok jellege volt. Az öltözködés a gyerekkortól kezdve külsőleg is jól azonosítható nem-specifikus jellegzetességként jelenik meg. Az emberek nemi jellegének tulajdonítása ugyanis elsődlegesen az öltözködést is magában foglaló külső megjelenés alapján történik, hiszen a mindennapokban nincs mód a nemi szervek, a kromoszómák vagy egyéb egyértelműnek vélt fiziológiai „bizonyítékok” ellenőrzésére (vö. Kessler – McKenna 1978:13-18). így a nem-specifikus öltözködési, illetve a külső megjelenéssel kapcsolatos más, például a hajviseletre vonatkozó, elvárásokkal szembeni „lázadás” a születéskor meghatározott nem tulajdonítását – egyre határozottabban – elutasító megnyilvánulásként is értelmezhető.

Nem illettem bele azokba a sztereotípiákba, amit általában egy hasonló korú fiúról ki szoktak alakítani. Ez nem volt kimondottan feltűnő, mert voltak bizonyos dolgok, amikben ez nem tűnt föl. … hát ez a szokásos érdeklődés aziránt, hogy ők miért öltözködhetnek így, miért viselkedhetnek így, mármint a lányok, és hogy ez ugye nekem […] úgymond miért tilos. és hát ez nálam is ugyanúgy, mint mondjuk egy lánynál szerintem sokszor előfordul, én is anyunak a ruháit kezdtem próbálgatni és nézni … mondjuk akkor még sok tekintetbe úgy jó volt, mert akkor még nem annyira férfias az ember, tehát akkor még nem volt ez annyira feltűnő 1

Amire én emlékszem úgy igazából, az az, hogy négy-öt évesen így álltam a vécé fölött, és így kérdeztem anyukámat, hogy anya, hát én így szeretnék pisilni, így miért nem lehet? és akkor mondja, hogy hát azért, mert te nem így születtél, hát ne idegesítsél már… (mosolyog) De, mondom, én tudom, hogy én így szeretnék. […] ez megmaradt bennem, pedig nagyon-nagyon fiatal voltam, kicsi voltam, másrészt hát amilyen tudatosan én ezt csináltam, hát ez elég meglepő volt. Aztán ilyeneket csináltam, hogy az óvodai rendezvényeken ugye, ahova be voltam öltöztetve, kimentem a vécére, levettem a szoknyát, fölvettem egy rövidnadrágot, és úgy mentem vissza. és akkor is anyukám majdnem szívinfarktust kapott, hogy milyen hülye gyereke van. 5

amire emlékszem, egyrészt kicsi koromtól kezdve, tehát amióta az eszemet tudom, három-négy éves koromtól kezdve így ruházkodásban abszolúte nem bírtak velem, mert a szoknyát, azt így totál kerültem, meg nem lehetett rám adni az ilyen dolgokat. Ami azért persze sikerült, nagy erőszakosan, de aztán mindig valahogy valahova eltűntek meg szétszakadtak meg ilyesmi. 7

az első maradandó élményem az az volt, mikor kilakkozták a körmeimet, és az fantasztikus érzés volt, és az nekem nagyon tetszett, meg fú, nagyon jól éreztem magam, és hogy most ez nagyszerű, és most ez igen, így, ez jó. […] Ezt... az én kérésemre [csinálta] anyukám. Tehát mivelhogy én még elég csepp gyerek voltam, akkor még óvodás korú […] láttam, hogy az oviban is egy-két kislánynak is ki volt lakkozva a körme, úgy a kisujján, és akkor ez nekem nagyon tetszett, hú, […] ehhez végképp nagyon ragaszkodtam. és hosszas lebeszélés árán, meg mindenféle rémisztgetések árán sikerült engem erről lebeszélni. […] ez volt az elsős meghatározó ilyen élmény, ahol ... kicsit úgy éreztem, hogy nekem jobb.

[…] mikor egyedül voltam, az teljesen azzal zajlott, hogy én mint nő voltam jelen. és én annak is tartom magam. és akkor ennek megfelelően is öltöztem. […] nem volt pénzem, meg hát nem dolgoztam, és semmi, tehát csak az édesanyám ruháira voltam hagyatkozva, ami meg kell, hogy mondjam, hát nekem egy picit kicsi, mondjuk csípőben nem (nevet), de amúgy igen. De addig nem volt baj, olyan 16 éves koromig tökéletesen illet rá, tehát itt csak a fazonnal volt a probléma, mert hát ugye én egy kicsit mást vettem volna föl, egy érettebb hölgynek ugye nem ugyanaz [az ízlése], mint egy fiatal hölgynek. 9

Ahogy elkezdtem a kétes egzisztenciámat, ez abszolút azzal kezdődött, hogy így, nem tudom, biztosan nagyon sokan így kezdik kiélni, tehát kifelé is élni ezt a részüket, hogy ilyen jellegzetesen, nem típusos ruhadarabokat vesznek fel, és én ezt akkor kezdtem el, amikor az anyai nagyapám meghalt. és én így az ő ruhatárát szinte elkoboztam a nagymamámtól, hogy akkor azt adja ide, és így emlékezés címszóval majd én fogom hordani, de hát nem lehetett igazából másképp. Tehát ha én csak azt mondom, hogy fel akarom venni azt az inget, meg azt a kalapot, akkor azt nem lehet. De szóval én ezt így kezdtem. 10

voltak olyanok, hogy én női ruhában mászkáltam, már nem így az utcán, hanem úgy otthon. Nagymamámnak a ruháit, meg anyuét; meg mit tudom én, így kifestettem magam, meg ilyen hülyeségek. […] a kifestést, azt szerintem olyankor csináltam, mikor nem voltak otthon, alapból meg nem nagyon szóltak hozzá semmit. 12

fölvettem az anyám ruháját, alsóneműjét, meg ilyesmi (kuncog). Hát ez standard, hogy úgy mondjam. és hát mihelyt… bármikor egyedül voltam, vagy mi, akkor ilyen női ruhákat felvettem. Nem nyilvánosan, persze. Amerikában azt mondják, hogy „closet queen”, szekrénybe, igen. 16

A másik nem tagjaival való kapcsolataik alakulását is sokan – legalábbis múltjukra visszatekintve – jelzésértékűnek vélték: mai értelmezésük szerint már akkor „valódi nemüknek megfelelően” működtek. Ilyen típusú kamaszkori, illetve fiatalkori tapasztalataik meghatározó élménye azonban még jellemzően a bizonytalan zavarodottság, hiszen nagyon hamar tudatosult bennük, hogy nem az elvárásoknak megfelelően viselkednek.

nekem mindig voltak barátnőim. Olyan barátnőim, mint amik egy lánynak szoktak lenni. Tehát ez … nálunk sose ment el a szexualitásig. 1

Nagyon szerelmes voltam [lányokba], de soha senki nem tudta. [...] akkor egyszer, ez még mindig a gimiben, nagyon szerelmes voltam, és nagyon ki voltam készülve, és akkor öngyilkos akartam lenni meg ilyen hülyeségek. 4

amikor már ugye pubertás korba értem, akkor éreztem, hogy biztos, hogy… tehát mindig a nők érdekeltek, de azt tudtam, hogy soha nem vetkőzök le előttük így. […] szerelmes voltam állandóan, meg minden bajom volt, de nem mondtam senkinek 5

tehát tizennégy körül döbbentem erre pontosan rá, mikor így nagyon megtetszett egy lány. Egyébként tanárnő volt abban az iskolában, abban a gimnáziumban, ahol én tanultam, […] és belé nagyon belézúgtam. 7

valamikor felső általános iskolában voltak ilyen élményeim, amikor először lettem szerelmes ... (nevet) hát mindegy, annyit árulok el, hogy egy srác volt az illető, ő a nagy szerelmem volt, meg satöbbi, de hát éreztem már akkor, hogy ez kicsit, hogy is mondjam, ellentmondásos dolog, ezért lehetőleg nem is beszéltem senkinek róla, csak látták rajtam, hogy hopp, már megint elszállt a gyerkőc. 9

a lányokhoz vonzódtam, és őszinte voltam, és én ezt nem tudtam, hogy ezt nem szabad, vagy hogy ez … egyáltalán hogy ez nem normális dolog. […] Udvaroltam nekik. úgy ahogy… szoktak (mosolyog). 15

A külső megjelenéssel és a másik nemmel való viselkedéssel kapcsolatos társadalmi normasértések személyes, illetve közösségi szankcióit elkerülendő személyközi szinten egyfajta önvédelmi stratégiaként többen inkább az elszigetelődést vagy az önálcázást választották, míg csoportközi szinten fenntartották többszörös csoporttagságukat. Vagyis megfigyelhettük, hogy többen egy darabig kifelé nagyjából a születéskori nemüknek megfelelőnek mutatták magukat és így próbáltak bizonyos területeken (tanulásban, szaktudásban, közösségi életben) eredményeket felmutatni, melyekre később támaszkodhattak.

én transzszexuális voltam már hat éves koromtól, csak nem csináltam miatta az ég világon semmit, és hát ügyeltem arra, hogy senki se vegyen semmit se észre, mármint a családban. és hát elég gondunk volt a háború alatt […] tulajdonképpen a háború, az volt, és az mindent elfoglalt. én mentettem meg a szüleim életét, ugye, hát az ember nagyon gyorsan fölnő. […] akkor el voltam foglalva, szóval ilyen dolgokkal… csak egész hátul gondoltam rá. 16

Ugyanakkor belső világukat saját valódi nemüknek megfelelően próbálták berendezni.

Arra emlékszem, hogy elkezdtem fantáziálni arról, hogy fiú vagyok, és hogy akkor … mit játszanék, hogy viselkednék… Csináltam magamnak egy ilyen fantáziavilágot [...] a valós élet szereplői[vel], csak én voltam ott más. Mármint hogy fiú. [...] és rengeteget álmodoztam így. 4

E két világ – a belülről igazinak érzett és a kívülről elvárt, illetve kifelé mutatott önmeghatározások – harmonizálásának igénye késztette interjúalanyaink többségét arra a döntésre, hogy lépéseket tegyenek az egyre nehezebben viselt többértelműségből adódó zavarok megszüntetése és önmaguk kiteljesítése érdekében.

ez így úgy tetőzött, hogy tavaly ilyenkor […] mondtam az apukámnak, hogy pontot teszek ennek a dolognak a végére (mosolyog), mert így nem lehet, nem lehet így élni. Hát ők már tudják régen, a szüleim, hogy mi van. és akkor ezt így el is határoztam, hogy ez a 2003-as év ez arra lesz jó, hogy elhatározzam magam, hogy mit fogok ezzel kezdeni. Mert az már nyilvánvaló volt, hogy itt valamit már csinálni kell. Mert most már túl nagy mélységekbe megy az ember, és … ez így nem jó.3

tudtam, hogy ezt föl kell, hogy dolgozzam valahogy, mert ezzel együtt kell élni … valameddig, ameddig azt nem érzem, hogy most már meg kell, hogy csináljam, mert kész 5

2.4.3. Családi és iskolai fogadtatás

Az átlagostól vagy az elvárttól eltérő önmeghatározásból adódó gyakorlati problémák első intézményes színtere általában az iskola. Míg a családon belüli – az egyik vagy mindkét szülő, esetleg a testvérek előtti – önelfogadtatás általában több nekifutásban zajló, hosszabb folyamata során a konfliktusok sokáig rejtve – álcázva vagy megtűrve – maradhattak, az iskola formalizáltabb világában a beilleszkedési problémák kézzelfoghatóbb formában jelentkeztek. Az érintettek számára az iskola – különösen az általános és a középiskola – mint szocializációs közeg nem működhetett igazán hatékonyan, hiszen olyan elvárásokat közvetített mind a tanárok, mind az iskolatársak részéről, melyeknek nem tudtak és gyakran nem is akartak megfelelni. A kortársaktól való elidegenedés érzéséről, az őket körülvevő értetlenségről, a formális elvárások be nem teljesítését követő szankciókról és a kiközösítés megtapasztalásáról sokan beszámoltak:

általánosban nem voltam egy ilyen kiemelkedő jó tanuló, pont emiatt a beilleszkedési [probléma miatt], tehát ugye az általános iskolába ott maximális koedukált osztály volt nálunk, meg ugye általában a szakközépbe csak fiúk voltak, a műszaki pályán fiúk voltak, 1

Mindig rengeteg intőt vittem haza. Az én időmben még javában dúlt az úttörő világ, ünnepélyre copfban, rakott szoknyában kellett volna menni. A nő [az anyja] mindig szépen felöltöztetett, otthon ő volt az úr, az történt, amit ő akart, aztán a temetőben átöltöztem tréningbe, és úgy mentem az iskolába. Aztán az osztályfőnök beírta az intőt, mert nem az alkalomhoz illően voltam öltözve. 17

Amikor jártam [iskolába], akkor még mondom, akkor fölveszem ezt az álarcot, és kész, és akkor ez van. [...] De ez nagyon nehéz. 5

tizenhat éves koromba megszereztem az érettségit, úgy hogy magántanár, mert persze a közösség az már nem volt kóser, közös kis tornaórák meg ez, meg az, mert ugye én úsztam, úsztam… hároméves koromtól. és aztán arra hivatkozva, hogy ez a faltól falig, nap mint nap három órában, ez már így kimerítette minden idegszálamat, ezt mondtam az anyáméknak, amikor is bejelentettem, hogy nem csinálom tovább. […] mondtam az anyámnak, hogy én abbahagyom a sulit, én ezt nem akarom csinálni. én leszek egy tök egyszerű, iskolázatlan bunkó, hogyha így tetszik fogalmazni, akkor leszek ilyen, tehát én nem akarok bejárni a sok ostoba közé. Más vagyok. Valahogy nem tetszik ez az egész dolog nekem. 6

Hát, a suliban is elég furcsán néztek így rám néha a tanárok… de úgy jó, szeretett mindenki. […] titkoltam is. Tehát akkor próbáltam úgy tenni a dolgokat, hogy jaj, nekem ez a fiú, hú, de tetszik meg minden, hogy ne legyen olyan feltűnő, amikor már nagyon éreztem, hogy szorul a hurok […] végül is így az osztálytársaimmal is tudattam, ahogy leérettségiztem. Tehát az érettségi végéig nem akartam így felfedni a dolgokat, nehogy utána baj legyen az érettségivel, és ne tudjam esetleg emiatt elvégezni a sulit, vagy kiközösítés. A tanárok szemében sem akartam, hogy kitudódjon. Hát végül is ők is nagyon jól vették, meg mondták, hogy végül is ők is sejtették […] Meg ők ezt nem is értik. 7

a probléma ezzel az egésszel, hogy ez az iskola ez egy szakmunkás iskola […] ami azt jelentette, ráadásul egy fiúszakma, hogy bekerültem három évre egy ilyen negyven fős […] osztályba, ahol az átlag az a kettes és a bukott diákokból állt. […] Abszolút nem tudtam kezelni a dolgokat három évig. én nem tudom, hogy csináltam, de megcsináltam az iskolát. Minden nap bőgtem, és így tovább, és így tovább. […] napi megalázások napi szinten, de ez így három éven keresztül. […] Egy kis buzinak [tartottak]. Egy kis buzinak, akit föl lehet kenni a falra, mert gyenge, mert vékony, akit lehet dobálni az órán, úgysem szól semmit, bőgni soha nem bőgtem előttük, ha jól emlékszem, egyszer sem bőgtem el magam, [csak] otthon, hazafelé, vonaton. […] Szerintem főleg a vidékiek vannak veszélyben ilyen szempontból, ahol még a tanári gárda is olyan, hogy nincs tisztában ezekkel a dolgokkal. […]

Ez egy ilyen… becsukjuk a szemünket effektus volt. Becsukjuk a szemünket és nem nézzük. Egyetlen egy tanár volt, akinek kiborultam, és akkor ő egy ilyen kiselőadást tartott az osztálynak, egyszer úgy névtelenül, hogy tolerancia és hasonlók. Abszolút nem működött, tehát semmi értelme nem volt. Két napig úgy az osztály visszafogottabb volt. Hatvan százaléka esett nekem az eddigi nyolcvanhoz képest […] Nem volt semmilyen segítség ezen a téren. 11

megpróbáltak így a társaságból így kiszórni vagy kiközösíteni, hogy nem játszhattam velük ezért meg ezért. […] buzi vagy, ilyen szavakkal illettek. […] hát én… nem éreztem annak magam, mert… nem tudom, ez ilyen szégyen volt akkor számomra is, és akkor így elvonultam. Visszahúzódóbb lettem. Sokkal, sokkal visszahúzódóbb lettem. Aztán persze agresszívabb is, és így megpróbáltam visszavágni, hogy akkor… tehát nem szavakkal, hanem ilyen testiséggel, vagy […] hogy akkor verekedjünk vagy valami. 15

Az általános iskolai, illetve középiskolai tapasztalatokhoz képest a felsőfokú iskolákban, illetve a felnőttkori – például posztgraduális – oktatás keretében kevesebb problémát érzékeltek az érintettek. Ebben segíthették őket saját kialakultabb problémakezelési stratégiáik és környezetük nagyobb fokú toleranciája is, mely részben abból adódhatott, hogy felnőttként már kevésbé kérdőjelezhették meg önértékelésük helyességét.

az iskolában volt egy osztálytársam, aki megkérdezte, hogy végül is ez mi nálam, ez az úgymond másság, és akkor én elmondtam, hogy igen, én transzszexuális vagyok. Akkor egy kicsit úgy meglepődött, beszélgettünk róla, és hát akkor azt mondta, hogy hát nézd, ha neked jó, akkor én csak azt tudom mondani, hogy legyél boldog. De hát nem volt ez már azért az a korosztály… épp ma beszélgettünk egy másik osztálytársammal róla, hogy ők már tudják, tehát ők már túl vannak azon a húsz év körülieknek a gondolkodásmódján. Tehát ők már el tudják azt fogadni, hogy igen, az ember… van ilyen is, és ha így lesz boldog, akkor így legyen boldog. 1

Hát [az] iskolában annyi volt ezzel kapcsolatban, hogy egyszer így fogtam magam, és kijelentettem magamban, hogy ennek a hónapnak a végén elkezdem a nőként való megjelenést, mindenhol, full time [minden időben]. […] kicsit úgy hibának érzem olyan szempontból, hogy még nem igazán néztem ki teljesen passable [megfelelően], ebből kifolyólag lehet, hogy kicsit később kellett volna, mert így nem kívánt népszerűséget szereztem bizonyos körökben. […] De hát a suliban teljesen toleránsak voltak, nem szóltak semmit. Aztán utána ennyi volt még, hogy mikor már megvolt a névváltoztatásom, egyszer bementem és átírattam magamat a rendszerben, akkor néztek egy kicsit nagyokat, értetlenkedtek szokás szerint. Valami hülyeség volt, nem emlékszem valami olyasmin problémáztak, (nevet) hogy vittem az anyakönyvi kivonatot, hogy én most a gyerekemnek az adatait akarom beíratni, vagy nem tudom, ilyen hülyeség. 12

A családon belüli önelfogadtatás sokszor az iskolai konfliktusokkal párhuzamosan zajlott, amennyiben az otthoniak egyáltalán beavatódtak az ilyen típusú problémák kezelésébe. A családon belüli feltárulkozás akadálya lehetett a transzszexualitással kapcsolatos ismeretek hiánya, ami sok esetben maguknak az érintetteknek is gondot okozott (ahogy erről már a 2.4.1. számú alfejezetben is beszámoltunk):

ők [a szülők] ezzel nem nagyon tudtak mit kezdeni, végül is igazából akkor még én se tudtam vele mit kezdeni, tehát nem hogy ők. Mostanában már más lett, mert ha már én tudom, hogy mit akarok, akkor ők azt mondják, hogy jó, rendben van, legalább tudod, hogy mit akarsz, akkor csináld azt. 3

A gyermek másságát, úgy tűnt, nem szívesen vették tudomásul a szülők. Voltak, akik a probléma átmenetiségében bízva próbálták a „helyes útra” terelni őket:

mondjuk apu oldaláról volt egy ilyen, úgymond nyomás, hogy…mikor kezdek már végre egy normális [párkapcsolatot]… és ennek megpróbáltam megfelelni. Akkor az ember ugye azt látja, hogy a szülők, és hogy akkor azoknak megfelelni, és elkezdtem úgymond keresni barátnőket, de… nem találtam benne semmi különöset […] az ember észreveszi azokat a fordulatokat, amikor a szülők úgy próbálják a helyes irányba úgymond, tehát idézőjelbe „helyes irányba” irányítani az ember életét […] [apu] csak egy hülyeségnek tartja igazából az egészet, biztos hogy … mert hogy olyan körbe keveredtem […] Anyunál ez kétoldalú volt, egyrészt az, hogy miért nem szóltam, amikor már ez… gyerekkoromban felmerült, … illetve hát serdülő koromban, hogy ezt akkor kellett volna megbeszélni, de hát én nem éreztem olyannak akkor a helyzetet, és nem is tudtam megfogalmazni, hogy mi ez. 1

és újságokat hagyott elől apám, pornó újságokat, hogy legalább valami, hátha valami történik… és hát így nem, nem indultam be 11

Néhányan a szülőket érintő – elsősorban a tágabb környezet reakcióitól való félelemből adódó – gyakorlati nehézségekre utaltak:

amikor a szülőknek bevallja az ember, ugye, legelőször is jön az, hogy… két irányba indult el nálunk, hogy… á, te biztos nem vagy az, csak valamit rosszul gondolsz. Amikor egyre jobban kezd bizonyossá válni, akkor úgy belegondolnak a szülők, hogy az ő baráti-társadalmi oldalukról ez hogy fog megélődni. és akkor ezt próbálják átvetítetni, és próbálnak lelkiismeret furdalást ébreszteni bennem, hogy akkor ez számukra mennyire… […] mondjuk nekem az volt rá a válaszom, hogy jó, hát akkor veletek tartom a kapcsolatot, és akkor senki mással nem. Mert igazából én nem vagyok rájuk kíváncsi, tehát nekem nem kell feltétlenül se a rokonsággal, se senkivel, kész elmentem, mondjátok azt, akár külföldön vagyok, vagy valami, és akkor nincsen gond. 1

Megbíztam anyukámban és a hátát mutatja. Tehát ez így elég rosszul esik, hogy az érdekli, hogy mások mit szólnak hozzá. Miközben szerintem nem lenne különösebben belőle semmi, mert a legjobb barátjuk, aki szembe lakik velünk, szomszédok, és nagyon toleránsak. Tehát ők mondták, hogy ezt ők megértik, tehát sokkal jobban viselkednek, mint a szüleim. […] mindenki jobban kezeli. 7

Néhányan a teljes elutasításról számoltak be, amikor a szülők egyáltalán nem kívántak számolni sem a nemváltoztatás elméleti lehetőségével, sem a gyakorlati következményekkel:

azt gondoltam, hogy a családom ezt tolerálni fogja és akkor működni fog ez a dolog. Fel se merült bennem az, hogy ez nem egy elfogadható ez a dolog […] tehát a családomnak ezt így elmondtam, és a családom kirúgott. és akkor ott álltam egyedül. 2

most ott vagyok, hogy nem merek lépni, mert [a szüleim] nem fogadják el ezt a dolgot, nem pártolják, és félek attól, hogy ha ezt így előadom, hogy hopsz, itt a férfi személyim, akkor azt is lehet, hogy megmondják, hogy menjek el. 7

mondtam, hogy akkor én most lépéseket tettem már, hogy én megváltoztassam hivatalosan a nememet és a nevemet. és akkor teljesen ledöbbentek, mert mi más vagyok én, mint lány, és hát mondtam, hogy elmentem pszichiáterhez, a pszichiáter átpasszolt egy pszichológusnak és most ott vagyok, hogy ennek a konzultációnak a kellős közepén vagy a vége felé, nemsokára megkapom az első szakvéleményt. […] és akkor az apám vadul kirohant, hogy mindenkit meg kellene gyilkolni, aki ehhez segítséget ad, satöbbi, satöbbi. Marha agresszív volt. […] a legutolsó megjegyzésük az az apámtól jött, aki azt mondta, hogy arra az egyre vigyázzak, hogy még az emberi keretek között maradjak. és erre mi mást lehet válaszolni, mint hogy én magam olyat soha nem is tudnék tenni, ami nem emberi, mert ugye én is egy ember vagyok. 10

Főleg nyugaton, ahol ez nem probléma, ott megcsinálják, és a szülők nem bánják. De ahol fenyeget valami nagy tragédia, és kiátkozzák, vagy valami… Hát ugye a régebbi világba nem lehetett, azt kellett csinálni, amit a papa mondott, mindenben ugye. 16

A családi reakciókat a legtöbb esetben az elzárkózás jellemezte. Az elzárkózás jelentkezhetett a probléma tagadásának vagy átfogalmazásának formájában:

annyit mondtam, hogy én fiú akarok lenni, nem lány. [...] akkor is sírtam, és hát… ő [az anyja] nem tudott vele mit kezdeni. Azt mondta, hogy de hát nem, meg hogyhogy? Meg hogy kiveri belőlem. De azt csak idegességében mondta különben. 4

anyukámnak elmondtam, hogy mi a helyzet, és akkor ő azt mondta, hogy ez hülyeség, ilyen nem létezik, csak én beképzelem magamnak, mert agyilag sérült vagyok, skizofrén vagyok meg egyéb. Tehát ő ezt előadta mindennek. Végül is ez az emberi tudatlanságnak a következménye, meg nevelése is. és végül is úgy vannak vele, hogy ha nem beszélünk róla, akkor nincs probléma. 7

mondjuk az anyám, amikor én olyan 13-14 éves voltam, akkor nekem súlyos válságaim voltak és mikor ezt így tudta, akkor ő azt gondolta, hogy ez ilyen önbizalomhiány, meg ilyen típusú válság 10

Az elzárkózást azonban követhette a beletörődés. A beletörődés jellemzően az orvosi beavatkozások időszakában következett be, amikor a test megváltoztatásának kezdetével a helyzet megváltoztathatatlansága teljesen nyilvánvalóvá vált.

nem akart tudomást venni róla [az anyja]. De azért így kérdezősködött, meg elolvasta a szakvéleményeket, meg… szóval nem tudom mi játszódott le benne. Nem tudom. [...] ez két évvel ezelőtt volt. és most értünk el arra a pontra, hogy …elfogadja a dolgot, és akkor … most már olyan szinten vagyunk, hogy belátja, hogy ha ez van, és hogy ezt meg kell csinálni, akkor legalább a legjobban sikerüljön, tehát hogy akkor minden rendbe legyen 4

végül is… két éve derült ki csak, vagyis hát mondtam el, de akkor az édesanyám… elzárkózott előle, mostanra, hogy már végül is elkezdtem ezeket, …így… hát, beletörődött. 13

Több éves küzdelem után az elfogadás gyakorlati megnyilvánulásait is megtapasztalhatták néhányan, mint például az a válaszadónk, aki „ma már borotvahabot és egyéb férfias ajándékokat” (8) kap a szüleitől.

A családi fogadtatásról interjúinkban főként a szülők kapcsán esett szó. Néhol azonban említésre kerültek más családtagok is, például az idős koruk miatt a kérdéstől megkímélendő nagyszülők, akiket „ezzel nem lehet terhelni” (13), vagy egy nővér, aki sokáig „nagyon szégyellte a dolgot, hogy az ő öcsikéje ilyen nagyon kislányos” (11), illetve egy másik lánytestvér, akivel válaszadónknak jelenleg nincs semmilyen kapcsolat, mert közéjük álltak az „idióta sztereotípiák” (10).

Interjúalanyaink közül csupán egy volt, akinek apaként saját gyermekeivel kellett közölnie a „sokkoló hírt”, hogy neme megváltoztatására készül:

Szóval a gyerekekkel nekem problémám nincs, én küldtem nekik pár ilyen képet, amin hát így női [ruhában] vagyok, és hát nem tudom, azt hitték, hogy valami vicc vagy ilyesmi, és […] a fiam azt mondta, hogy nem kell neki még egy anya, mert ezzel az anyával is rengeteg problémája van. Mondom, hát én leszek a nagynénid. Ennyiben volt a dolog. Hát látod, úgy olyan kiskanállal adom be a dolgokat, úgyhogy ne legyen nagyon sokkoló, tudod. 16

Akadtak viszont olyanok, akik számoltak azzal a lehetőséggel, hogy valamikor a jövőben leendő – örökbefogadott vagy esetleg mesterséges megtermékenyítéssel születendő – gyermekeikkel vagy partnerük már meglévő gyermekével őszintén beszéljenek transzszexualitásukról.

attól függ, hogy hány éves, de előbb-utóbb gondolom, hogy teljes mértékben tisztázni kellene. Abban a pillanatban, amint úgy alakul, hogy érett rá. […] de elmondani mindenképpen el kellene neki. De hát az ember ilyenkor bízik abba, hogy a sok törődés, a gondoskodás meg a szeretet az meghozza az elfogadás gyümölcsét. 3

azt gondolom, hogy a gyerekekkel is ezt meg lehetne tök jól beszélni […] olyan gyerekkérdésekre számítanék. Olyan dolgokra számítanék, ami egy gyerek kíváncsiságát kielégíti. Tehát hogy igen, evvel lehet együtt élni, tehát egy gyereknek el lehet úgy mondani, hogy az ne legyen egy szégyenfolt az életében, hogy az apám az valamikor nő volt. 6

Biztos idővel el [fogom mondani], ha eléri azt a szintet. Meg remélem, addigra már a társadalmunk is eléri azt a szintet, hogy ezt valahol tolerálni tudja. 7

Meg persze van egy négyéves lány is […] mivel az apját ismeri, és el is szokta vinni, így az apa szerepét nem is akartam soha betölteni, hisz apja van […] Végül is azt nem tudom konkrétan, hogy minek tart az anyja mellett, de inkább az anyja barátjának. […] ha majd olyan nagy lesz, hogy tizennyolc-húsz, akkor lehet, hogy elmondom neki, de nem biztos. Majd meglátjuk, hogy hozza a sors. 13

Interjúinkból kiderült, hogy a transzszexualitás problémájának családon belüli feldolgozási nehézségeit az érintettek – egy darabig legalábbis – megértéssel és türelemmel fogadták.

[anyám negatív reakcióit] meg tudom érteni, tulajdonképpen egész más szellemben nevelkedett, azért mégiscsak egy trauma lehet neki. […] Nem volt egy, mit tudom én, diszkriminatív család, egyszerűen abban az időben, mikor ő felnőtt, nem igazán volt napirenden ez, hogy vannak ilyen emberek 12

Azzal is tisztában voltak, hogy igényeik nem mindennaposak.

hallom azt, hogy mi az, amitől félnek. Tehát hogy van egy egészséges test, és egy egészséges test az miért akarja magát szétvagdal[tat]ni? Mert persze az ember az orvost ilyen szinten, ha lehet, elkerüli, már ha így egészséges szempontból nézzük. 6

Többekben az is felmerült, hogy a szülők számára is hasznos lenne külső – akár orvosi, pszichológusi – segítséget keríteni, hogy szakszerű információ birtokában jobban megismerjék, megértsék a transzszexualitás jelenségét, hogy ne hibáztassák önmagukat, és hogy egyfajta komplex családterápia keretében felkészülhessenek a várható változásokra.

az kellett volna igazából nekik, bárki, hogy elmondja, hogy hát erről ők nem tehetnek, tehát hogy ez… nem az ő hibájuk, ez nem a nevelési hibájuk, ezzel vagy születik az ember, vagy nem 1

ez szerintem szülőfüggő. Kinek milyen a háttér. Mert hogyha egy olyan szülői háttér van mögötte, aki korlátolt és nem nyitott, akkor teljesen tönkreteheti az életét, ennél is jobban. Ha nyitott, akkor viszont nagyon sokat tud segíteni. Tehát ha én annak idején orvoshoz kerülök, és olyan orvosi közegbe kerülök, aki nem feltétlenül pszichiáter és azt mondja, hogy én téged ebből ki akarlak nevelni, hanem aki már akkor tisztában van ezekkel a dolgokkal, és azt mondja, hogy jó, akkor most nézzük meg ezt a tizenéves gyereket. […] és akkor azt mondja az anyukának meg az apukának, hogy nézzenek szembe a tényekkel, […] ezek a lehetőségek vannak, és a szülők azt mondják, hogy „Hát, úristen, hát akkor, ha nincs más választás, akkor tegyük meg ezeket a lépéseket!”, akkor lehet, hogy most sokkal jobb lenne. 11

gondolkodtam rajta, és mondtam neki, hogy keressünk egy pszichológust, az anyukámnak, […] ahova elmegyünk mind a ketten, mert biztos, hogy nehéz neki, nem mondom, hogy könnyű, mert hát azért nem könnyű. Nem, nem tudom. Abszolút nem lehet vele erről beszélgetni. Kezd belátóbb lenni, de […] nehéz feldolgozni. Tehát azért szembesülni azzal, hogy végül is, hát … tizennyolc voltam, amikor elmondtam… Tizennyolc évig felnevelni egy lányt, akiről utána kiderül, hogy nem lány, hanem fiú és át is akarja magát operáltatni, az nehéz. Nehéz. 13

2.4.4. Párkapcsolatok és jövőképek

Az önelfogadtatás személyközi színterei közül a párkapcsolatok különösen fontosnak mutatkoztak. Válaszadóink szerint a működőképes, jó párkapcsolatok lényegi eleme az őszinteség, azaz a tágabb társadalmi környezetben esetenként alkalmazható egyéni elszigetelődési és álcázási technikák feladása – legalábbis a párkapcsolat keretein belül. A negatív társadalmi fogadtatás elkerülése miatt ugyanis a kapcsolaton belüli őszinteség nem feltétlenül terjedt ki a kapcsolaton kívüli világra. így kifelé továbbra is az elszigetelődés és az álcázás jelenthette a megoldást részben az egyén, de főként a pár számára:

elkezdtem így egyre jobban értékelni a partnerkapcsolatot. Tehát hogy én is szeretnék valakivel élni, tehát hogy az ember válasszon egy párt magának, és avval tök jó lenne valahogy úgy berendezkedni, nem egy egész életre, de egy hosszabb távra. és akkor úgy gondoltam, hogy a partneremet viszont… ha már én ezt az utat választottam, és ez nekem így jó volt, az erős túlzás, hogy jó volt, de belefért, hogy én így létezem, a partnerem miatt nem, semmiképpen sem. Tehát hogy őt nem akarom kitenni olyan kérdéseknek, amiket én esetleg már tudok kezelni. Ugye, mert az emberek kíváncsiak. és természetesen az én lényemnek is sokkal jobban esne, hogy ha úgy járhatnék köztük, mint ahogy szeretnék. […] ha elutazunk valahova, vagy bárhol vagyunk, és oda kell adni egy útlevelet, mindegy, mondjuk egy csoportos utazásra vagy bárhova, tudod, akkor attól kezdve egy lépés hátra vagy előre, tehát nincs az, hogy felvállaljuk egymást, hogy mi itt jöttünk együtt. és az kicsit ijesztő, kicsit rossz. Persze, így a zárt ajtók mögött minden rendben van, meg ott folytatódik, és ezt valahol muszáj tolerálnom, hiszen én ugyanígy, ha nem többet kapok vissza. 6

Válaszadóink a családtagok közötti személyközi kapcsolatokban is fontosnak tartották az őszinte feltárulkozás lehetőségét, de mivel a családtagok személye adott és nincs lehetőség a „lecserélésükre”, előfordult, hogy az érintettek nem tudtak kiépíteni velük igazán őszinte, egymás megértésére, illetve elfogadására épülő viszonyt. A párkapcsolatokban viszont alapkövetelmény a partner elfogadása, így a működő párkapcsolat léte tulajdonképpen értékelhető a sikeres személyközi önelfogadtatás bizonyítékaként. Problémákkal interjúalanyaink esetében ott találkoztunk, ahol transzszexualitásukat próbálták rejtve tartani partnerük elől:

kezdetben semmit [nem szólt a barátnőjének], szóval ez egy nagy-nagy hiba volt, […] hát, nem volt tisztességes dolog, el kellett volna mondani. De féltem nagyon, hogy akkor otthagy, meg mit tudom én, és akkor ragaszkodtam hozzá, szerettem igazából. […] De hát egy idő után tarthatatlan volt, akkor elmondtam, és akkor […] elváltunk egymástól. Tehát egy darabig úgy kitartogatott, de aztán talált magának valakit, és elment. Jól tette. 3

A transzszexualitás kérdésének bevezetése egy kapcsolat kialakítása során tehát előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált:

a bemutatkozásnál ezt szeretem letisztázni, mert nevetséges, amikor az ember utána magyarázkodni [kezd], érted. Tehát ez röhejes. [...] az szokott történni, nem tudom, az, hogy udvarolok, az túlzás, de hát másképp figyelek rá, és ezt ő érzi, ezt ő észreveszi. […] Tehát náluk ez így szokott lejátszódni, én ezt nagyon sokszor hallottam már, hogy ezt ők elsősorban először nem értik. Hogy most mi ez velük, hogy miért vagyok szimpatikus nekik, meg miért néznek rám úgy, mintha nem lány lennék, meg satöbbi. és akkor ez ilyen… több hónapos folyamat szokott lenni, mire elérnek odáig, hogy most már tényleg nem értik, és most már valamit csinálniuk kell, mert most már egészen másról van szó, mint haverkodás, vagy bármi. és én akkor el szoktam mondani, hogy ez van, és hogy ne érezd magad túlságosan hülyén, mert nem vagy az, mert tényleg arról van szó, amit érzel, de ez ellen még egyelőre nem tudok mit csinálni, és hogy ilyen vagyok és kész. [...] a többéves kapcsolataim alapján az a reagálás rá, hogy ezt így elfogadják 5

Az interneten megismerkedtem egy lánnyal, neki úgy mutatkoztam be, mint fiú. Végül is három hónapig ment az, hogy telefonon is beszélgettünk, meg képet is küldtem magamról, és sok szinten nem esett le neki a tantusz, és akkor annyira belekerültem egy ilyen, egy ilyen ördögi körforgásba, hogy nem tudtam kimászni. és már mindenáron találkozni akart velem a lány, mert közben halálosan belém szeretett, meg így én is szerettem meg minden, Tehát így nem is az, hogy halálosan beleszerettem, hanem így tetszett az, hogy végre valakit érdeklek. […] mondta, hogy már nagyon szeretne velem találkozni, és mondtam, hogy figyelj, minek találkozzunk, úgysem tudom neked megadni, amit akarsz. és mondta, hogy miért, miért nem tudom. Hát, mert, mondom, van egy-két hiányosságom. és mondja, hogy fogyatékos vagy? Hát, mondom, végül is nevezhetjük annak is. és akkor próbáltam így rávezetni a dolgokra, már így szinte majdnem kimondtam, de nem mondtam ki, rájött, és mondta, hogy úristen, nem hiszi el, és kiborult, és akkor felhívott telefonon, hogy most ezt komolyan gondolom, nem szórakozok… és akkor mondtam, hogy nem szórakozom, eddig szórakoztam, vagyis hogy nem akartam szórakozni, de így jött ki. Lényegében nagyon megbántottam, de utána találkoztunk, mondta, hogy végül is ő nem zárkózik el így a dolgoktól […] de mondta, hogy ő nem hiszi, nem érzi azt magában, hogy ő erre képes lesz. és akkor mondom neki, hogy jó, akkor ennyi volt, és akkor maradjunk barátok, úgymond, ez az általános szöveg, és mondta, hogy hát jól van, de azért ír majd üzenetet, meg mit tudom én, ha hazamegy. és akkor hazament, és rá vagy három napra küldött egy üzenetet […] én mentem akkor el hozzá, végül is akkor összejöttünk, mondta, hogy ő ezt így tehát nem tudja, tehát annyira, nem is abba szeretett bele, hogy mi vagyok, hanem hogy aki. 7

A transzszexualitásról tudomást szerző és a helyzetet így elfogadó partnerek általában erőt és segítő hátteret adtak a nemük megváltoztatására vállalkozóknak:

a családom kirúgott. és akkor ott álltam egyedül. és akkor nagy szerencsémre talán egy fél év után találkoztam életem első pasijával, és akkor utána együtt […] próbáltunk ezek után érdeklődni meg helyrerakni dolgokat 2

nem éreztem soha olyan szinten biztonságban magam, hogy ezt egyedül végig tudom csinálni. és mindenféleképpen szükségem volt valakire, aki ott van mellettem, és nem befolyásolja a döntésemet, ez egy percig nem igaz, csak egész egyszerűen így támogat, így segít, hogyha esetleg úgy érzem, hogy hopp, most így megbotlottam, és föl kéne állnom, az így nagyon frankó, hogyha van valaki, akire támaszkodhat az ember. és ebben biztos vagyok, hogy erre mindenkinek szüksége van. Ez hihetetlen erőt ad, és biztonságérzetet. 6

Megtudta, hogy mi a helyzet velem, és ezt elfogadta száz százalékosan, aztán utána még elég hosszú ideig együtt voltunk, vagy három évig, három-négy évig, lehet, hogy több. és együtt próbáltuk ezt feldolgozni és megoldani ezt a… kérdést, ami most velem van. 15

Esetenként azonban a partner által nyújtott erő és háttér éppen abban próbált segíteni, hogy válaszadónkat megóvja az orvosi beavatkozásoktól és meggyőzze arról, hogy párkapcsolatuk a társadalmi elvárásoknál lényegibb dolgokra épül:

Teljesen rosszul van attól a gondolattól, hogy az ember ilyen-olyan beavatkozásoknak veti magát alá, mert különben a társadalomban csak így vagy úgy boldogulhat. és miközben ő ezt az egészet egy társadalmi betegségnek tartja, hogy az emberek nem lehetnek, nem soroltathatják be magukat ide vagy oda, ha már nagyon muszáj besorolni, az önkifejezésük alapján, meg az önmeghatározásuk alapján. Hanem erre még az egészségüket is iszonyúan kockára kell tenniük, akkor hát hogy ő ezektől a beavatkozásoktól, meg hogy miért van, tehát az okától meg az árától, meg minden, az egészségi árától ilyesmitől irtózik. […] ő úgy lát engem, ahogy vagyok egyébként is, és hogy neki, nekem őt nem kell meggyőznöm. és ő még attól is fél, hogy ő miután a huszonévei végén egyszer előbújt leszbikusként egy heteroszexuális kapcsolatból, tehát neki gyereke van meg hasonló, és utána volt kapcsolata egy nővel, most meg vagyok neki én, akit ő vett el magának, tehát hogy ő akarta azt, hogy legyen közöttünk valami, én is nagyon akartam, de ő jött utánam, hogy tehát mit mondanak majd az emberek, hogy lám-lám ő azért valószínűleg mégiscsak heteroszexuális, merthogy ő egy transznemű férfival van együtt. és közben meg az sem igaz, vagy nem tudom. Tehát azért nem igaz, merthogy lehet, hogy a világ számára nem mindegy, de az ő számára teljesen mindegy. Merthogy ő meg az embert szeretni. Meg neki közben ilyen küzdenivalója van a világgal, neki ilyen félelmei vannak, mondom, ez az egyik az ő oldalán, az én oldalamon meg vannak az egészségi dolgok. 10

azért elgondolkozom a dolgon [a műtéten], mert nem szeretném őt elveszteni. Főleg így, hogy tudja, és mégis képes elfogadni. Mármint az új énemet. Számára új énemet. Mert számomra ez mindig is az enyém volt, amit elmondtam neki, tehát mindig is ez volt a valódi, énnekem ez volt az, aki vagyok. 9

Ide kapcsolható egyik válaszadónk esete a feleségével, aki szerette és elfogadta nemváltoztatásra készülő férjét, de tisztában volt azzal, hogy a nemváltoztatás egyben kapcsolatuk jelenlegi formájának felszámolását, azaz házasságuk végét is jelenti (hiszen azonos neműként nem lehetnek hivatalosan házastársak Magyarországon):

ő azért elég hamar megtudta ezt a vonzódásomat a női dolgok iránt, ruhától kezdve érdeklődési körig ez sok mindent takart, de ő szerintem bizonyos mértékig tolerálta, amíg mondjuk ez nem volt annyira, úgymond nyilvánvaló, mint mondjuk az utóbbi négy-öt évben. Akkor volt egy kis ilyen törés nála, akkor azért úgy át kellett gondolni, de végül is ő azt mondta, hogy hát ő megszeretett mindenben, és hogy ő most ezért nem akar otthagyni, hiszen hát ő az embert szereti. és hogy ő nagyon szomorú lesz, ha én ezt megcsinálom, mert azért megváltozik a kettőnk viszonya, meg hát utána már mondjuk két nő fog együtt élni, tehát mondjuk én hiába maradok ugyanaz az ember, nem teljesen tudok ugyanaz az ember maradni, mint aki most vagyok, de ő azt mondta, hogy maximálisan kitart mellettem, és ha én nem küldöm el, akkor ő nem szeretne otthagyni. 1

A párkapcsolatok tekintetében tehát elmondható, hogy az önelfogadtatás nem volt személyközi probléma, hiszen éppen a partner elfogadása – olyannak, amilyen – szolgált az őszinteségre épülő párkapcsolat alappilléreként. Több válaszadónknál azonban éppen önmaguk – „rossz” testük, nem „száz százalékos” nemi állapotuk és/vagy teljesítőképességük – elfogadásának képtelensége vált problémaforrássá különösen a szexuális gyakorlatokban.

[a legnehezebb ebben a dologban] a szexuális élet. Mindenféleképpen. Tehát az mondjuk, hogy nem vetkőzök le….Szívesen csinálnám, de soha nem volt bennem az, hogy így. Egyébként borzasztóan szeretném meg minden, de… de nem így. 5

a testtől való elidegenedés ez nálam annyira súlyos, […] hogyha hancúrozásra kerül sor, akkor képtelen vagyok, tehát zárok, kész. […] és ez... tőle óriási türelem, és mit tudom én még micsoda. Ezt ő éli át. Ez azért nagyon kemény lehet. […] Tehát így, hogy ölelkezés, és átölelve elaludni, ez minden mennyiségben játszik, de egész egyszerűen így testileg … és rosszul vagyok, hogyha nekem le kéne vetkőznöm, és meztelenkedve kéne előtte, vele, bárkivel. Addig, amíg nem történik meg ez a változás, addig, addig … (sóhajt) ez nincs is jelen. és hiába próbálom megerőszakolni magam, hogy márpedig ezen változtatni kell, mert a partneremnek szüksége van a testi kapcsolatra, egyszerűen képtelen vagyok. 6

az első barátnőm azért dobott el, mert hogy … és ő meg is mondta ezt, hogy nem vagyok teljes értékű férfi, és ő ezt így nem tudja elképzelni. Tehát őneki szüksége van arra is, tehát hogy… […] Igen. A péniszre. Tehát mondta, hogy erre neki totál szüksége van, és mondtam, hogy hát sorry. (sóhajt) […] az a lényeg, hogy az előző barátnőimmel olyan szexuális kapcsolatban… tehát nem volt kétoldalú, hanem egyoldalú volt. Tehát én inkább csak őket elégítettem úgymond ki, ők engem nem. Nem is az, hogy nem akarták, hanem nem is engedtem. Mert nem akartam azt, hogy engem lássanak úgy. Meg meztelenül meg egyebek. Tehát nekem ez borzasztó tabutéma volt. 7

már volt olyan, hogy […] szeretkezés közben arról fantáziáltam, hogy teljesen… hogy szóval ilyen nagyon izmos, lapos mellkassal rendelkező valaki vagyok, aki […] egész biztosan nem nő. Hogy egy teljes átalakuláson megy át az a test. 10

igazából amikor csak ez az ölelkezés, a testiségnek ez a formája van, ez a szerelem, szerelmeskedés kezdete, ez így baromi jó tud lenni. De aztán ugye elkezdődnének a dolgok, és… levetkőztél, és így megszűnnek a dolgok. Tehát nincs ott az, aminek ott kéne lenni. […] (sóhajt) ez engem zavar, hiszen nem tudom azt megkapni, ami az agyamban lejátszódik. […] a szexuális dolgok nem fognak változni, tehát nem működik most sem száz százalékig ugye, […] és akkor sem fog működni, hogyha megcsináltatom, mert azért az orvostudomány, én nem hiszem el, hogy arra képes, hogy ezeket a dolgokat úgy megcsinálja. 11

[a legrosszabb az volt] talán amikor a kedvesem megcsalt egy… egy férfival. […] tudtam, hogy ő száz százalékig férfi, és én… én meg nem. Azt tudtam, hogy azt nem nyújthatom neki, amit az az illető nyújtott. Soha. Soha nem tudom neki ezt nyújtani. 15

A szex – illetve a szex hiánya – mint problémaforrás vezetett ahhoz néhány válaszadónk esetében, hogy az aszexualitás meghatározó élményükké, illetve önmeghatározási készletük elemévé vált:

inkább aszexuálisnak vallottam magamat, hogy…szóval az, hogy mondjuk most is van szexuális kapcsolat a párom és köztem, ez inkább ilyen… a megfelelés, és egy nagyon picit mert mint embert szeretem, és hogy nem akarom, úgymond ez tőle megvonni 1

Amióta teljesen tisztán, feketén-fehéren látja az életemet, és beavattam abba, hogy én gyakorlatilag mi vagyok, azóta nincs [szex]. Tehát az [van], hogy belépett az aszexualitás. 6

névtelenül ugye elmondhatom, hogy … se szexuális életem, se semmim sincsen, mert ezek a dolgok nem működnek 11

Interjúalanyainkat arról is megkérdeztük, hogy hogyan képzelik el jövőjüket, illetve magánéletük alakulását a jövőben. A válaszok többségéből az átlagos, hétköznapi élet megvalósításának vágya tükröződött.

Nem vágyom olyan sok mindenre, mert nincsenek olyan izéjeim, hogy mit tudom én, húszmillió forintos autót szeretnék, vagy kacsalábon forgó palotában szeretnék élni, és legyen ötszáz, mit tudom én, cipőm, vagy akármim. Csak egyszerűen, normálisan. Legyen egy kis házam, nem kell, hogy nagy legyen, egy kis tényleg úgy azt meg tudjam magamnak teremteni, egy kis kocsi vagy …Tehát úgy az ilyen alapdolgot, amit úgy szerintem egy normális átlagember így megkaphat. és az, hogy így elismerjenek. Nem is az, ez így hülyeség, hogy elismerjenek, az, hogy… legyen az, hogy megyek az utcán, és akkor utánam fordulnak, vagy bemutatkozom valakinek, és akkor a saját nevemet mondom, és akkor közbe meg így egy nagy kérdőjel a homlokukon, … tehát hogy ezt szeretném, hogy…átlagos legyek. Ennyi, amit szeretnék. Szerintem nem vágyom sokra. 7

mire kifutnak ezek a mindenféle papírszerzések, meg mindeni ilyen dolog, addigra talán végzek az iskolával, és addigra már nagyon remélem, hogy megoldódnak viszonylag ezek a dolgaim. és a megfelelő engedélyek megszerzése után megkezdődnek a kezelések. és akkor végre normalizálódik a helyzet. 9

az egyik álmom az, hogy legyen egy olyan család, akikkel együtt lehetek, értem ez alatt, hogy egy feleségem, gyermekem, és egy állásom, és ennyi… Egy hétköznapi életet próbálnék élni. 15

minek csinálom végig ezt az egész procedúrát, nyalizok minisztériumtól minisztériumig, bizonygatom, hogy hülye vagyok, csak azért, hogy adjanak egy papírt, ami férfi névre szól […] én ezért nem értem meg, ha valaki ezt végigcsinálja, […] hogy élhessen úgy, ahogy akar, erre mit csinál? Elmegy az újsághoz meg a tévéhez, nagyba a fotóját, és kijelenti: én vagyok Géza, aki voltam Gizi. Akkor most ennek mi értelme van? Semmi. Akkor ettől kezdve ugyanaz vagy, aki voltál. Mindenki tudja, hogy te ki vagy. én azért akarom megcsinálni, hogy az ég-világon senki ne tudja, hogy én rossz testbe születtem. Ezért. én élni akarok. Legalábbis szeretnék. 17

Ebben az összefüggésben a nemváltoztatás normalizálódásként – azaz az életüket meghatározó, zavaró mértékű különbözőségtől való szabadulásként –, illetve egy „egyszerű, normális élet” kialakításának előfeltételeként értelmeződött, ahol a normális élet tartalma természetesen mást és mást jelentett válaszadóinknak (ahogy erre a 2.3.1. számú alfejezetben már utaltunk).

2.4.5. Utak

Válaszadóink többségének az útja az „átlagos, hétköznapi élet” felé az egészségügyi ellátórendszeren keresztül vezetett. Tizenhét interjúalanyunk közül csak kettő olyan akadt, aki nem is tervezett lépéseket tenni hivatalos nemének megváltoztatására.

Kutatási eredményeink szerint a hivatalos nemváltoztatás folyamatában a következő fő fázisokat lehetett megkülönböztetni:

  1. Az érintettben kialakul a meggyőződés, hogy ő transzszexuális.

  2. Eldönti, hogy lépéseket fog tenni neme (és neve) hivatalos megváltoztatása érdekében.

  3. Tájékozódik a gyakorlati megvalósítás lehetőségeiről.

  4. Szakemberhez fordul.

  5. Pszichiátriai szakvéleményeket szerez be.

  6. Neve hivatalos megváltoztatásáértfolyamodik.

  7. Orvosi felügyelettel elkezdi a szükséges kezeléseket és elvégezteti a kívánt műtéteket.

  8. Kívánt nemének megfelelően éli mindennapjait.

A különböző fázisok időrendje felcserélődhetett: különösen a folyamat elején előfordult, hogy a gyakorlati lépésekről szerzett információk fényében hozta meg egy-egy interjúalanyunk a döntését neme megváltozatásának gyakorlati lépéseiről. Arra is akadt több példa, hogy a döntéshozatal előtt, a folyamat legelején kerültek kapcsolatba szakemberrel – általában pszichológussal vagy pszichiáterrel –, akihez korábbi, például beilleszkedési problémáik miatt fordultak, majd a velük folytatott konzultáció után léptek tovább. Fontos megjegyezni, hogy korábban csak a műtéti beavatkozások után lehetett hivatalosan nevet változtatni, míg ma többen az orvosi beavatkozásokat megelőzően – a pszichiátriai szakvélemények birtokában – folyamodnak nevük megváltoztatásáért.

A nemváltoztatás idő-, energia- és esetenként igen pénzigényes vállalkozás, aminek pontos menetét nehéz meghatározni. A változó hivatalos rend, az egyes fázisok és az egész folyamat átfogó hivatalos szabályozottságának a hiánya, az információk esetlegessége és az egyéni kívánalmak valamint lehetőségek eltérései miatt interjúalanyaink tapasztalataiból sokféle variációs lehetőség bontakozott ki. Az alábbiakban interjúalanyaink tapasztalatainak megfelelően tízféle utat, illetve útszakaszt vázolunk fel. Ezek a következők:

A különféle lehetőségek áttekintésével pontosabb képet kaphatunk a transzszexuálisok korántsem homogén táborának összetételéről és jellemzőiről:

Mint a különböző útleírásokból láthattuk az önmagukat transzszexuálisként azonosító emberek eltérő tapasztalatokkal rendelkeznek. Ami mindegyikükben közös, az a születéskori nemükkel, illetve az „ilyen nemű élettel” való elégedetlenség; a meggyőződés, hogy változtatniuk kellene a helyzetükön és a vágy, hogy megtalálják valódi önmagukat. A nem- és névváltoztatás különböző részfolyamatai is értelmezhetőek ezeknek az alapindítékoknak a gyakorlati megnyilvánulásaiként, melyek megvalósítása azonban gyakran akadályokba ütközik.

2.4.6. Kritikák

Interjúalanyaink sok nehézséggel szembesültek nemük és nevük megváltoztatásának gyakorlati megvalósítása során. E nehézségek többségét sikerült leküzdeniük – illetve néhányan még mindig küzdenek valamiért. Válaszadóink eddigi tapasztalataik alapján többféle kritikai észrevételt fogalmaztak meg, melyek két fő szempont szerint csoportosíthatóak: egyrészt általában magát a nem- és névváltoztatás mai magyarországi rendszerét kritizálták, másrészt konkrétan a hivatalnok-magánember, illetve az orvos-beteg kapcsolat vonatkozásában fogalmazták meg elégedetlenségüket.

A nem- és névváltoztatás mai magyarországi rendszerével kapcsolatos fő kritika éppen a rendszerszerűség hiánya volt, melynek következményei a döntések és a helyzetek esetlegessége és az információáramlás hiányosságai lehettek. Ezzel összefüggésben az egész folyamat átláthatatlanná vált és sokszor évekbe telt, míg az érintettek megkapták a szükséges tájékoztatást, szakvéleményt, engedélyt vagy hozzájuthattak az általuk igényelt kezeléshez, illetve orvosi beavatkozáshoz.

[Az egész] olyan esetleges. [Attól függ,] valaki mennyire talpraesett, mennyire magabiztos, mennyire szerencsés, mennyire körültekintő […] Egyébként semmi sehogy nem működik. Gyakorlatilag az egészségügyben fogalmuk nincs, tehát én mondom meg azt, hogy milyen vizsgálatot kérek […] bármennyire aranyos is a körzeti orvosom, ő se tudja, tudta azt, hogy igazából [mit kell tenni], [bár] biztos utánanézett volna. és mondom, nekem még szerencsém volt, mert egy végtelenül aranyos és normális körzeti orvosom van. […] Igen, ő azért segített ebben, de azért nem hinném, hogy ez jellemző lenne tömegesen, tehát ismerve ezeket a dolgokat. 1

Figyelj, van négyszázféle pszichiátriai szakvéleményem, én folyamatosan mentem orvostól orvosig, minisztériumtól minisztériumig, mindenki küldözgetett ide, oda, amoda […] hogy nem ők a kompetensek ebben a kérdésben. 2

Mondta [a pszichológus], hogy hallotta, hogy valahol végeznek ilyen operációt. De hát mondta, […] hát szerinte az elérhetetlen, tehát [...] mindenki csak azt tudta, hogy valahol messze, sok pénzért ilyet csinálnak. […] [a legnehezebb] végigjárni ezt a sok-sok kötelező dolgot, az orvosokat végigjárni, szerintem az. 4

Hivatalok részéről, kicsit több információ jó lenne, hogyha az emberek hozzájuthatnának. Tehát nem csak így egymás között az emberek, és akkor lehet, hogy a fele nem igaz, amit mond, mer mer az emberek ugyanúgy egymást mint a szájhagyomány útján terjed ez a dolog szinte, mert akinek esetleg nincs Internet hozzáférhetősége, vagy nincsenek így ismerősei, az lehet, hogy éveket vár arra, hogy valahogy valahova tudjon egyáltalán lépni. […] az államnak is kicsit jobban kellene tolerálni, mert […] ezek az emberek is fizetnek ugyanúgy adót, ugyanúgy mindent megtesznek szerintem, mint egy más heteró is, tehát ugyanazokat a részeket teljesítik szerintem, és mégis, az állam valahogy másként tekint rá[juk]. Tehát hiába, mi megadjuk, ők nem adják meg azt. és szerintem ezen kellene nagyon sokat változtatni. 7

öt éve folyik a jogszabály és a rendszer megalkotása, de még mindig semmi kézzel fogható nem történt. […] A jogi fejleszteni való a transzszexualitás-ügyben az lenne, hogy ne legyen a véletlenre bízva a nemváltás folyamata, ne saját erőből és leleményből kelljen végigjárni egy utat, aminek során, főként a műtéteknél semmi sem szavatolja a sikert, az ellátás biztosságát, biztonságosságát. […] Nem kell, hogy az embert pátyolgassák, de legyen egy út. 8

az Egészségügyi Minisztériumot hiába hívogattam emiatt. Akkor bementem az Arany János utcába, de hiába. Hiába. Tehát bementem, hogy akkor írják le nekem, hogy akkor kitől milyen papír [kell] és akkor még a [K.] doktornő volt ott, és mondta, hogy de hát neki fogalma nincs. Mondom, de hát ön bírálja el. Hát ő akkor se tudja, hogy milyen papír kell. Szóval így elég nehéz. 13

Korábban a nem- és névváltoztatás folyamata valamennyivel rendezettebbnek tűnt, mert az orvosi beavatkozásokat csak az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) hozzájárulásával lehetett megkezdeni, a névváltoztatást pedig általában a műtétek elvégzéséhez kötötték.

amikor már megvolt minden papírom, akkor […] be kell küldeni az ETT-hez. és akkor hívogattam őket, és akkor eleinte össze-vissza mondták, hogy kinek küldjem, hogy most nem annak, hanem amannak. (nevet) Először elküldtem annak, és akkor az visszaküldte, hogy mégse neki, hanem ahhoz (nevet), de végül elkerült a jó helyre, és akkor nagy nehezen, de jött a válasz 4

Annak idején megvolt a jogszabályi háttér. Az rendben van, azt tudom. […] Nem volt igazából rendesen lefektetve, ők is csak így kísérletezgettek. […] de végül is volt egy ilyen eljárásrend, amit bevett gyakorlatnak használtak, de pontosan ilyen jogszabályi háttere nem volt rendesen. […] Végül is volt egy dolog, ami működött egy darabig, aztán most, amióta ilyen nagy lett a népszerűsége, azóta nem működik. 12

Mára a helyzet annyiban változott, hogy nem szükséges már az ETT engedélye és a névváltoztatás sincs a nemi átalakító műtétek befejezéséhez kötve, de az ügyintézés kuszasága és lassúsága továbbra is jellemző maradt.

mondom, hogy itt évek teltek el, és semmi nem történt. Tehát hogy lett innét egy papírom, lett onnét egy papírom, még amikor a nem tudom én kihez, a fő-fő, nem tudom én, aki megadja az [engedélyt], az ETT, igen […] Tehát az is jóval előbb megvolt, mint amikor bármi történhetett. és akkor mindenki, hogy jaj, hát majd csak lesz valami, majd csak lesz valami, tehát hogy így… Mindenki nagyon együtt érzett, de soha nem történt semmi.

[…]

nem tudom, hogy vannak-e olyan felkészült szakemberek, akik így ezt tényleg át tudnák látni, és meg tudnák érteni. […] Nem kell feltétlenül, hogy több éves legyen, nem tudom. Tehát nem kell feltétlenül szívatni az embereket, nem gondolom azt, de azt gondolom, hogy felelősségteljes emberek álljanak e mögött, akik valóban elbírálják azt, és igazságosan vagy jogosan, megalapozottan döntik el azt, hogy ki kap ezt, ki kap azt, ki kap amazt. Most hallottam, hogy többen kaptak már női személyazonosságot, hogy semmilyen műtétjük nem volt még. Hát ez megint egy kérdőjel. 2

úgy igazából nem tart vissza semmi, hogy a külsőmet megváltoztassam, egyszerűen arról van szó, hogy most nincs rá időm. 11

a nagy probléma ezzel az egész minisztérium-dologgal szerintem, hogy idő, idő, idő. […] hogy ezt szerezzél be, meg ilyen papírt szerezzél, meg olyan papírt, meg várjál még, meg majd jön, megalakul a bizottság. Csak tudod az ember közben él, és dolgozni kell, és az meg pénzből van, és nem tudsz már várni. […] Hát én is várhatnék, mert én is felhívtam egy nagyokos valakit, aki elmondta, hogy az nem úgy megy, ahogy mi csináljuk, hanem majd megalakul a központ, majd hivatalosan, meg orvosok meg mit tudom én. Na most őszintén, ki akarja az idejét azzal pazarolni, hogy te orvoshoz menjél, mit tudom én, milyen hormon, vagy mit tudom én milyen, izé, megállapítják, hogy benned mennyi a férfi meg a női hormon. Teljesen lényegtelen, hogy mennyi bennem, de akkor is élni szeretnék. […] nem ilyenekre kéne fecsérelni [az időt], hanem arra, hogy megállapítsa, hogy ez tényleg az. Leélt harminc évet így? Akkor annak a szerencsétlennek segítsünk már valamit abban, hogy legyen férfi, vagy vágják le a csöcseit, nem pedig az, hogy évekig tartó kérdőív meg vizsgálatok meg mit tudom én. Például egyik orvos fél év múlva fogadja. … Hát figyelj, a fél év alatt én már éhen döglök, ha én arra fogok kivárni, hogy ő megállapítja […] mit tudom én miből, hogy én mit tudom én, ki vagyok. […] úgyhogy nagyon-nagyon lassú ez, meg procedúrás meg hosszú. 17

Az ETT által kiadott engedély helyett ma tulajdonképpen majdnem minden a pszichiáteri szakvéleményeken múlik: aki megkapja a pszichiáteri szakvéleményt arról, hogy ő valóban transzszexuális, az tulajdonképpen zöld utat kap neme és neve hivatalos megváltoztatásához.

nagy a felelősség rajtuk [a pszichiátereken], tehát valahol meg lehet érteni, mert tényleg elég nagy a felelősség. Kiadnak egy szakvéleményt [és] ugye mindig ez a probléma, hogy mi van akkor, ha én megbánom azt, amit csinálok. Mert ha én csinálom, akkor teljesen mindent, tehát visszafordíthatatlan, és azt mondják, hogy ez azért komoly felelősség őnekik ugye, egy esetleges pereskedés, tehát most a legrosszabbra [készülve] az ő helyzetüket nézve. […] ezt én mondtam nekik, (nevet) hogy én tudom, hogy miről van szó. 3

A pszichiáterek központi szerepével magyarázható, hogy tevékenységüket az érintettek nagy figyelemmel és gyakran eléggé kritikusan közelítik meg.

a pszichiáterek felelőssége lenne, hogy azt mondják, hogy kis hölgyem, vagy kisasszony, vagy uram, nézze, tisztában van maga avval, hogy mindig 190 centi fog maradni, és mindig olyan felépítése lesz, amilyen […] Tehát hogy tisztába van-e avval, és úgy érzi-e, hogy így fog tudni működni a társadalomban, vagy bármi. Tehát azt gondolom, hogy ez az ő feladatuk lenne, amit szarnak le, és kurvára nem érdekli őket. Aláírnak, aláfirkantják a papírt, aztán mindenki megy a kés alá vagy az akasztófa alá, ahogy gondolja. 2

Az interjúalanyaink által megfogalmazott legkomolyabb kritika az volt, hogy ügyük elbírálása során hiányzott egy világos kritériumrendszer: sok érintett tapasztalta, hogy a szakemberek hozzáértése, tudása és tapasztalata e téren nem kellően széleskörű. A hozzáértés és a kellő odafigyelés hiánya, valamint az egyes esetekre fordított idő rövidsége miatt merülhetett fel annak a lehetősége, hogy a szakemberek nem feltétlenül annak adnak megerősítő szakvéleményt, aki ezt valóban „megérdemli”.

szerintem egy ilyen minimális intelligenciával bárkit át lehet menet közben vágni ahhoz, hogy bármilyen papírt meg lehessen szerezni. […] Az az igazság, hogy nem tudom igazából, hogy mire képesek a pszichiáterek, pszichológusok; akikkel úgy eddig találkoztam, egyik sem tűnt olyannak, akiket így nem lehetett volna átverni, ha az lett volna a célom. […] Nem tudom igazából, egy kicsit így bizalmatlan is vagyok ezekkel a dolgokkal szemben. Nem tudom, hogy igazából egy nagyon jó pszichiáter is tud-e rendesen szűrni vagy nem. De ebben mindenképpen valami szigorúbb dolgokat kéne csinálni, mert így tényleg egy halom olyan embernek is adtak engedélyt, akinek abszolút nem lett volna szabad. 12

olyan, mint a hideg víz, tudod, gyakorlatilag tök homogén az egész, csak folyik, folyik, és aztán kapsz egy véleményt, és aztán viszlát, akkor menj a véleményeddel ahhoz az orvoshoz, aki a névsorban hátra van, vagy aki a teendőkben hátra van 6

Aki egyszer elkezdi és elindul, az minden engedélyt megkap. 8

azt gondolom, hogy egy ilyen élet mellett bizonyos dolgokra kiélesedik a, nem tudom, a látóköröd, vagy az érzéseid, [és] az intuícióid megfelelő dolgokat sugallnak. […] és azért láttam egy-két olyan esetet, aki, ha egy kicsit utána kutatott volna az a pszichiáter és nem fölteszi a standard kérdéseket, amikre standard válaszokat fog kapni, akkor azért nagyon egyértelműen kiderült volna […] Ezek orvosoknak minősülnek […] és azért valamelyest felelnek ezeknek az embereknek a jövőjéért. Mert egyáltalán nem gondolom azt, hogy ezek az emberek boldogok lesznek, normálisan le tudják élni az életüket […] Tehát azt gondolom, hogy zavart elméknek nem adok papírt. […] Azt gondolom, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem látják tisztán magukat a világban, a világhoz képest a helyzetüket, az elfoglalt helyüket a társadalomban, saját szexualitásukat, egyik héten azt gondoltam, hogy ez vagyok, majd két hét múlva már azt, szóval nem gondolom, hogy ez így működik.

[…]

de hát ez mint ugye később kiderült, ők [a pszichiáterek] bármit aláírnak bárkinek.

[…]

Azt gondolom, hogy Magyarországon mindenkinek megadják [a szakvéleményt]. Tehát odamész és elmondod azt a négy mondatot, amit hallottam már, hogy egymásnak mondanak így emberek, hogy mit kell mondani, és bárki bármit aláír. […] én nagyon nem vagyok megelégedve az itthoni [helyzettel] […] pillanatokon belül ebből iszonyú bajok lehetnek. Azt gondolom, hogy hihetetlenül felelőtlenül bírálják az orvosok. Szóval azt gondolom, hogy míg tökre meglehet az, hogy egy tök rászorult, meg egy tök illetékes emberke nem fogja megkapni a papírt, és egy tök lúzer, egy tök nem tudom én, micsoda, elmebeteg bolond meg meg fogja kapni és be fog feküdni. […] azt beszéltük, akivel együtt feküdtem, hogy mind a ketten elég sokat vártunk erre a dologra. én kilenc évig dolgoztam ezen, kilenc évig harcoltam, és […] egy jó pár éve tök kilátástalan volt, hogy ebből bármi lesz. Pedig azt gondolom, hogy én egy nagyon világos, és nagyon egyértelmű eset vagyok, tehát hogy tizenhat évesen nagyon pontosan tudtam, hogy mit akarok és hogy akarom […] például utánam műtöttek két olyan embert legalább, aki egy évvel azelőtt találta ki, hogy ő mi akar lenni és mi nem, és azt gondolom, hogy ez így nincs rendben. […] lehet, hogy a nyugat-európai példát kellene [követni], hogy több éves pszichoterápia és [Real Life Test], 38 akár bármi. és tényleg éljen annak az embernek vagy […] abban a nemnek, amit választ, nem pedig az, hogy így az éjszakában rázom a seggem a buzibárban, majd átoperáltatom magam, és soha az életben nem léptem ki az utcára nőként, és soha az életbe nem próbáltam úgy viselkedni, vagy bármi.

[…]

Nézd, én azt gondolom, hogy ő [az egyik már átoperált páciens] nem egy normális ember, nem transzszexuális. Nem tudom én micsoda, ő egy elmebeteg bolond, akinek feltűnési viszketegsége van így 40 éves korában, aki kitalálta, hogy aztán nő lesz, aztán megint férfi lesz, majd aztán leszbikus lesz, majd aztán holnapután ki fogja találni, hogy kiskutya lesz […] Elmebeteg bolond. 2

Válaszadóinknak úgy tűnt, hogy a pszichiáterek többsége kissé mechanikusan bizonyos megszokott motívumok azonosítására koncentrált. így aki kellő meggyőző erővel tudta előadni magát vagy a megfelelő elemeket, kliséket hangsúlyozta, könnyebben járhatott sikerrel. A pszichiáteri vizsgálatot általában kiegészítették a pszichológiai tesztek, melyekkel kapcsolatban szintén érzékelni vélték interjúalanyaink, hogy megvannak az elvárt, „jó válaszok”.

ez azért egy elég szubjektív dolog, a tesztet kivéve, tehát én is két tesztet csináltam meg, és végül is én úgy érzem, hogy az egy objektív dolog. A teszt. Mert ugye egy képről, vagy egy dologról kell valamit mondani. 1

a pszichológus erre úgyse tud mit mondani. Hát, mert ő nem érzi ezt. Az érzi, aki a közvetlen környezetembe van. Egy pszichológus, aki teljesen normális meg minden, az ezt úgyse érti. Az, hogy neki ez le van írva, és ő ezt megtanulja, az egy dolog. […] Egy [olyan] pszichiáterre [lenne szükségem], […] aki konkrétan ilyen emberekkel foglalkozik, és nagyjából azt látom rajta, hogy amikor beszélgetek vele, legalább a háromnegyedét érti, hogy miről beszélek. 5

A tesztem alapján a pszichológus azt mondta, hogy a másoktól való függés nőies igényét mutatom. A pszichiáter, akivel együtt dolgozott megmondta neki, hogy a nőies jegyek miatt akár lehetek én még transzszexuális. én erre azt mondtam, hogy rendben, nekem jó, ha találnak bennem nőies jegyeket is. Milyen szörnyű lenne a világ, ha a férfiakban és a nőkben csak férfias, illetve nőies viselkedésjegyek lennének. […] Ennél szerintem fontosabb, hogy ép elmével hozok egy döntést, ami logikusan következik az életemből, a törekvéseimből, a testképemből, a testemmel kapcsolatos gyakorlatból.

[…]

Miután elmondtam, hogy a meleg világból érkeztem el addig a döntésemig, hogy meg akarom változtatni a nevemet és a nememet, a pszichiáter megkérdezte, nem tartom-e furcsának, hogy a transzszexuálisok legalábbis idegenkedni szoktak a homoszexuálisoktól. én erre azt válaszoltam, hogy akik saját nemükben melegek, azok kifejezetten kedvelik a meleg társaságot. Nekem fontosak az eddigi barátaim, a közeg, ahol elfogadnak – miért kezdjek el hirtelen idegenkedni tőlük? 10

Elmegyek valami vadidegenhez, és az […] az egyórás kis műsorból az ég egy adta világon semmire nem jött rá, és akkor még vissza lehet járni ötször, hatszor, hétszer, nyolcszor. Tehát én ettől féltem. Nem attól, hogy majd engem addig vesézgetnek, hogy én majd belegabalyodom, és elbizonytalanodom, mert ez egy ilyen kész tény. Tehát hogy én tudom, hogy mit akarok, hanem a lehúzástól féltem marhára. […] én tudom, hogy mit akarok, engem nem tudna eltéríteni, eltántorítani, elbizonytalanítani attól, ha hetvenötször visszarendel, akkor is ugyanezt fogom elmondani, amit most, holnap, tegnapelőtt, hét éve, tök mindegy. Ugyanezt fogom elmondani.

[…]

Na, most egy beszélgetésből én azt gondolom, hogy egy pszichológus sem, mit tudom én, jós, hogy így belelát, vagy hipnotizőr, vagy nem tudom én, hogy így beléd lát, és akkor látja, hogy most ez helyénvaló, ez javasolható ez a műtét, avagy nem. Mert végül is lehet egy szerepet is játszani, én azt gondolom. Tehát odamész, határozott fellépéssel, úgy adod elő, hogy rendíthetetlen, elhatározott állásponton vagy, akkor gyakorlatilag tényleg mit tud tenni?

[…]

Szerintem elkerülhető lenne az is, hogy az ember egy-egy ilyen műtéten átesik, és.. azt mondja, hogy uhh, ez nem jó, ezt nem szeretném, ezt mégse szeretném, vissza az egész. […] [felkészítő pszichoterápia kellene] fél évig, biztos vagyok benne. Tartson is addig. és folytassanak hatszázötvenezer beszélgetést, és ne a Rorschach-teszt alapján döntsék el […] hanem totál személyes nexust alakítsanak ki a pácienssel […] Rengesse meg az elképzeléseiben. Hogy akkor is mondja azt, hogy de. Tehát hogy mit tudom én, most ez hülyén fog hangzani, trükkökkel, vagy mit tudom én […] ezt neki kéne tudni, én nem vagyok pszichológus, se pszichiáter, de én biztos, hogy sokkal érdeklődőbb és kíváncsibb lennék, és biztos, hogy föltennék egy csomó keresztkérdést, hogy meggyőződjön az egyén is abban, amit állít, hogy igen. 6

Volt olyan interjúalanyunk, aki a várható nehézségekre előre felkészült és addig keresgélt a szakemberek között, amíg kellően „segítőkész és normális” orvosokat nem talált – mert természetesen ilyenek is akadnak.

[Egy tapasztaltabb transzszexuális mondta, hogy] erre meg erre készüljek fel, hogy esetleg az orvosok furcsa szemmel fognak nézni erre, mert nem mindenki tudja, hogy létezik egyáltalán ilyen betegség, vagy hogy ez betegségnek számít, vagy hogy mi ez egyáltalán. és megkaptam tőle egy-két címet, nevet, és akkor így elmentem. Volt, aki elbeszélgetett velem, volt, aki nem. Volt, akit érdekelt, volt, akit annyira nem. Hát érdekes, tényleg, hogy nem mindenki tud erről. és nem csak […] átlagos emberek, hanem a szakemberek sem. […] Emlékszem, amikor először mentem az egyik pszichiáterhez, vagy pszichológus volt, ma már nem tudom, akkor teljesen meg voltam ijedve, mert soha nem voltam még ilyen helyzetben vagy ilyen helyen és így emlékszem, hogy elsírtam magam, hogy végre van egy ember, aki foglalkozik velem, és átérzi, hogy én milyen helyzetben vagyok. és így teljesen meghatódtam. Amúgy akik tudnak erről, szerintem eléggé segítőkészek és normálisak. 15

Az egész rendszert érintő kritikák között fontos említeni az adatkezelési problémákat. A transzszexuálisok is joggal várhatják el egészségügyi adataik bizalmas kezelését, de a gyakorlatban erre nem mindig kerül sor.

Ami nagyon zavart [az endokrinológián], és szóvá is fogom tenni, ha egyszer visszakeveredek, hogy nincsen sorszámod, hanem rajta van a kartonodon, hogy transzszexuális. és ez egy kicsit izé. Erős. […] minden betegségnek vagy nyavalyának gondolom, van egy kódszáma, és konkrétan, amikor kikérem, merthogy kaptam egy ilyen nyomtatványt, amivel minden alkalommal oda kell menni, amire viszont sorszám van, ugye, az alapján keresik ki a kartonomat, de a kartonon, így a fejléc: transzszexuális. Ez brutális. Tehát mit tudom én, a pajzsmirigy túltengéses ne tudja már, hogy velem mi van. Tehát hogyha ezt a barátaimmal nem osztom meg, akkor legyenek ezt így kedvesek [titokban tartani] mindenképpen. Ez így szemet szúrt. Egyébként teljesen elégedett vagyok. 6

az orvos betegnyilvántartásáról úgy tapasztaltam, hogy az túlságosan könnyen hozzáférhető a számítógépen. 8

Beküldtem a kérelmemet az BM Adatfeldolgozó Hivatalába, aztán egy hónap múlva rájuk telefonáltam, hogy hol tart. Azt mondták, már átküldték az ESzCsM-nek, és ha megjön a válasz, azonnal postázzák is. Aztán felhívtam az ESzCsM-et, ahol [R. N.] doktornővel beszéltem. Ki akart oktatni, hogy nem nekik kell beküldeni a kérelmet. Erre mondtam, hogy tudom, de mivel a másik minisztériumban azt mondták, már átküldték nekik, ezért érdeklődöm ott. Azt mondta, hogy náluk egy darab kérelem sincs, már mindent visszaküldtek, az ilyen és ilyen nevűt is, mert az az utolsó…. és itt megmondta nekem az utolsó engedélyezett vezetéknevét. Teljesen ledöbbentem. Felháborító! Az én nevemet vajon kinek adja ki? 10

A válaszadóink által megfogalmazott elégedetlenség másik szintjén az észrevételek a konkrét személyközi orvosi és hivatalnoki gyakorlatokra vonatkoztak. Ilyen típusú kritikát főként azoktól hallottunk, akik már rendelkeztek műtétekkel kapcsolatos saját tapasztalatokkal. Volt, aki az orvos-beteg kapcsolat minőségét, személytelenségét kifogásolta.

a [H.R. sebész] úrral nem találkoztam. Csak az asszisztensével, [vele] is telefonon. Nem volt hajlandó megadni a címet, hogy hova kell menni, ha beszélni akarok vele, semmit. […] végül is nem tudom, hogy előbb-utóbb sor került volna-e találkozásra. Nem került. Tehát ott nekem lefulladt, hogy mindig csak telefonszámot kaptam, hogy menjek ide, csináltassam meg ezt, csináltassam meg azt is, és semmi látszatja nem volt, hogy behív, megnézi a papírokat, hogy jó-e. Semmi. úgyhogy itt egy jó másfél évre leállt a dolog. 13

mindenképpen szükséges egy belsőséges viszonyt kialakítani, és ne legyen százhúszezer páciense, óránként 8 000 forintért, azt gondolom. Tehát hogy ezt valaki hivatástudatból csinálja. 6

Egyik interjúalanyunk az Egészségügyi Szociális és Családügyi Minisztérium tisztségviselőjével kapcsolatos tapasztalatairól így számolt be:

[Doktor R.N.-nel] a kommunikációnk 2003 májusában kezdődött. […] A műtét után érdeklődtem telefonon, hogy a péniszplasztikai műtétet milyen arányban támogatja a TB az inplantátumot, a műtétet vagy csak az egyiket. Erre azt a választ kaptam, hogy nem kell semmit elkapkodni, a TB-nek ennél fontosabb dolgokra sincs anyagi fedezete és vegyem tudomásul, hogy soha nem fogok úgy működni, érezni, mint egy született férfi, ez csak esztétikai kérdés és valószínűleg soha nem fogják finanszírozni, hogy nekem lógjon ott egy darab bőr, ezt a hatást egy kitömött sport-zoknival is elérhetem, az lényegesebb olcsóbb. De ha ez mégis megtörténne, valószínűleg csak meghatározott kórházak és orvosok végezhetik a műtétet. De jó lenne, ha egy ideig nem zavarnám, állítása szerint lesz hamarosan egy kifejezetten a transzszexualizmussal foglalkozó csoport, akik döntenek és felvilágosítást adnak, de ő ott már nem lesz érdekelt.

Egy másik interjúalanyunk az általa megismert sebész általános mentalitását és az orvosi beavatkozás minőségét tartotta elfogadhatatlannak.

Az [X sebész] egy hentes. Tehát azt gondolom, hogy egy lelketlen hentes, aki azt gondolja, hogy ő az atyaúristen, és azt gondolja, hogy ő most Magyarországon embert gyárt. Gátlástalanul, neki mindegy, csak legyenek emberei, akivel kísér… Tehát olyan embereket vállal be, akit azt gondolom, hogy nem lett volna szabad.

[…]

én nem gondolom, hogy ő [a sebész] emberszámba vesz minket. […] ő a húst látja […] meg hát egyértelmű, egy ilyen ember, aki ilyennel befekszik, mi nem betegek vagyunk. Mi egy döntést hoztunk, valószínűleg erre több évig készültünk, valószínűleg olvastunk erről, tájékozódtunk erről, tudunk erről dolgokat. Hát azért nem kellene egy elmebeteg bolondnak nézni, aki nem tudja, hogy mit akar magával. Majd én vagyok az úr és megcsinálom, hanem azt gondolom, hogy abszolút egy interaktív kommunikációval lehetne egy csomó mindent jól megoldani, nem pedig úgy, hogy te vagy a beteg, az alany, maradj csöndben, majd mi csináljuk, amit csinálunk, hiszen látjuk, hogy mi folyik, meg tudjuk, hogy mi folyik, tehát nem tudnak hülyét csinálni belőlünk. Tehát nekem volt egy olyan pillanatom, hogy amikor valahány nap után vagy egy hét után, nem tudom, kiszedték a katétert belőlem, majd nem tudtam pisilni, soha senki nem mondta el, hogy kell evvel próbálkozni, mert egy hét után nem fogsz tudni egyből pisilni. Egyszer próbálkoztam vagy kétszer, utána hihetetlenül beparáztam: őrjöngés, sírás, és láttam, hogy jön az [X orvos], és láttam, hogy fogalma nincs, hogy mi van, hogy én miért nem tudok pisilni, és hogy most mi van. és bevittek a kezelőbe, és ilyen kisműtét-előkészület, tehát zöld ruha, kesztyű, nem tudom én, micsoda, akkor mondtam, hogy mondjon már valamit, hogy most túlélem vagy nem. és […] azt mondta, nincs semmi baj, nincs semmi baj, [de] láttam a szemén, hogy fogalma nincs, hogy mi van velem, hogy most mit kötött rossz helyre, hogy hova folyt el bennem, hova nem. és azt gondolom, hogy egy emberibb szitu lett volna, ha azt mondja, hogy nyugi, nyugi, nem tudjuk, fogalmunk sincs, majd kiderül vagy bármi. Mert hát ez sokkal rosszabb, meg sokkal bizalmatlanabb. és ezeregy szitu volt, hogy a szemünkbe hazudtak […] hát tudjuk, látjuk pontosan jól. Szóval nekem ilyen emberi bajaim voltak. […] Hihetetlenül nagy problémának látom azt a dolgot, hogy az [X orvos] egyedül akar embert gyártani. […] ezt mindenhol a világon csinálja egy idegsebész, egy nőgyógyász meg egy urológus, meg egy nem tudom, meg egy plasztikai sebész. és hát ebből az [X orvos] az az urológus. Tehát így azon röhögtünk […] akivel együtt feküdtem, annak a kutyája akkor volt műtve, és szebben volt varrva a kutya, mint mi voltunk. Tehát így […] le kell kopognom, nem lett, nem maradt meg a helye, de úgy varrt, mint ahogy bárki, akinek eléraknak két cafat húst, és akkor most itt van tű meg cérna, öltsd össze. […] két műtét volt, ugye tíz nappal előbb volt a hüvelykialakítás, és akkor utána tíz nap múlva volt valami korrekció, és szépítgették, és könyörögtünk, hogy hívják át az osztályon levő plasztikai sebészt. Illetve egy osztállyal arrébb. és rájöttünk, hogy az [X orvos] ezt nem akarja. Tehát ő nem akar senkit bevonni, senki mást, ő ezt a saját maga produktumának akarja. Nem akarja megosztani a sikert vagy a lehetőséget, de aztán ezt ő viszi rendesen mindenféle kongresszusokra, meg mit tudom én. Z naponta jött a kamerájával, és mondta, hogy Szabó Jolán, ennyi és ennyi hetes, napos, nem tudom én micsoda. […] azt gondolom, hogy nagyon fontos alanyai voltunk vagy vagyunk a nem tudom én, tudományos kutatásainak, vagy munkájának vagy bármijének, amiben tényleg nincsen személy és nincsen ember […] szóval neki mindegy. Neki mindegy, és úgy is kezel. Tehát ilyen emberi bajaim voltak az [X orvossal] meg szakmai bajaim is. Tényleg az, hogy az előttem levőnek ugyanaznap volt a korrekciója, mint nekem ugye a hüvelykialakításom. Tehát láttuk, hogy nagyon csúnyán van varrva. és amikor már ugye rólam volt szó, akkor beszéltünk, hogy hívjanak egy plasztikai sebészt, ő varrjon, és ő csinálja. és nem, tehát mese nem volt, tehát hogy nem, nem, ezt ő maga akarja. Ami azt gondolom, hogy nincs rendben. Mielőtt az [X orvoshoz] elkerültem, tárgyalásban voltam egy másik orvosnál, szóval egy másik kórházzal. Egy plasztikai sebész csaj ismerősöm van, egy nagyon helyes nő, és ahol ő ott volt, ott a kórházban tárgyaltunk arról, hogy esetleg ott meg tudják csinálni. Ott ilyen engedélyezési dolgok voltak, hogy a kórházigazgató mennyire vállalja be, hogy a TB hogy fizeti, hogy nem. Tehát ilyen folyamatban volt, aztán végül is nem ott csinálták, de hát abszolút négyen ültünk a megbeszélésen: egy nőgyógyász, egy urológus és egy plasztikai sebész. és mondták, hogy ugyan könyvből fogják csinálni, tehát ők soha nem csináltak még ilyet, de lehet, hogy lett volna olyan, mint ez, vagy lehet, hogy még jobb, nem tudom. […] aztán közbe jött az [X orvos] és mondta, hogy egy hét múlva, és akkor már nem volt nekem arra [időm]. Kilenc év után az ember azt mondja, hogy nem egyszer, valamikor – itt vagy most te, Béla. Ha azt mondta volna Kovács Béla, a sarki fogorvos, akkor oda mentem volna. 2

amit én hallottam [X városról], hogy ez az oldal, ez nagyon nem megy [nekik], szóval nagyon kaszabolnak […] ilyen borzalmakat lehet hallani […] Gátlástalanul kaszabolnak. Azt gondolom, hogy nem tudják, hogy mit csinálnak. Tehát azt gondolom, hogy fogalmuk nincs. Tehát azt gondolom, hogy valamit gondolnak valamiről, és gátlástalanul kísérleteznek. […] ugye én voltam a harmadik. Az ötödik műtétig kísértem figyelemmel a [X városi] történéseket, ezt így látom be ezt a kört. Na, mind az öten másképp vagyunk csinálva. Tehát nem egyformán. Mindenkinek máshol vannak a vágásai, másképp néz ki 2

Két esetben elrontott orvosi beavatkozások is szóba kerültek.

mondta, hogy most műtötték egy pár napja, és hogy úristen, úristen, és akkor mondta, hogy készüljek fel mindenre, meg hogy ez nem olyan, mint amilyennek lennie kellene 2

Akit kijelöltek a TS-műtétek elvégzésére, az nem tud péniszt csinálni, de nem vallja be. Szakértelmet és tisztességet vár[nék] el a szakemberektől. A műtétem nem sikerült, mindenkinek az lett volna a legegyszerűbb megoldás, ha meghalok, és nem kell velem többet foglalkozniuk. Nem az embert nézik, senkit nem érdekel, hogy milyen minőségben tud élni az életét, senki nem kérdezi meg, milyen problémái vannak. […] a péniszképzés az orvos hozzá nem értése miatt nem sikerült. [R] doktor nem volt hajlandó együttműködni sem az általam felkért, több éve ismert plasztikai sebésszel, sem semmilyen plasztikai sebésszel […] A műhiba most a fiók alján hever, és senkiben nincs annyi, hogy foglalkozni merjen vele. 8

A kritikai észrevételek közül fontos kiemelni azokat, melyek a pénz szerepét hangsúlyozták. A nem- és névváltoztatás folyamatainak hivatalos rendezetlensége miatt ugyanis egyrészt az érintettek nem tudják pontosan, hogy milyen egészségügyi szolgáltatás igénybevétele számít társadalombiztosítási támogatásra jogosultnak és mely konzultációk, kezelések vagy beavatkozások költségeit kell magánúton előteremteni. Másrészt a transzszexualizmussal kapcsolatban is érvényesül a magyar egészségügy más területein szintén tapasztalható összemosódása az állami és a magánellátásnak: azaz előfordul, hogy állami intézményben végeznek „fizetős” beavatkozást, de a pénz – vagy annak nagy része – nem az intézmény kasszájába vándorol. Interjúalanyaink több példát is említettek az állami és a magánpraxis összefonódására, melyek közül kiemelhető az a minisztériumi gyakorlat, hogy a hivatalos tájékoztatást kérő transzszexuálisoknak olyan szakembereket ajánlanak, akik aztán magánrendelőikben pénzért fogadják őket.

és akkor elkezdtük onnan, hogy Egészségügyi Minisztérium, és akkor ott megkaptam a [H.R. orvos]-nak a telefonszámát, ő végez ilyen műtéteket Magyarországon, illetve [R városban] az [F], de ő teljesen magánpraxisban végzi. […] Mondta [a plasztikai sebész egy állami kórházban], hogy akkor kezdjük el a TB-t elintézni, és akkor a TB-nél nem jutottunk előre, és akkor most az idén visszamentem a plasztikai sebészetre, hogy sikerült egy kisebb pénzhez jutnom, és akkor beszéljünk egy konkrét összegről, hogy így most mennyiért csinálná meg a mellplasztikát. Mondta, hogy 250 000 forint, ebből 100 ezer az övé és 150 a kórházé, és akkor mondtam, hogy jó. és akkor megkapta a pénzt, ez teljesen készpénzes volt, és most ez úgy nézett ki, hogy én bementem […] ez egy nőgyógyászati kórház, tehát csak nők vannak. Azt mondták, hogy úgy számítsam ki, 200 000 forint összesen a műtét, és hogy külön kórterem. […] hát a kórház a százezret […], kellett a műtő meg a gyógyszerek, tehát végül is az elvitte. A százast meg a doki lenyelte.

[…]

Doktor [N.S. pszichiátertől] mindenféleképpen kell egy vélemény, ő elküld ott… nem is tudom, hová kellett hozzá menni, ott azon az intézményen belül el kell menni egy ilyen pszichológiai tesztet megcsináltatni. De ez a [N.S.] az készpénzes. […] Ő megkapja a pénzt, ő jól van, ő tudja, hogy mit kell utána ráírni, részéről ennyi. […] Tehát hiába az Egészségügyi Minisztérium adja ki a nevét. […] ő hatezer alkalmanként. Hát egy öt-hat alkalom bizony bőven megvan. A pszichológiai teszt az is készpénzes, az is ötezer forint volt. Kell a [G.D. pszichológus], szintén készpénzes, szintén hatezer. Hiába, az Egészségügyi Minisztérium ezeket fogadja el. 13

érdekesség, hogy az akkori TB-főosztályvezető, akivel kapcsolatba kerültem, később az X kórház igazgatója lett, azé a kórházé, amelytől [H.R. doktor] a transzszexuális műtétekhez bérelte a helyet és a felszerelést. 8

Találtam egy nőgyógyászt, csak így találomra az [S.] utcában, és nagyon jól jártam vele, mert nagyon rendes volt, és a vizsgálatra átküldött a [D. állami kórházba]. Megadott nekem egy orvosnőt, aki majd ott intézi a dolgokat. Hát mindenkinek kellett így leadni egy kicsit borítékba meg minden, természetesen, hát ez így van. és megvolt a vizsgálat. 16

Válaszadóink azt is érzékelték, hogy pénzért valószínűleg jobb színvonalú szolgáltatáshoz juthatnak, illetve a pénz lerövidítheti és megkönnyítheti útjukat.

[a pszichológusok] akikkel én találkoztam, ők nem is voltak olcsóak, de profik voltak legalább. 1

én nem állok úgy anyagilag, hogy el tudjak menni egy magánklinikára, és azt tudjam mondani, hogy hopp, minden szirszart kikerülök, és akkor tessék, ugorjunk neki. és akkor túl vagyok rajta, a seggemet kinyalják, nem kell minden hülyéhez alkalmazkodni. Tehát nekem az azért sok, persze. Az emberek hogyha választhatnának, akkor választanák a jobbikat a rossz közül, de erre nincs mód és nincs lehetőség. […] egy magánklinikára az ember szívesebben befekszik, ahol szemlátomást érdeklődnek a hogyléted iránt, és nem úgy, mint egy vágóhídon, hogy sutty, megcsináltuk a műtétet, na, gyorsan épülj föl, és ne foglald az ágyat tovább. Gyakorlatilag így gondolom. Tehát mindenki, hogyha választhatna, akkor választaná a jobbat. […] hogyha az meggyőzőbb, hogy az ember benyúl egy picit a zsebébe, ám legyen. De […] a legjobbat szeretném. 6

most megbeszéltem a műtétet az orvossal, én végig akarom, én nem bírom ezt az átöltözgetést, meg ilyesmi. én megtehetem. A másik esetleg nem teheti meg. 16

Általában elmondható, hogy az érintettek számára az orvosokkal való kapcsolatfelvétel fontos előfeltételének tűnik az, hogy rendelkezzenek megfelelő mennyiségű pénzzel.

Sokba [kerül] [X átoperált ember] bevallása szerint másfél millió volt neki, én […] hát, nem tudom, százötvennél már biztos tartok. […] Most úgy lesz, most megvizsgálják a anyagi hátteret, és állítólag most ez alapján fogják eldönteni, hogy ha nem is a teljes műtétet, de állítólag annak egy részét akkor ki kell majd fizetni. […] ilyen másfél millió és hárommillió között saccolják egyébként […] ez azért egy jelentős összeg. Az a baj, hogy egy húszéves, akár egyetemista, akár pályakezdő fiatal, aki ezzel a problémával szembesül, az egyszerűen nem tudja honnét előteremteni már az induláshoz se az összeget 1

azt mondta, hogy hívjam fel ezt az embert, és kérdezzem meg, hogy vállal-e. […] és akkor fölhívtam, és mondta, hogy vállal. és akkor mondta, hogy ennyibe kerül. Meg hogy az [X tér] környékén van valahol. […] remélem, hogy nem fog velem sokat szórakozni, hogy elég ez a havi két alkalom neki, hogy meggyőzzem […] és aztán kiadja végre azt a nyavalyás szakvéleményt, és nem a pénzemet veszi el. […] korábban is utaltak már rá a kezelések alatt, hogy mi lenne akkor, ha ezért fizetni kell, és mondtam, hogy végül is, egy bizonyos határig tudom azt is vállalni, hogy fizetek. Hát egy bizonyos határig. 3

[Az „állami” pszichiáter ] úgy döntött, hogy ő ezt nem […] és utána hívtam föl a privát pszichiátert. és hát ő (nevet) persze, hogy vállalta. […] Mennyibe is került? Négy- vagy ötezer. Azt hiszem, négy. […] nem volt olyan különös [megkapni az engedélyt] , mert mit tudom én, közben más gondjaim is voltak, dolgoztam meg minden, és hát azon eszeltem leginkább, hogy hogyan szerezzek pénzt 4

Az első műtétre 1992-ben került sor, a sebész 350 000 forintért vállalta el az emlőeltávolítást és azt ígérte, hogy a következő korrekció csak tízezres nagyságrendbe fog majd kerülni. Amikor azonban erre a korrekciós beavatkozásra sor került volna, az ár hirtelen megnőtt, felment 200 000 forintra. […] Az orvos hiába mondta, hogy igen, jó lenne a TB-támogatás a transzszexuális műtétekhez, ő maga semmit nem tett azért, hogy ezt valahogy el is lehessen érni. 8

volt nekem egy nőgyógyász ismerősöm, bementem hozzá, és akkor megkérdeztem, hogy lehetne-e egy olyat, hogy akkor nőgyógyászati műtétet, kipakolnak teljesen. Mondta, hogy persze. Menjek be egy hét múlva, és akkor megcsinálja a műtétet nekem. […] akkor még nem tudtuk, hogy ez hogy működik a TB felé, igen, és akkor kérdeztem, hogy igen, de támogatja-e a TB. és akkor mondta, hogy nem tudja, de mindenesetre […] vigyek be ruhát, és akkor menjek be egy hét múlva. Megcsináltunk minden vizsgálatot, hogy lehet-e műtét. Lehet. és akkor mondták, hogy ez nem így működik. Tehát a TB nem támogatja: vagy kifizetek 350 000 forintot, vagy nincs műtét. […] Ott ennyibe maradt. Akkor nem történt meg ez a műtét, mert hát nem volt ennyi pénzem. 13

ha most nyernék a lottón, mit tudom én, egy pár milliárdot, akkor valószínű, hogy holnap mennék műtétre, és valószínű, hogy megváltozna az egész életem 11

Szóval csak így tartok tőle, hogy nem hozna eredményt [szakemberhez fordulni], és mellesleg sok pénzbe kerülne. 14

eléggé sok pénzt kérnek el, szerintem. Akár egy egyórás beszélgetésért is, szóval, hétezer forint. 15

Interjúalanyaink többsége azzal tisztában volt, hogy valamilyen társadalombiztosítási támogatás járna nekik, hiszen a transzszexualizmus hivatalosan betegségnek számít, de a nekik járó támogatás mértékéről, illetve a támogatás kijárásának módjairól nem tudtak sokat.

most az lesz, ha én magándokit választok, és neki van szerződése a TB-vel, akkor neki is ki fogja fizetni, tehát hogy ez nem lesz akadály, illetve ott is ugyanúgy fog változni, hogy ha mondjuk engem olyan milliomosnak ítél a TB, akkor mondjuk nekem a 20 vagy 30%-át ki kell fizetnem. 1

csak ugye akkor még az volt kilenc évvel ezelőtt, 2002-höz képest kilenc évvel ezelőtt, hogy még ugye nem finanszírozta akkor a TB. Tehát az volt, hogy lenne elméletileg meg minden papírom, ami kellene, a TB erre nem ad pénzt. és akkor vagy magánúton, vagy külföldön, vagy valami. és akkor 2000-ben lett valami olyasmi rendelet, hogy ezt a TB finanszírozza, és akkor 2000-ben kezdtem el hormont szedni, és 2000-ben volt az első műtétem […] 2000-ig nem [volt TB támogatás] és akkor 2000-ben elméletileg igen. Na most hallottam olyat, hogy mind a mai napig egy fillért nem fizetett a TB az összes eddigi műtétre, egyre sem. 2

igen, ez [a háromnapos kivizsgálás] a TB-re ment, így van. 3

ami hivatalosan jár, tehát orvosi támogatás, azt mindenképpen fogom igényelni. […] [a TB támogatásról] gőzöm nincs. én ettől a levéltől várom a választ. Tehát hogy én ehhez az ETT-hez elküldtem ezt a levelet, és én ebbe konkrétumokat írtam bele. Tehát hogy énnekem mik az igényeim, mit szeretnék. és evvel kapcsolatban remélem, hogy kielégítő választ is fogok kapni. Amennyiben nem, akkor be fogok menni személyesen. Tehát telefonon ez a [minisztériumi ember] nagyon kedves, majd egészen pörgős és lerázós, tehát gondolom, hogy ötszázötven dolga van, de azért nem az ő számlájáról beszélgettünk. 6

nem tudom, hogy ezeket egyébként mennyire állja a TB, tehát hogy ezeket a dolgokat, tehát hogy az ilyen pszichiátert. Mert azért nekem konkrétan nincs, mert most nekem húzós, mert jó, az egy dolog, hogy a szüleimnek van pénze, de erre nincs, mert ezt nem támogatják. 7

A társadalombiztosítási támogatás igénybevételével kapcsolatban saját tapasztalattal rendelkező egyik válaszadónk a támogatás korlátaira hívta fel a figyelmet.

Jelenleg a hormonkezelésem folyik, ami elméletileg TB által támogatott, de a támogatás a Magyarországon forgalomban lévő termékekre vonatkozik, ami esetemben az [A.] nevű gyógyszer, ami a többszöri vérvételekkel bizonyítva nem használ kellő mértékben. így az endokrinológus felírt egy [T.D.] nevű injekciót, amit itt nem forgalmaznak és a kórház jelenleg nem hozhat be. én behoztam [külföldről] 12 euróért, ez három havi adag. Az orvos szerint sajnos ez soha nem lesz a TB által támogatott, így marad az önfinanszírozás és a várakozás. 13

Interjúalanyaink jogosnak tartották a társadalombiztosítási támogatást, de a betegség alapú megközelítést nem mindenki fogadta el.

azt gondolom, hogy az megint akkor egy ilyen álnok hazugság, mint minden, ami erre a rohadt országba erre épül, hogy most miért kell magamat betegnek vallanom ahhoz, hogy a TB támogassa. Hogy miért nem lehet egy olyat, ami egy állapot, és ismétlem önmagamat, amin szeretnék változtatni, és szeretném úgy élni az életemet, hogy teljes legyen az én számomra […] Tehát akkor itt nézzük az egyént, és ne általánosítsanak. Ki így, ki úgy éli át. én ezt elmondtam a pszichológusnak is, hogy nekem az tök mindegy, hogy ő adja-e a hozzájárulását vagy a véleményét, vagy nem, mert én úgyis addig fogok menni, amíg meg fogom kapni. Tehát én azért, hogy egy engedélyt megkapjak egy műtétre, azért nem leszek öngyilkos. és igenis jól érzem magam, igenis élvezem az életet, ha süt a nap, ha hó van, bármit tudok élvezni, de ezért ez akkor is, ahogy én élek, és ahogy a jelenem most jelen pillanatban van, azon márpedig változtatni kell. Ez ilyen egyszerű. és fogok is. Tehát én mindent meg fogok tenni azért… 6

Az érintettek több érvet fogalmaztak meg a társadalombiztosítási támogatás jogosságával kapcsolatban, hiszen „ezek nem plasztikai műtétek, hanem a lélek műtétei” (3). A nemváltoztatás esélyt teremhet a transzszexuálisok számára a sikeres társadalmi beilleszkedésre, ezért egyfajta preventív beavatkozásként is értelmezhető a későbbi – például munkanélküliséggel vagy elmagányosodással kapcsolatos – problémák kialakulásának megelőzésére.

nem nagyon normális dolognak tartom, hogy [százezreket kell fizetni] Nem, nem normális dolog ez. Mert aki már olyanba gondolkodik, hogy szerintem átoperáltatja magát férfiból nővé vagy nőből férfivé, tök mindegy, fordítva, az nem azért csinálja, mert hadd menjen! [...] szóval itt olyan problémák vannak mögötte, amik tényleg, valósak. és ami elég súlyos még így is. Mert én is tisztába vagyok vele, hogy azért száz százalékra ugye, azért megcsinálni nem nagyon lehet, de azért elég jó közelítést tudnak adni szerencsére [...] szóval az a lényeg, hogy ki miért teszi erre a fejét. Szóval ezek nem elsősorban plasztikai műtétek, hanem ezek a léleknek a műtétei igazából. [...] Egyszer láttam a tévében egy csajt, akinek nem volt semmi betegsége, nem volt semmilyen problémája az életben, de valamilyen gyógyszeres kezelés mellékhatásaként egyszerűen kinőtt a szakálla. és ez nagyon megviselte, tehát nem tudott elmenni sehova sokáig. Hát én elhiszem, hát ez tiszta ciki. Tehát őneki ez olyan lelki stresszt okozott, hogy hát én el is hiszem, hogy őneki ez nagyon durva lehetett. Tehát itt ezek a dolgok ezek másról szólnak. Ezek simán azért vannak, hogy tényleg, az ember ne dobja föl a kötelet a csillárra, vagy ne legyen alkoholista, vagy ne legyen drogos, vagy ilyenek. Mert különben az út az egyenes. Egyenesen oda visz. Vagy nem. Na, jó, általában. Vagy belemész valami hazugságba […] Tehát ezek az előbb felsorolt létformák ezek nem életek szerintem. Legalábbis nem boldog életek. 3

ez a dolog konkrétan azért tartozik rá az emberekre, mert el kell, hogy fogadjanak úgy, mint férfit. Meg másképp úgy, mint nőt. és gondolom, hogy nem szeret senki egyedül lenni meg egyedül élni meg satöbbi. és ehhez az kell, hogy beilleszkedjünk a társadalomba. 5

Soha az életembe nem vettem a TB támogatását igénybe, még egy náthával sem, úgyhogy úgy érzem, azt gondolom, hogy kutya kötelességük támogatni. 6

Ma arra hivatkoznak, hogy vannak ennél súlyosabb problémák is, mint a rák stb., és ezért hiába finanszíroznák a műtéteket, a negatív költségvonzatuk miatt nincs kórház, amelyik felvállalná. Azt nem nézik, hogy stabil lelkületű, munkaképes állampolgár lenne egyébként, ha tisztességesen megcsinálnák, ami kell az életéhez. […] ha a TB ennyire pénzkérdést csinál az egészből, akkor most egy X összeg kifizetése összességében kevesebb költséget jelentene, mint egy élet végéig tartó rehabilitáció keresőképtelenséggel. 8

Az interjúalanyaink kritikus megjegyzéseiből kibontakozó kép párhuzamba állítható az ötvenes-hatvanas évekbeli amerikai helyzettel. Joanne Meyerowitz a transzszexualitás amerikai történetének ezt az időszakát a következőképpen írta le (2002:162-167): miután a transzszexuálisoknak sikerült meggyőzniük az orvosokat a műtéti beavatkozások javallatáról és gyakorlásának szükségességéről, valamint lezajlottak az első műtétek, egyre többen keresték fel az orvosokat nemi átalakító műtétek igényével. A transzszexuálisok azonban hamarosan komoly problémaforrásokkal találkoztak ezen a területen: az orvosok pénzt – esetenként igen sok pénzt – kértek a műtétekért, melyeket nem mindig kellő szakmai hozzáértéssel végeztek el; az orvos – páciens kapcsolatok sem mindig alakultak megfelelően és a – közel sem tökéletes orvosi technológiával végzett – fájdalmas beavatkozások eredményei sem szolgáltak feltétlenül az érintettek megelégedésére.

Az egyéni panaszok között többféle probléma szerepelt (2002:163-164): Egyes transzszexuális páciensek orvosi leleteit és papírjait nem kezelték bizalmasan: az elől hagyott iratokhoz könnyű volt hozzáférni és úgy vonzotta az érdeklődőket, mint egy „folytatásos regény”. A férfias külsővel – például szakállasan – nőgyógyászati műtétre érkezőket megbámulták a kórházi osztályon, mintha egy „különleges állatfajtát” látnának. A kialakított vaginákat a műtétet követően hónapokon át rendszeresen tágítani kellett, különben bezáródtak és összenőttek – a tágítási műveletek azonban nagy fájdalmat okozhattak, melyre a pácienseket nem készítették föl. Az elsorvadt péniszeket, az összehúzódott húgycsöveket, az összenőtt vaginákat korrekciós műtétekkel próbálták helyrehozni, melyeket aztán további műtétek követhettek, ha az újonnan kialakított szervekkel kapcsolatban esztétikai vagy funkcionális kívánnivalók merültek fel. Az orvosok ugyan tisztában voltak azzal, hogy orvostechnikailag képtelenség bármelyik nemről „tökéletes anatómiai másolatot” készíteni és erre próbálták pácienseik figyelmét is felhívni, de a nagy várakozások lelohasztása nem mindig járt sikerrel.

A transzszexuális páciens és az őt kezelő orvos viszonya sem volt mentes a problémáktól. A transzszexuálisokat általában „rendkívül türelmetlen” és „dühös” – esetenként pedig „elmebeteg”, „idegesítő” és „ellenséges” – páciensként jellemezték orvosaik (vö. Meyerowitz 2002:164), akiket ez a határozott kívánságokkal előálló új „betegtípus” meglepett és bosszantott is egyben.

Egyes orvosok azonban minden tekintetben próbáltak segítséget nyújtani „védenceiknek”. Harry Benjaminra például így emlékezett az egyik általa kezelt páciens: „beszélt a szülőkkel, előkészített mindent, amit elő kellett készíteni, megszervezte a találkozót a pszichiáterrel, … levezényelte az egész jogi hercehurcát … az egész viszonylag fájdalommentesen zajlott neki köszönhetően” (A.B. Crenshaw-t idézi Meyerowitz 2002:165). Benjamin még arra is gondolt, hogy fontos segítséget nyújtani az átoperált transzszexuálisoknak a munkakeresésben – ez a fajta gondoskodó attitűd azonban nagyon ritkán fordult elő az orvosok körében. A szinte egyszemélyes intézményként működő Benjamin magatartása talán némileg „túlbuzgónak” tűnhet mai szemmel, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a műtéteket végző orvosok milyen fontos szerepet játszottak a transzszexuális páciensek életében. Az orvosok végezték el a műtéteket és ők adták ki azt az igazolást, mely alapján a hivatalos nem- és névváltoztatás megtörténhetett. Továbbá mivel az átoperált transzszexuálisok általában titokban tartották múltjukat – orvosaik is azt tanácsolták nekik, hogy szükség esetén talán az a legjobb megoldás, ha mindent letagadnak –, a műtét előtti állapotukat is ismerő orvos egyfajta személyes bizalmasként és „életvezetési tanácsadóként” is szolgálhatott a számukra. Természetesen nem minden orvos vállalta fel mindezeket a szerepeket. Az átoperált transzszexuálisok egyik legnagyobb problémája éppen identitásuk megszakítottságával függött össze. életük első felének „kiradírozását”, nyilvánosság előli elrejtését sokuk csak nagy nehézségekkel tudta megvalósítani. A fizikai „újjászületés” árát gyakran fájdalom és magány jelentette, ezek feldolgozásához pedig nem volt elég a sebészi segítség.

2.5. Segítség!

A transzszexuálisok mai magyarországi helyzetét többféle módon lehetne megkönnyíteni:

a jelenleg még hiányzó szervezett önsegítésen túl – amikor az érintettek egymás tapasztalataira támaszkodva, egymást megerősítve járhatják útjukat –, illetve azzal párhuzamosan, elsősorban állami segítséggel.

Az önsegítő csoportok szükségességére többen utaltak.

a lehető legtöbb emberrel beszélgessen, aki készül belevágni, aki belevágott, aki megcsináltatta, hogy minél teljesebb képet kapjon erről az egész világról. De hát végül is erre lenne valóban szükség, hogy ilyen önismereti csoportok keretében ezt meg tudjuk beszélni. Tehát hogyha lennének ilyenek, lenne egy szervezet, lennének klubnapok, akkor ez jó lenne. […] hogy találkozzon az ember hasonló emberekkel, ez már elég. és hogy tudjon beszélgetni és megismerni másokat. Mindenki egy kicsit más környezetből jön, mindenki egy kicsit máshogy éli meg ezeket a dolgokat, de azért kellenek ezek a kontrollok, hogy mik a határok, ki hogy boldogul, miben sikeres, miben nem sikeres, hogy én is úgy lássam azt, hogy milyen irányba érdemes elmenni, érzelmileg, társadalmilag, minden tekintetben. 1

valakinek biztosan arra lenne szüksége, hogy el tudjon járni egy közösségbe, meg tudja beszélni Katival, Pistivel, Helgával, hogy nekem ez a bajom, egy cipőben járunk, jaj, jaj, jaj, jaj. Nem vagyok híve ennek a te is sánta vagy, én is sánta vagyok, mind a ketten bénák vagyunk, gyere, sajnáljuk egymást, […] De, azt gondolom, hogy tökre vannak ilyenek, akiknek ez kell. és ám legyen. Tehát valakinek ez segít. 2

Olyanokkal már találkoznék, akik már túl vannak a műtéten, már mindenen túl vannak már. […] Az ember akkor látja, hogy ha most ez neki működik, akkor nekem miért ne? Miért ne lehetne? Miért ne tudnám megcsinálni, ha ő meg tudja csinálni? 3

természetesen az átmeneti időszakban borzasztó nagy akadályokat tudok én elképzelni. Az is, hogy ez így van-e azt azért nem tudom, mert mondom, nem beszéltem még ilyen emberrel. Tehát ezeket az embereket szerintem valahogy össze kéne hozni. 5

ugyanúgy, mint a melegeknél, kell egy tanácsadó. Itt is, Magyarországon is megvan ez a meleg lelki tanácsadó, [külföldön] is megvan, saját épületük is megvan [külföldön], ahol mi szoktunk hétfőn találkozni […] és ez a honlap sokat jelent. Ott is még hiányzik egy ilyen állandó tanácsadó, azt úgy kell kivenni, harapófogóval, […] szóval a személyekkel elbeszélget az ember, tehát akit már megműtöttek, hogy hát na, milyen mostan? és volt már szexuális kapcsolatod fiúval? és mondja, igen, elég jó volt, meg minden… Meg mindent meg lehet kérdezni. […] Ja, és akkor vannak előadások, […] úgyhogy ott már ki van épülve. De semmi akadálya, hogy itt is ugyanúgy kiépüljön. 16

Interjúalanyaink szerint az állami segítségnyújtás különböző szintjeit lehetne kifejleszteni vagy továbbfejleszteni. A megbízható tájékoztatás, a szakemberek oldaláról a téma szélesebb körű ismerete és az odafigyelés az emberi dimenziókra növelhetné a transzszexuálisok jobb társadalmi beilleszkedésének esélyeit.

Valakinek az segít, hogyha korrekt, megbízható információkat tud szerezni bárhonnét. Tehát a megfelelő helyekről, a minisztériumokból, az orvosoktól, a nem tudom én kicsodáktól, hogy ott vannak olyan emberek, akik hajlandók evvel érdemben foglalkozni, meg jó fejek 2

hogyha… meglenne, hogy kihez fordulhatok, aki ismeri a problémát, és tudja, hogy miről van szó, és mit kell csinálni, az jobb lenne. 4

Tehát ez a köztudatba ez a ez a ez a beépülés. Elég sok idő el kell, hogy teljen, hogy ez úgy látszik, hogy elfogadhatónak mondják ezeket a dolgokat. Szerintem ez soha nem lesz teljesen, véglegesen elfogadott, hacsak valami olyan lépés, valami olyan kezdeményezés ebben nem indul, ami lehetővé teszi azt, hogy kicsit más, más rétegben is az emberek kicsit megismerjék ezt a dolgot, tehát ne féljenek tőle, ne ódzkodjanak tőle, ne tekintsenek más emberre ezért furcsán, mert mert valaki ilyen. 7

Amilyen segítségre még szükségem lenne, az a TB-től és az EszCsM-től jöhetne. Szakértelmet és tisztességet várnék el a szakemberektől. Senki nem kérdezi meg, milyen problémáim vannak. 8

Ezt igazából valahogy úgy értettem, hogy nem a klasszikus értelemben, hogy éljen az ember egy-két évig nőként, és viselje a társadalomnak a kritikáját, és hogy akkor azzal együtt is van-e még kedve hozzá; hanem inkább valahogy úgy, hogy így valahogy felügyelni azt, hogy az alatt az idő alatt ő mit csinál, vagy milyen szinten próbál beilleszkedni. 12

megtalálni azt a pontot, akihez utána visszamehet az ember, ha kérdése van. Mert hát mindig merülnek föl kérdések. […] ha valami olyan szavakat írnak valami orvosi papírra, amit nem tudok, vagy hát olyan kérdés, hogy akkor ezt most hogy lehetne, kinél lehetne, ezek mindig vannak ezek a kérdések. […] segítőkész és utánanéz […] ezekkel az információkkal másképp kezdeném. Tehát ha tudom, hogy kihez kell fordulni, akkor már rögtön, tehát kihagyom a ballépéseket. 13

két részre osztanám a segítséget, egyrészt azt, hogy ténylegesen megállapítsák az emberről azt, hogy TS, vagy nem TS, másodsorban azt, hogy a műtétet és a kísérő dolgokat végig vinni, támogatni, mellette lenni, nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is. Tehát hogy lenne kit felhívni, kihez odamenni, satöbbi, satöbbi, illetve utána a legnagyobb segítség az biztos, hogy a társadalmi visszailleszkedésnek az oldala lenne. […] Először is, hogy minden TS tudja utána, hogy mik a jogai és mik a kötelezettségei, annak irányába, hogy bizonyos munkahelyekhez, ahol kérnek orvosi vizsgálatot, és egyéb ilyen dolgot, neki ott mit kell, mit kötelező, mit nem kell feltárnia. Tehát ugye nagyon sok állami cégnél, a MáV-nál is ugye van kötelező nőknél nőgyógyászati vizsgálat, tehát nem lehet eltitkolni azt, hogy valaki ez volt, az volt, mert még egy másik dokinak ugye nem kell elmondani, egy sima belgyógyásznál adott esetbe, de a nőgyógyásznál ki fog derülni, mert hát ő azért egyből megmondja, […] valami bibi van a dologban. Tehát erre fel kell készíteni minden TS-t. Akkor azt kialakítani, hogy mik azok a társadalmilag elfogadott helyek, ahol egy TS problémamentesen be tud illeszkedni. és ezt tudatosítani is kell azokba, akik ebbe bele akarnak vágni, tehát azt tudni kell, például, hogyha egy cég, mondjuk, képviselőt keres, és ő elvárja, hogy őt képviseljék […] akkor ő úgy érezheti, hogy ez rá nem vet jó fényt. Nincs igaza, de nem biztos, hogy ki kell tenni az embert egy olyan megaláztatásnak. […] Most nem mondják meg nekem se, és a társaimnak se, hogy mik azok a szakmák, foglalkozások, ahol ez jó, nem lesz belőle sose problémája, illetve mik azok, ahol ez problémát jelenthet. Tehát én nem hiszem azt, hogy egy TS nem tudna bármilyen munkát ellátni, mert ez nem igaz. Mindent el tudna látni, de nekünk is azért szerintem egy minimális mértékben tolerálni kell a társadalomnak a … bizonyos oldalát […] Tehát el kell dönteni, hogy valaki karriert akar, száz százalékosan, lehet TS-ként is karriert csinálni, de mondjuk, az lehet, hogy csak egy nyolcvan százalékos karrier lesz, mert le kell bizonyos dolgokról mondani, és a fiataloknak ezt is el kell mondani. Tehát azt is el kell mondani, hogy hiába vág bele húszévesen, tizennyolc évesen, tizenkilenc évesen, bizonyos terülteken, tehát mondjuk, kozmetikusként […] ugyanúgy lehet szalonja, dolgozhat akármilyen helyeken, de biztos, hogy vannak olyan dolgok, ahol mondjuk ez számít, és ott mondjuk, a nők egyébként se annyira tudnak érvényesülni. Tehát ha ugye most lányokról beszélünk, […] azt is figyelembe kell venni, hogy a nőknek egyébként se könnyű, illetve nekünk még egy picit nehezebb lesz. 1

A korábban – a 2.4.6. számú alfejezetben – már részletesen tárgyalt anyagi, illetve társadalombiztosítási támogatás igénye mellett külön hangsúlyt kapott a pszichológiai támogatás szükségessége.

Lett volna egy iskolapszichológus, ami nem volt, akihez elmehettem volna, hogy négyszemközt beszéljünk. Nem tudom, hogy el mertem-e volna menni, de a mai tudatommal azt mondom, hogy el mertem volna menni. […] úgy mondanám, hogy egy elfogult iskolai pszichológus, aki elsősorban a gyerekeket tartja … az első helyen, és meghallgatja a problémáit, akár ha csak a szülőkkel vannak problémái nem csak homoszexuálisoknak, hanem bármilyen más problémával kapcsolatban, és azt nézi meg, hogy most a gyerekben mi van benne. és utánanézzen, és akkor beszéljék meg, és utána lehet menni a szülőkhöz, hogy hát kéne beszélni. 11

Ennek talán az az oldala, hogy ugye a műtét előtt […] feltárni, és mellette lenni az egyénnek, hogy erről ő nem tehet, ugye ezt nagyon fontos, és ezt kéne is tudatosítani, tehát ő nem bűnös semmiben. Ő nem bűnös abban se, hogy szeretné ezt a műtétet, mert hogy ugye az énképének megfelelő testbe szeretne élni. Illetve a műtét folyamán is kell az, hogy ott legyenek, tehát amikor már elkezdődnek ezek az átalakulások, és ezek a folyamatok, hogy legyen az, aki úgymond tartja benne a lelket, mert azért ez sokszor eléggé fájdalmas, stresszel jár, tehát azért nem egy olyan egyszerű dolog. Illetve utána felépíteni azt a képet, önbizalmat az egyénben, ami ahhoz szükséges, hogy az életét tényleg az új nemének megfelelően tudja élni, és hogy ez az élet ez teljes is legyen. Tehát ne egy továbbra is rejtőzködő, ilyen kis megalázkodó dolog legyen, hanem… nem kell ezzel kérkedni, de azért a kettő között nagyon nagy a határ. Tehát kell egy egészséges önbizalmat kialakítani, és ebben lehetne a legnagyobb segítséget adni, szerintem. 1

Gondolkoztam azon, hogy eljárok egy orvoshoz [egy pszichológushoz], akinek elmondhatom néha a gondjaimat. De nem is igazán kerestem, és lehet, hogy lenne ilyen, de nem, tehát nem tudok erről, hogy létezne, akihez az ember elmehet, és nem kell érte fizetnie… 15

Az állami segítségnyújtás legfontosabb színtereként többen egy olyan központot szerettek volna látni, ahol a tájékoztatástól az orvosi kezelésekig egy helyen összefogva igénybe vehetőek lennének a transzszexuálisok számára fontos támogatási formák.

amit én nagyon szeretnék és sokat gondolkoztam ezen, ha egyszer nyernék a lottón egy ötöst, akkor az az lenne, hogy csinálnék valami szanatóriumfélét, egy aránylag elszeparált helyen, tehát lehetőleg ne a város központjába, és oda odacsődíteném ezeket az embereket, és az összes, ami ezzel kapcsolatos, tehát a pszichiáter, a ... mindenki ott lenne, aki ezzel foglalkozik, és az átalakulás az ne a köz, az emberek szeme láttára történjen meg, hanem teljen el úgy egy év, hogy nem lát senki, és úgy jövök vissza, ahogy kell. [...]Hát ez egy jó kis program, csak ez nem tudom… ez nem igazán megvalósítható szerintem.

Én mindenképpen támogatnám azt, társadalmi munkával, bármivel, hogy létrehozzanak tényleg egy olyan egységet, mint egy csomag. Hogy[ha] valakinek ez a problémája, ott foglalkozzanak vele úgy, […] olyan emberek, akik értenek hozzá, és szaktekintélyek ezen a területen. és ne találgassanak, hogy most ez jár, jogos, nem jogos? Hanem legyen egy intézmény, ahova pszichológus, endokrinológus, nőgyógyász, ecetera, ecetera […] és egy füst alatt megvizsgálni. Mert az is milyen, hogy gyakorlatilag most mondok egy példát, ez nem fedi a valóságot, mert nem emlékszem konkrétan, de mondjuk szeptember 16-án elmegyek az endokrinológushoz, majd a véleményezését október 20-án adja. Tehát másfél hónap, könyörgöm […] Jó, persze, meg kell csinálni: Vizeletvizsgálat, vérvétel, no de hogy egy hónapnál több idő volt a várakozás, az biztos. […] úgy gondolom, hogy szeretnék feketén-fehéren látni. Sitty-sutty, gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet […] Nyilván van egy ilyen apparátus, persze. […] tudom, hogy ez borzasztóan drága egy kórházat fenntartani, de mondjuk a TB például ilyen dolgokat támogathatna, vagy ez az ország ilyen dolgokat támogathatna. Csődbe megy egy csomó kórház, franckarika tudja, ahelyett, hogy, mondjuk, telepítenének olyan egységeket, tudod, amit így csomagba össze lehet rakni, hogyha neked ez a problémád. 6

A TB szervezzen meg egy jó csapatot, akik rendelkeznek megfelelő emberséggel, gyakorlattal ahhoz, hogy ilyen eseteket kezeljenek. […] A megoldás az lenne, ha a szakmai berkekben jobban foglalkoznának az emberi oldallal, egyénre szabott lenne a kezelés, és egyáltalán valaki érdeklődne felőle, hogy hogyan él. Legyen egy bizottság, amiben legyen TB-szakember, pszichiáter, plasztikai sebész, urológus, nőgyógyász stb., azaz legyen egy szakmai csoport, akik kidolgozzák a TS-út elveit és irányvonalait. 8

Összefoglalva tehát az mondható az általunk készített interjúk alapján, hogy az optimálisnak vélt állami segítségnyújtás kulcsszavai a következők: információ, rendszeresség, átláthatóság, megbízhatóság, felelősségvállalás, anyagi és pszichológiai támogatás.

2.6. Összegzés

Kutatásunk interjúelemzésekre épülő részében először a transzszexualitás fogalomtörténetét tekintettük át, majd ennek alapján a transzszexuálisok önmeghatározásai készleteinek alkotóelemeit vizsgáltuk meg közelebbről. A transzszexualizmus korai fogalomtörténetének áttekintése a fogalom változó tartalmak bemutatása miatt vált szükségessé. Jeleztük, hogy a nemi jelleggel való aktív elégedetlenség köré szerveződő transzszexualitás fogalmi meghatározásának nehézségei minden bizonnyal a nem [sex] fogalmi meghatározásának – egyre nyilvánvalóbbá váló – nehézségeiben gyökereznek. A társadalomtudományos elméleti diskurzusba mára beépült a (biológiai) nem, a társadalmi nem és a szexualitás analitikus szétválasztása, azaz annak belátása, hogy a test neme nem feltétlenül határozza meg a társadalmi nemet, sem a szexuális identitást. Mégis fontos tartottuk kiemelni, hogy a transzszexualitás jelenségén keresztül is végső soron a biológiai nem elméleti szétbontásáig juthatunk el.

A transzszexualitás egyik legfontosabb jellemzőjének tűnt a harmónia hiánya az érintett emberek külső, testi megjelenése és belső lényege, énképe között. A harmónia hiányának forrásaként a „rossz test” jelent meg, így a változtatási igények fókusza is a test lett. A test átalakításának igényéhez kapcsolódtak a transzszexualitás mint betegség, születési rendellenesség, illetve korrigálandó állapot meghatározásai. Az érintettek többsége tisztában volt azzal, hogy teste átalakításához orvosi segítségre szorul és a mai orvosi diskurzusban Magyarországon a transzszexualitás transzszexualizmusnak nevezett betegségként jelenik meg. Ugyanakkor azt is érzékelték, hogy ez nem egy „szokványos betegség” és sokuk egyáltalán nem érezte magát betegnek.

A nemi besorolás problémajellege az általunk vizsgált transzszexuálisokat nemük értelmezési spektrumának tágítása mellett (melyre példa lehet a testi, a genetikai, a pszichés nem vagy a társadalmi és a szexuális „oldal” megkülönböztetése) a különféle transzszexualitásbeli fokozatok, változatok, életmódok létezésének felismeréséhez vezethette. Ugyanakkor a transzszexualitás értelmezésében kulcsfogalomnak tűnt az átmenetiség. Az átmeneti jelleg vonatkozhatott az önmeghatározás múltbéli referenciapontjaiként megjelenő születéskori nemre, vagy akár magára a transzszexuális állapotra is, illetve pontosabban mindezek „elmúlására”. Az átmenetiség másfajta értelmezését jelentette, amikor más lehetséges önazonosítási kategóriák (például hermafrodita, transzvesztita, homoszexuális) jelentek meg korábbi önmeghatározási kísérletek alkotóelemeiként.

Ezek alapján a transzszexuálisok esetében olyan identitásalkotási folyamat körvonalazódott, melynek fő jellegzetessége a megszakítottság, az identitás folyamatosságának hiánya volt. A „valaha férfi/nő voltam, de már nem vagyok az” vagy a „valaha transzszexuális voltam, de már nem vagyok az” jellegű kijelentések a múltbéli – sokszor az identitás zavaró mértékűnek érzett egyediségével jellemezhető – állapotok érvénytelenítési kísérleteiként is értelmeződhettek, melyeknek logikus velejárója lehetett a többiek közé való beolvadás vágya. Ezekben az esetekben a pozitív önértékelést éppen az egyén egyediségének tompítása, a másoktól való különbözőségnek a tagadása biztosíthatta.

A transzszexuálisoknak a társadalmi nemi szerepekhez és a homoszexualitáshoz való viszonyának vizsgálatát megelőzően jeleztük, hogyan hatott a transzszexualitás jelensége a társadalmi nemi szereprendszer terminológiájának kialakulására.

A biológiai nem, a társadalmi nemi szerepek és a szexuális gyakorlatok egységességének – korábban is hangsúlyozott – megkérdőjelezése a transzszexuálisoknál gyakorlati életvezetési problémák képében is jelentkezhetett. E tekintetben két fő típussal találkoztunk kutatásunk során. Az egyik típusba sorolhatók azok, akik számára biológiai nemük „helyrerakása” tűnt a legfőbb gondnak. Számukra a rendszeren belüli elmozdulás jelenthette a megoldást: a nem megfelelő nemből a megfelelőbe, a „rossz testből” a jóba. A másik típust azok képviselték, akik számára azért jelentett problémát a társadalmi nemi szereprendszerbe való beilleszkedésük, mert szerintük ez egy olyan rendszer, ahová nem lehet/érdemes beilleszkedniük. Tehát míg az első típus saját (nemi) koordinátái rendezésén fáradozott egy általa elfogadott rendszerben, a másik típus az egész rendszert kritizálta. Vizsgálódásaink alapján úgy tűnt, hogy a magyarországi orvosi gyakorlat az első típust preferálja.

A transzszexuálisok önmeghatározási készletében időnként megjelentek utalások a homoszexualitásra mint átmeneti – múltbéli – önazonosítási kategóriára. Többeket a transzszexualitás fogalmának ismeretlensége vezette arra, hogy homoszexuálisként határozza meg magát. Mivel a homoszexualitás a transzszexualitáshoz képest ismertebb tartalmú jelenségként tűnt fel, egyfajta „kognitív bevezetésként” is szolgálhatott, amikor mások – például szülők – számára kellett magyarázattal szolgálni bizonyos esetekben. Ennek azonban megvolt az a veszélye, hogy a homoszexualitás negatív referenciaként lépett működésbe. A homoszexualitás negatív társadalmi megítélése ellenére a homoszexuálisok helyzetét válaszadóink könnyebbnek ítélték, mint a transzszexuálisokét. A homoszexualitás előnyei közé sorolódott, hogy ismertebb és „intézményesítettebb” ma Magyarországon, mint a transzszexualitás. A „meleg infrastruktúra” az általánosnál nyitottabb, befogadóbb környezetet jelenthetett a transzszexuálisok számára is. A meleg és/vagy leszbikus környezetet legnagyobb előnye sokak számára éppen az volt, hogy egyfajta „fedezékként” szolgált a „tradicionális heteró” világ megpróbáltatásaival szemben, valamint – legalábbis átmenetileg – kísérleti terepnek is megfelelt az önazonosságukat kereső transzszexuálisok számára. A transzszexuálisok és a melegek, illetve a leszbikusok között ugyanakkor különféle konfliktusok lehetőségeit is felfedeztük: Interjúinkból az derült ki, hogy a melegek/leszbikusok esetenként nem „tartják tiszteletben” vagy nem „várják ki” a közöttük mozgó transzszexuálisok (nemi) önmeghatározását: számukra a döntő osztályozási szempont, illetve kiindulópont az érintettek által választott partner neme. A „heterónormatív” társadalmi nemi szereprendszerhez alkalmazkodó transzszexuálisok viszont éppen a saját „kiküzdött normalitásukat” állították szembe esetenként a homoszexualitás normasértőnek ítélt aspektusaival.

Ezután megpróbáltuk feltérképezni a transzszexuálisok útját transzszexualitásuk tudatosulásától az ellátórendszerben szerzett tapasztalataikig. Vizsgálódásaink alapján úgy tűnt, hogy a transzszexuálisok helyzetének változásait a – valahonnan valahová vezető, követhető – út metaforájával leírni talán kissé merész vállalkozás lenne, hiszen sok esetben inkább az intézményes útvesztőkről, illetve az érintettek úttöréséről számolhattunk be: vagyis több mutatkozott meg a lépéseket nehezítő rögökből, mint magából „az útból”.

Interjúalanyaink többsége számára az internet volt az elsődleges információforrás a transzszexualitásról, illetve ez jelentette a kiindulópontot a további tájékozódáshoz. Az internet kiemelt szerepének hangsúlyozása a transzszexualitással kapcsolatos tudáshoz jutásban megalapozottnak tűnt – különös tekintettel a transzszexualitásról magyar nyelven hozzáférhető korszerű szakirodalom és/vagy felvilágosító irodalom szinte teljes hiányára, illetve a téma közbeszédbeli ismeretlenségére.

Majdnem minden interjúalanyunk beszámolt arról, hogy már gyerek-, illetve kamaszkorában tapasztalt olyan jeleket, melyek az átlagostól eltérő nemi önbesorolását erősíthették. Ebben az összefüggésben a két leggyakrabban említett témakör az öltözködés és a másik nem tagjaival való kapcsolatok jellege volt. A nem-specifikus öltözködési, illetve a külső megjelenéssel kapcsolatos más, például a hajviseletre vonatkozó, elvárásokkal szembeni „lázadás” a születéskor meghatározott nem tulajdonítását – egyre határozottabban – elutasító megnyilvánulásként értelmeződött.

A másik nem tagjaival való kapcsolataik alakulását is sokan – legalábbis múltjukra visszatekintve – jelzésértékűnek vélték: mai értelmezésük szerint már akkor „valódi nemüknek megfelelően” működtek. Ilyen típusú kamaszkori, illetve fiatalkori tapasztalataik meghatározó élménye azonban még jellemzően a bizonytalan zavarodottság volt, hiszen nagyon hamar tudatosult bennük, hogy nem az elvárásoknak megfelelően viselkednek. A külső megjelenéssel és a másik nemmel való viselkedéssel kapcsolatos társadalmi normasértések személyes, illetve közösségi szankcióit elkerülendő többen inkább az elszigetelődést vagy az „önálcázást” választották személyközi szinten egyfajta önvédelmi stratégiaként, míg csoportközi szinten fenntartották többszörös csoporttagságukat. Vagyis megfigyelhettük, hogy többen egy darabig „kifelé” nagyjából a születéskori nemüknek megfelelőnek mutatták magukat és így próbáltak bizonyos területeken (tanulásban, szaktudásban, közösségi életben) eredményeket felmutatni, melyekre később támaszkodhattak. Ugyanakkor belső világukat saját „valódi nemüknek” megfelelően próbálták berendezni. E két világ harmonizálásának igénye késztette interjúalanyaink többségét arra a döntésre, hogy lépéseket tegyenek az egyre nehezebben viselt többértelműségből adódó zavarok megszüntetése és önmaguk kiteljesítése érdekében.

Az átlagostól vagy az elvárttól eltérő önmeghatározásból adódó gyakorlati problémák első intézményes színtere általában az iskola lett. Míg a családon belüli – az egyik vagy mindkét szülő, esetleg a testvérek előtti – önelfogadtatás általában több nekifutásban zajló, hosszabb folyamata során a konfliktusok sokáig rejtve – álcázva vagy megtűrve – maradhattak, az iskola formalizáltabb világában a beilleszkedési problémák kézzelfoghatóbb formában jelentkeztek. Az érintettek számára az iskola – különösen az általános és a középiskola – mint szocializációs közeg nem működhetett igazán hatékonyan, hiszen olyan elvárásokat közvetített mind a tanárok, mind az iskolatársak részéről, melyeknek nem tudtak és gyakran nem is akartak megfelelni. A kortársaktól való elidegenedést, az őket körülvevő értetlenséget, a formális elvárások be nem teljesítését követő szankciókat és a kiközösítést sokan megtapasztalták.

A családon belüli önelfogadtatás sokszor az iskolai konfliktusokkal párhuzamosan zajlott, amennyiben az otthoniak egyáltalán beavatódtak az ilyen típusú problémák kezelésébe. A családon belüli feltárulkozás akadálya lehetett a transzszexualitással kapcsolatos ismeretek hiánya, ami sok esetben maguknak az érintetteknek is gondot okozott. Gyermekük „másságát”, úgy tűnt, nem szívesen vették tudomásul a szülők: voltak, akik a probléma átmenetiségében bízva próbálták a „helyes útra” terelni őket. Néhányan a szülőket érintő – elsősorban a tágabb környezet reakcióitól való félelemből adódó – gyakorlati nehézségekre utaltak. Néhányan pedig a teljes elutasításról számoltak be, amikor a szülők egyáltalán nem kívántak számolni sem a nemváltoztatás elméleti lehetőségével, sem a gyakorlati következményekkel. A családi reakciókat a legtöbb esetben az elzárkózás jellemezte. Az elzárkózás jelentkezhetett a probléma tagadásának vagy átfogalmazásának formájában. Az elzárkózást azonban követhette a „beletörődés”. A beletörődés jellemzően az orvosi beavatkozások időszakában következett be, amikor a test megváltoztatásának kezdetével a helyzet megváltoztathatatlansága teljesen nyilvánvalóvá vált. Több éves küzdelem után az elfogadás gyakorlati megnyilvánulásait is megtapasztalhatták néhányan. A családi fogadtatásról interjúinkban főként a szülők kapcsán esett szó: Interjúalanyaink közül csupán egy volt, akinek apaként saját gyermekeivel kellett közölnie a „sokkoló” hírt, hogy neme megváltoztatására készül. Akadtak viszont olyanok, akik számoltak azzal a lehetőséggel, hogy valamikor a jövőben leendő gyermekeikkel vagy partnerük már meglévő gyermekével őszintén beszéljenek transzszexualitásukról. A transzszexualitás problémájának családon belüli feldolgozási nehézségeit az érintettek – egy darabig legalábbis – megértéssel és türelemmel fogadták. Azzal is tisztában voltak, hogy igényeik nem mindennaposak. Többekben az is felmerült, hogy a szülők számára is hasznos lenne külső – akár orvosi, pszichológusi – segítséget keríteni, hogy szakszerű információ birtokában jobban megismerjék, megértsék a transzszexualitás jelenségét, hogy ne hibáztassák önmagukat, és hogy egyfajta komplex családterápia keretében felkészülhessenek a várható változásokra.

Az önelfogadtatás személyközi színterei közül a párkapcsolatok különösen fontosnak mutatkoztak. Válaszadóink szerint a működőképes, jó párkapcsolatok lényegi eleme az őszinteség, azaz a tágabb társadalmi környezetben esetenként alkalmazható egyéni elszigetelődési és álcázási technikák feladása – legalábbis a párkapcsolat keretein belül.

Válaszadóink a családtagok közötti személyközi kapcsolatokban is fontosnak tartották az őszinte feltárulkozás lehetőségét, de mivel a családtagok személye adott és nincs lehetőség a „lecserélésükre”, előfordult, hogy az érintettek nem tudtak kiépíteni velük igazán őszinte, egymás megértésére, illetve elfogadására épülő viszonyt. A párkapcsolatokban viszont alapkövetelmény volt a partner elfogadása, így a működő párkapcsolat léte tulajdonképpen értékelődhetett a sikeres személyközi önelfogadtatás bizonyítékaként. A transzszexualitásról tudomást szerző és a helyzetet így elfogadó partnerek általában erőt és segítő hátteret adtak a nemük megváltoztatására vállalkozóknak. A párkapcsolatok tekintetében az önelfogadtatás nem volt személyközi probléma, hiszen éppen a partner elfogadása szolgált az őszinteségre épülő párkapcsolat alappilléreként. Több válaszadónknál azonban éppen önmaguk – „rossz” testük, nem „száz százalékos” nemi állapotuk és/vagy teljesítőképességük – elfogadásának képtelensége vált problémaforrássá különösen a szexuális gyakorlatokban. A szex – illetve a szex hiánya – mint problémaforrás vezetett ahhoz néhány válaszadónk esetében, hogy az „aszexualitás” meghatározó élményükké, illetve önmeghatározási készletük elemévé vált.

Interjúalanyaink többségének jövőképét az átlagos, hétköznapi élet megvalósításának vágya jellemezte. Ebben az összefüggésben a nemváltoztatás „normalizálódásként” – azaz az életüket meghatározó, zavaró mértékű különbözőségtől való szabadulásként –, illetve egy „egyszerű, normális” élet kialakításának előfeltételeként értelmeződött, ahol a normális élet tartalma természetesen mást és mást jelentett válaszadóinknak

Válaszadóink többségének az útja az „átlagos, hétköznapi élet” felé az egészségügyi ellátórendszeren keresztül vezetett. Kutatási eredményeink szerint a hivatalos nemváltoztatás folyamatában a következő fő fázisokat lehetett megkülönböztetni:

  1. Az érintettben kialakul a meggyőződés, hogy ő transzszexuális.

  2. Eldönti, hogy lépéseket fog tenni neme (és neve) hivatalos megváltoztatása érdekében.

  3. Tájékozódik a gyakorlati megvalósítás lehetőségeiről.

  4. Szakemberhez fordul.

  5. Pszichiátriai szakvéleményeket szerez be.

  6. Neve hivatalos megváltoztatásáért folyamodik.

  7. Orvosi felügyelettel elkezdi a szükséges kezeléseket és elvégezteti a kívánt műtéteket.

  8. Kívánt nemének megfelelően éli mindennapjait.

A különböző fázisok időrendje felcserélődhetett. Fontos megjegyezni, hogy korábban csak a műtéti beavatkozások után lehetett hivatalosan nevet változtatni, míg ma többen az orvosi beavatkozásokat megelőzően – a pszichiátriai szakvélemények birtokában – folyamodnak nevük megváltoztatásáért. A nemváltoztatás idő-, energia- és esetenként igen pénzigényes folyamatának pontos menetét nehéz volt meghatározni. A változó hivatalos rend, az egyes fázisok és az egész folyamat átfogó hivatalos szabályozottságának a hiánya, az információk esetlegessége és az egyéni kívánalmak valamint lehetőségek eltérései miatt interjúalanyaink tapasztalataiból sokféle variációs lehetőség bontakozott ki. A különféle lehetőségek áttekintésével pontosabb képet kaphattunk a transzszexuálisok korántsem homogén táborának összetételéről és jellemzőiről. A részletes idézett különböző „útleírásokból” kiderült, hogy az önmagukat transzszexuálisként azonosító emberek egymástól nagyon eltérő tapasztalatokkal rendelkezhettek.

Ami mindegyikükben közös volt, az a születéskori nemükkel, illetve az ilyen „nemű” élettel való elégedetlenség; a meggyőződés, hogy változtatniuk kellene a helyzetükön és a vágy, hogy megtalálják valódi önmagukat. A nem- és névváltoztatás különböző részfolyamatai is ezeknek az alapindítékoknak a gyakorlati megnyilvánulásaiként értelmeződhettek, melyek megvalósítása azonban gyakran akadályokba ütközött.

A transzszexuálisok sok nehézséggel szembesültek nemük és nevük megváltoztatásának gyakorlati megvalósítása során. Kritikai észrevételeiket két fő szempont szerint csoportosítottuk: egyrészt általában magát a nem- és névváltoztatás mai magyarországi rendszerét kritizálták, másrészt konkrétan az orvos-páciens, hivatalnok-magánember kapcsolat vonatkozásában fogalmazták meg elégedetlenségüket. A nem- és névváltoztatás mai magyarországi rendszerével kapcsolatos fő kritika éppen a rendszerszerűség hiánya volt, melynek következményei a döntések és a helyzetek esetlegessége és az információáramlás hiányosságai lehettek. Ezzel összefüggésben az egész folyamat átláthatatlanná vált és sokszor évekbe telt, míg az érintettek megkapták a szükséges tájékoztatást, szakvéleményt, engedélyt vagy hozzájuthattak az általuk igényelt kezeléshez, illetve orvosi beavatkozáshoz.

Korábban a nem- és névváltoztatás folyamata valamennyivel rendezettebbnek tűnt, mert az orvosi beavatkozásokat csak az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) hozzájárulásával lehetett megkezdeni, a névváltoztatást pedig általában a műtétek elvégzéséhez kötötték. Mára a helyzet annyiban változott, hogy nem szükséges már az ETT engedélye és a névváltoztatás sincs a nemi átalakító műtétek befejezéséhez kötve, de az ügyintézés kuszasága és lassúsága továbbra is jellemző maradt. Az ETT által kiadott engedély helyett ma tulajdonképpen majdnem minden a pszichiáteri szakvéleményeken múlik: aki megkapja a pszichiáteri szakvéleményt arról, hogy ő valóban transzszexuális, az tulajdonképpen „zöld utat” kap neme és neve hivatalos megváltoztatásához. A legkomolyabb kritika az volt, hogy ügyük elbírálása során hiányzott egy világos kritériumrendszer: sok érintett tapasztalta, hogy a szakemberek hozzáértése, tudása és tapasztalata e téren nem kellően széleskörű. A hozzáértés és a kellő odafigyelés hiánya, valamint az egyes esetekre fordított idő rövidsége miatt merülhetett fel annak a lehetősége, hogy a szakemberek nem feltétlenül annak adnak megerősítő szakvéleményt, aki ezt valóban „megérdemli”. Az egész rendszert érintő kritikák közül fontos kiemelni az adatkezelési problémákat. A transzszexuálisok is joggal várhatják el egészségügyi adataik bizalmas kezelését, de a gyakorlatban erre nem mindig került sor. Az elégedetlenség másik szintjén az észrevételek a konkrét személyközi orvosi és hivatalnoki gyakorlatokra vonatkoztak és az orvos-páciens, illetve a hivatalnok-magánember viszony minőségét és személytelenségét kifogásolták.

Sokan a pénz szerepét hangsúlyozták. A nem- és névváltoztatás folyamatainak hivatalos rendezetlensége miatt ugyanis egyrészt az érintettek nem tudhatták pontosan, hogy milyen egészségügyi szolgáltatás igénybevétele számít társadalombiztosítási támogatásra jogosultnak és mely konzultációk, kezelések vagy beavatkozások költségeit kell magánúton előteremteni. Másrészt a transzszexualizmussal kapcsolatban is érvényesült a magyar egészségügy más területein szintén tapasztalható összemosódása az állami és a magánellátásnak: azaz előfordult, hogy állami intézményben végeztek „fizetős” beavatkozást, de a pénz – vagy annak nagy része – nem az intézmény kasszájába vándorolt. Interjúalanyaink több példát is említettek az állami és a magánpraxis összefonódására, melyek közül kiemelhető az a minisztériumi gyakorlat, mely szerint a hivatalos tájékoztatást kérő transzszexuálisoknak olyan szakembereket ajánlottak, akik aztán magánrendelőikben pénzért fogadták az így „kiközvetített” pácienseket. általános tapasztalatnak számított, hogy az orvosokkal való kapcsolatfelvétel fontos előfeltételének gondolták az érintettek azt, hogy rendelkezzenek megfelelő mennyiségű pénzzel. Bár általában tisztában voltak azzal, hogy valamilyen társadalombiztosítási támogatás járna nekik, de a támogatás mértékéről, illetve a támogatás kijárásának módjairól nem tudtak sokat. Az érintettek több érvet fogalmaztak meg a társadalombiztosítási támogatás jogosságával kapcsolatban: A nemváltoztatás esélyt teremhet a transzszexuálisok számára a sikeres társadalmi beilleszkedésre, ezért egyfajta preventív beavatkozásként is értelmezhető a későbbi – például munkanélküliséggel vagy elmagányosodással kapcsolatos – problémák kialakulásának megelőzésére.

Kutatási eredményeink azt mutatták, hogy a transzszexuálisok mai magyarországi helyzetét többféle módon lehetne megkönnyíteni: a jelenleg még hiányzó szervezett önsegítésen túl – amikor az érintettek egymás tapasztalataira támaszkodva, egymást megerősítve járhatják útjukat –, illetve azzal párhuzamosan, elsősorban állami segítséggel. Az állami segítségnyújtás különböző szintjeit lehetne kifejleszteni vagy továbbfejleszteni. A megbízható tájékoztatás, a szakemberek oldaláról a téma szélesebb körű ismerete és az odafigyelés az emberi dimenziókra növelhetné a transzszexuálisok jobb társadalmi beilleszkedésének esélyeit. Az állami segítségnyújtás legfontosabb színtereként többen egy olyan központot szerettek volna látni, ahol a tájékoztatástól az orvosi kezelésekig egy helyen összefogva igénybe vehetőek lennének a transzszexuálisok számára fontos támogatási formák.

Az optimálisnak vélt állami segítségnyújtás kulcsszavai a következők voltak: információ, rendszeresség, átláthatóság, megbízhatóság, felelősségvállalás, anyagi és pszichológiai támogatás.


37 Az “útleírások” az interjúk kronologikusan szerkesztett részleteiből épülnek fel.

38 A “Real Life Test” – szó szerint: „valódi élet teszt” – az a gyakorlat, miszerint a transzszexuálisnak a nemváltoztatási műtétek előtt meghatározott ideig a másik nemnek megfelelő módon kell élnie, hogy ezáltal kipróbálhassa, erre vágyott-e valójában és tud-e így élni egyáltalán.