Ebben a fejezetben a szakértőkkel készített interjúk alapján az adott szakértő szakterületének nézőpontjából kívánjuk bemutatni a transzszexuálisok ellátásának mai körülményeit, illetve így kerestük a választ arra, hogy milyen funkciókat látna el egy ideálisan működő rendszer. Megkérdezett szakértőink közül nyolcan – pszichiáterként, klinikai pszichológusként, sebészként, urológusként, genetikusként – részt vesznek vagy részt vettek a transzszexuálisok egészségügyi ellátásában. Emellett interjút készítettünk egy etológussal és egy szociológussal, akiket – bár tevékenységük nem kapcsolódik a transzszexuálisok egészségügyi ellátásához – azért kerestünk meg, mert azt reméltük, hogy az emberi magatartásformák, illetve a társadalmi nemi szerepek kutatóiként tapasztalataikkal hozzájárulhatnak e témakör szélesebb körű értelmezéséhez. 5
E fejezet keretein belül a nemzetközi szakirodalomban használt terminológiával összhangban a transznemű (transgender) kategóriánál szűkebb értelmű transzszexualitás – illetve esetenként kifejezetten a betegség-diskurzus részeként a transzszexualizmus – kifejezést használtuk, melyhez a biológiai nem megváltoztatásának gyakorlati igénye kötődik (vö. Whittle 2000).
Amikor szakértőinktől megkérdeztük, hogy „Kit tart ön transzszexuálisnak? Hogyan határozná meg a transzszexualitás fogalmát?”, szinte mindenki egyetértett abban, hogy a test és a lélek – azaz a külső és a belső – összhangba hozásának az igénye a transzszexualitás fő jellemzője:
Ezt nem én fogalmazom meg, hanem az ezzel kapcsolatos nemzetközi szakirodalom, amivel én teljesen egyetértek. Ez úgy fogalmazza meg, hogy a transzszexuális az a beteg, így a szó: beteg, aki végül is születése után a serdülőkort követően úgy érzi, hogy csapdába került, a természet egy tréfát követett el vele, és neki ilyen lelke van és amolyan teste. Tehát a kettő nem fedi egymást. Most foroghatnék körbe, hogy nő a teste és férfinek érzi magát lélekben, vagy fordítva: férfi a teste és nőnek érzi magát. és ezért az ő célja, a boldogságának a kulcsa és letéteményese az, hogy az ő testét úgy átalakítani, hogy az megfeleljen annak a lélektani nemének, ami ő szeretne lenni. Ez a transzszexuális. (P.L.)
Transzszexuális személyiség az, aki szabadulni akar az ő adott nemétől, testétől, és valóban fizikailag meg akar változni. (D.E.)
A másik nemnek megfelelő, tehát férfiből nő, nőből férfi szeretne lenni. (H.S.J.)
Én igazából azt gondolom, hogy transzszexuális az a nemi identitászavarban szenvedő személy, aki úgy érzi, hogy a természet becsapta, mert ugyan ő is látja, hogyha mondjuk férfiról van szó, hogy hímvesszője van, meg szőrös, meg föl is áll neki, de ő tudja, hogy ő nő. és ugyanez fordítva: hogy a nő ugyan látja, hogy női nemi szerve van és menstruál, de ez valami teljesen természetellenes számára, mert ő tudja, hogy ő férfi. (Cz.E.)
Egyik interjúalanyunk utalt arra, hogy a fogalom meghatározását nehezíthetik a – gyakran az orvosokra és az átlagemberekre egyaránt jellemző – transzszexualitással kapcsolatos előítéletek és tévképzetek, melyeket szintén érdemes lenne tanulmányozni:
Én szívesen csinálnék előítélet-vizsgálatot is, hogy milyen furcsa koncepciók vannak velük [a transzszexuálisokkal] szemben. […] Be vannak sorolva a transzvesztiták […] és a perverzek közé. (S.L.)
Az orvosoktól kapott válaszok között viszont fontos megközelítésbeli különbségeket tapasztaltunk. Míg egyes pszichiáterek inkább a transzszexualitás folyamatszerűségét és spektrum-jellegét hangsúlyozták megjegyezve azt is, hogy bizonyos esetek pszichoterápiás módszerekkel is megközelíthetőek, addig mások – a megkérdezett sebészek és egy pszichiáter – szerint az egyetlen megoldás a transzszexualitás kezelésében a fizikai, azaz a műtéti beavatkozás:
Nemi identitás és szerep diszfóriából, illetve ambivalenciából kialakuló, fejlődés-élettanilag folyamatszerűen alakuló beilleszkedési nehézség a saját szexuális orientációba és szexuális viselkedésbe […] Ezt a helyzetet a másik nembe történő testi, lelki és szociális átállással tartja megoldhatónak és kizárólagosan erre törekszik. […] Tehát az az ember, aki monomániásan törekszik a másik nembe. […] Itt a definícióhoz hozzá tartozik a megváltoztathatatlan, erőteljes szándék a másik nem átvételére, annak tudatában, hogy az milyen nehézségekkel jár. Biológiailag is. […] Ez egy teljes spektrum. úgyhogy az, hogy befolyásolhatatlan, az azt jelenti csupán, hogy hát a szokványos terápiás módszerekkel nem változtatható meg. De egy részüket lehet terapizálni, ilyet is láttam, és szerintem van egy olyan nagy réteg, ahol ez érik: ugyanúgy mint az öngyilkosság az öngyilkossági ideáció nagy csoportjából alakul ki, és a késztetésen át, az elaborált terveken át, a kísérleteken át a befejezettig egy majdnem harmonikus spektrumot jelent. (B.B.)
[Transzszexuálisok azok], akik minden porcikájukban úgy érzik, hogy az ő testük őtőlük idegen, az ő lelküket rossz hüvelybe ültették. […] Tehát egyszerűen az ő lelkük egy idegen testbe tévedt és ezért tehát minden törekvésük arra irányul, hogy valahogy ezt a harmóniát meg tudják teremteni a lelkük, a beállítottságuk, a lelki énjük, a személyiségük, az önazonosságuk, identitásuk tekintetében, hogy ez harmonizáljon a megjelenésükkel, a testükkel. úgyhogy ezek az emberek legtöbbször ezzel töltik az életüket, hogy vagy megpróbálják bizonyos házi korrekciós eszközökkel ezt imitálni, mondjuk az öltözködésükkel vagy a hajviseletükkel, tehát közelebb hozni a lelki ént és az idegenszerű testet, és akkor ennek egy ilyen nagyon tudatos választási folyamatot követő végeredménye az, amikor korrekciós műtéteket végeznek. én akkor szoktam velük találkozni. (Cs.N.)
Hivatalosan a transzszexualizmus az egy betegség, benne van a betegségek nemzetközi osztályozásában, nemi identitászavart jelent. A biológiailag meghatározott nemhez képest az illetőnek van egy választott neme, és ő aszerint él és aszerint gondolkodik, és aszerint létezik. […] Azért betegség, mert szenvedéssel jár. A szenvedés pedig a betegség egyik kritériuma. Ezek az emberek ezek nem boldogok, ezek kifejezetten szenvednek, nagyon sok konfliktusba kerülnek, és komoly lelki fájdalmat ad számukra, hiszen egy általuk meg nem haladható korlátozással élnek folyamatosan. Tehát törekszenek arra, de ez olyan, mintha egy olyan vasfalat kéne szétfeszíteni, amit nem bírnak, de tudják, hogy ők ezt szét szeretnék feszíteni. […] A jelenlegi egyetlen ismert gyógymódja ennek a transzszexualitás-jelenségnek a fizikai beavatkozás. A műtét, tehát az átoperálás. Lehet nem operálni, hiszen rákos beteget is lehet nem operálni, lehet hosszú ideig húzni, hiszen a fogfájást is lehet hosszú ideig húzni. […] Tehát ők olyan szinten betegnek érzik magukat, hogy egy ilyen szerencsétlen helyzetben élnek, és ez a számukra elfogadhatatlan és elviselhetetlen, és betegség. úgy nem érzik magukat betegnek: mentálisan betegnek vagy érzelmileg betegnek, ők érzelmileg azt mondják, hogy természetesen nem vagyok beteg, hiszen én nőnek érzem magam, vagy én férfinak érzem magam. De a biológiai testével való kapcsolata az katatóniás, tehát az beteg. (S.L.)
A betegséggé nyilvánítás elkerülhetetlen, mert ez végül is egy betegség. Akárhogy is nézzük, ez egy pszichés betegség. Na most vannak olyan pszichés betegségek, amik mondjuk gyógyíthatók pszichoterápiával, vannak olyanok, amelyek gyógyszerekkel gyógyíthatók. Ez speciel nem. […] Az ő betegségük alapvetően abban áll, hogy ők saját magukat nem fogadják el, tehát ők saját magukban nem tudják elviselni a saját nemiségüket. Nem érdekli őket különösebben a külvilág, nem a külvilág miatt csinálják meg az átalakító műtétet sem, hanem azért, mert nem tud tükörbe nézni, nem tud beülni a fürdőkádba, mert megőrül a saját testének a látványától. (Cs.Zs.)
Szakértőink tehát úgy látták, hogy a transzszexuális ember a másik nem testi állapotába törekszik. A mai orvostudomány elég fejlett ahhoz, hogy többé-kevésbé megfelelő műtéti megoldásokkal segítségére legyen a nemük megváltoztatására törekvő embereknek, akik aztán az egészségügyi ellátórendszerben „betegként” jelennek meg. A transzszexuális emberek kezelése esetében a „gyógyítás” alapvető része lehet az egészséges test olyan megváltoztatása, amelynek következtében további életük során is kapcsolatban kell maradniuk az ellátórendszerrel: életük végéig hormonkészítményeket kell szedniük; hormonháztartásuk folyamatos ellenőrzést igényel; az egyes nem-átalakító műtéteket pedig esetenként – az elhibázott vagy rosszul sikerült műtéti eredmények rendbehozatalát célzó – korrekciós műtétek követhetik.
A transzszexuális emberek gyakran azért szorulnak gyógyításra, mert a születéskori nemükkel való elégedetlenség – a nemi diszfória állapota – oly mértékű lelki teherré válik a számukra, aminek az elviseléséhez értő segítségre lenne szükségük:
Az ember számára ez feszültséget jelent, öngyilkossági kísérleteket provokál. Egyszerűen beilleszkedési problémái vannak, mert nem tudja a helyzeteket egyértelműen kezelni. Gondold csak meg: úgy megjelenni egy helyen, hogy én magam sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány, milyen reakciókat kapok erre. Tehát rendkívül sok konfliktusuk van, alkalmazkodási zavaraik vannak, egy csomó frusztráción vannak túl. Mint bárki másnál is, sok frusztráció után ez a frusztrációs tolerancia egyre alacsonyabb, tehát érzékennyé válnak, nehezebben viselik a stresszt, nehezebben oldanak meg helyzeteket, kimerül a problémamegoldó repertoárjuk. Tehát elérnek egy olyan kritikus pontra, amikor úgy érzik, hogy íGY nem bírom tovább csinálni az életemet. Tehát egy nagyon erős változásigény van, sokszor el is mondják nekem ezen a ponton, hogy ha ez nem sikerül, doktornő, akkor nem tudom, hogyan lesz tovább, mert én ezt így tovább nem bírom csinálni. (Cs.N.)
Mivel a modern európai társadalmak alapvetően kétneműek, azaz nehezen tűrik a nemek közötti átmenetek okozta bizonytalanságot, és az egyént alapvetően külső nemi jellege – illetve nemi szerveinek vizsgálata – alapján sorolják a nők, illetve a férfiak csoportjába, a születéskori nemüknek megfelelő testtel elégedetlen transzszexuális embereknek nincs sok választásuk. 6 Saját lelki békéjük megteremtésére és a társadalom elfogadására vágyva csak a másik – az „ellentétes” – nem felé törekedhetnek, hogy ott végre „helyükre kerülhessenek”. A különféle orvosi beavatkozásokra és kezelésekre is a „másik neműként” való társadalmi elismerés reményében vállalkoznak. Ennek érdekében a többség megelégszik a „külsődleges dolgok” megváltoztatásával, ahogy ezt egyik orvos válaszadónk hangsúlyozta:
Az az igazság, hogy általában, ahogy én láttam, azért a nagy többség a külsődleges dolgokat szeretné megváltoztatni. Tehát igazából többé-kevésbé egyszerű vagy nem túl komplikált plasztikai sebészeti beavatkozásokkal megelégszenek. Tehát ahogy én látom, a nagy többség nem akarja az olyan jellegű végleges átalakítást, hogy a nemi szerveit megváltoztassák. (Cs.Zs.)
A transzszexuális emberek által egyediként – saját testük és lelkük illeszkedési zavaraként – megélt probléma így nehezen választható el a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszerétől. úgy is fogalmazhatunk, hogy ha a transzszexualitás jelenségét – a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) által transzszexualizmusnak nevezett – betegségként definiáljuk, akkor megfosztjuk társadalmi dimenzióitól: a fókusz teljesen az egyénre és az ő egyedi problémáira kerül, míg a társadalmi környezet problematizálatlan marad. Nyilván nem véletlen, hogy a transzszexuális érdekképviseletet felvállaló szervezetek közül egyre többen kérdőjelezik meg, hogy a nemi diszfória 7 valóban betegség lenne. Például az ILGA-Europe (Nemzetközi Leszbikus és Meleg Szövetség európai regionális szervezete) Transznemű Munkacsoportja emberi jogi kérdésként kezeli a nemi identitás választását: 2003-ban az ILGA javasolta, hogy a Brazil határozat néven emlegetett ENSZ határozati javaslat 8 szövegébe a szexuális orientáció mellé a nemi identitás szabad kifejezésre juttatása is kerüljön be alapvető emberi jogként.
A betegség-diskurzusban a nemzetközi szakirodalom kapuőrzésnek (gatekeeping) hívja azt a funkciót, amelyet az orvos, főként a pszichiáter, de a különféle hivatalos szervek és a sebész is betölthet az egészségügyi ellátórendszerbe bekerülő transzszexuális ember életében (vö. Raj 2002). A neme megváltoztatására törekvő személynek meg kell győznie az ellátórendszer szakembereit arról, hogy ő valóban transzszexuális, és ezáltal jogosult arra az ellátásra, amit kérelmez. A jogosultság eldöntése nagymértékben függ attól, hogy az adott szakember kit tart transzszexuálisnak.
A BNO hármas kritériuma szerint 9 transzszexuális az, akiben az a vágy él, hogy az ellenkező nem tagjaként élhessen, hogy így is fogadják el – és ennek érdekében esetleg orvosi beavatkozásokat és hormonkezelést is igénybe vesz, hogy minél jobban összhangba hozza meglévő testi adottságait a vágyottakkal. A transzszexuális állapot elismerésének feltétele, hogy két éve folyamatosan fennálljon, és ne valamilyen mentális zavar vagy kromoszóma-rendellenesség tünete legyen. Az egyéb biológiai elváltozások kizárása mellett a transzszexualizmus megállapításának szintén fontos feltétele, hogy az egyén felnőtt korú legyen:
Ez egy olyan pszichés nemi identitás zavar, ami mögött nincsen egyéb biológiai elváltozás, tehát lényeges, hogy ez kizárólag egy pszichés probléma. Nem biológiai probléma. Tehát kifejlett, adott nemhez tartozó, annak a nemnek egyébként mindenféle biológiai szempontból […] megfelelő ember, aki pszichés zavarok miatt nem tud együtt élni a saját nemével. (Cs.Zs.)
Megkérdezett szakértőink közül néhányan a differenciáldiagnosztika szerepét emelték ki a transzszexualizmus meghatározásában:
Tulajdonképpen vannak ilyen alapelvek: […] Nem homoszexualitásról van szó. […] Meg kell vizsgálni, hogy nincs hermafroditizmus, ami nagyon ritka dolog. […] Még a transzvesztitizmus, ugye egy probléma ilyenkor. […] Ezek azt hiszem, a legalapvetőbb differenciáldiagnosztikai dolgok. […] Sokszor kiderülhet, hogy az adott személy nem transzszexuális, de súlyos személyiségzavar következményeként vagy adott esetben pszichotikus állapotok miatt szeretné. […] Mert az orvos azt mondja, kérem, ez van, nem bolond, hanem transzszexuális. […] Hát itt vannak ezek a nüanszok, ezek a csavarok, hogy azt eldifferenciálni, hogy nem egy egyszerű homoszexualitás van. és ezeknek általában mindig vannak természetesen homoszexuális kapcsolataik, amelyek nem kielégítők, mert akkor leálltak volna, mert akkor minek az a nagy cécó? De kiderül, hogy ez bennük egy undort vagy ellenérzést is vált ki. Ezeket kell nyilvánvalóan felderíteni, hogy mégsem erről van szó, hanem sokkal mélyebben megalapozottan, tényleg úgy, mintha csak a természet furcsa cseréje történt volna. […] Aki még soha életében egy perverzzel nem találkozott, vagy egy homoszexuálissal nem beszélt, az nehezen fogja tudni eldifferenciálni, mert azért itt inkább gyakorlati tapasztalat kérdése, ugye aki még nem ült le homoszexuálissal, az nehezen fogja tudni, ha bejön egy transzszexuális. Akinek nincs ebbe gyakorlata, az nehezen tud differenciálni. Aki azért ebben egy kicsit jártasabb, az jobban ráérez azokra, hogy tényleg, mi van, meg ezekre a csavarokra, meg átverésekre, amikor az illető saját magát is ugye becsapja nagyon sokszor, és hát akkor ott lehet erre fényt deríteni. Szóval erre egy beszélgetés mindenképpen kevés. […] Na, most az a beteg, aki azt mondja, hogy ő egy nő, egy királylány, vagy bárki, szóval maga az, hogy megtagadja a nemét, és hát beállít a beteg, és le van vágva a nemi szerve a saját kezével, tehát vannak ilyen brutális dolgok, azért, merthogy ő rájött, hogy nő, és csonkolja magát [az nem transzszexuális]. Az egy pszichotikus schub. (R.P.)
Ezt a pszichológusok próbálják elkülöníteni, hogy a transzszexuális, az csak transzszexuális, ne egy téves eszmerendszernek a része legyen, hogy ő Josefin császárnő tulajdonképpen. (P.L.)
A transzszexualizmus diagnosztizálása során tehát a vizsgált személy esetében ki kell zárni a következő állapotokat: az elmebetegséget, a transzvesztitizmust, a homoszexualitást, az interszexualitást, a súlyos személyiségzavart, illetve azt, hogy az egyén számára a transzszexuális azonosulás más problémát elrejtő fedőtörténetként szolgáljon.
Az orvosi diskurzusba egyfajta negatív viszonyítási pontként bekerülhetnek más, a transzszexualitástól – diagnosztikailag legalábbis – független kategóriák, melyekhez képest megállapítható, illetve kizárható a transzszexualizmus „kórképe”. Az általunk megkérdezett szakemberek saját tapasztalataik alapján leggyakrabban a transzszexualizmus és a homoszexualitás, valamint a transzszexualizmus és tranvesztitizmus megkülönböztetésének szempontjaira utaltak:
Ugyanaz egy kicsit […] az én szememben a dinamikája a dolognak, mint a homoszexualitásé, csak minőségileg és mennyiségileg erőteljesebb, hogy […] nem tud beleilleszkedni. […] Tulajdonképpen a gender identity [nemi identitás] károsodik nagyon korán a transzszexualizmusnál, míg a homoszexualitásnál elsősorban a gender role [nemi szerep] felvétele; illetve a saját test elfogadása, a testkép, az énkép, és akkor van ez a markáns eltolódás a másik nem külsőségei felé, ezt kultiválják, épp azért, hogy az elfogadást elősegítsék. (B.B.)
[…] és hát akkor tulajdonképpen ezek teljesen fel voltak háborodva, mert ugye hímvesszője van, de ő nő, és ugye férfibe lesz szerelmes – és hát ezért mondták [rá], hogy hát akkor buzi. De nem! Ők ezt kikérik maguknak, mert itt nem arról van szó, hogy mint férfi egy férfibe szerelmes, hanem ő tudja, hogy ez egy anatómiai rendellenesség, hogy az ő nemi szerve olyan, amilyennek nem kéne lenni, mert az ő nemi identitása [női]… és kiderült, hogy igazuk van. (Cz.E.)
Ez messze nem olyan, mint például a homoszexualitás, de ebbe nem is érdemes belemenni. (Cs.N.)
[a transzvesztitizmus] heteroszexuális, aktív, stabil, akár házasságban élőknél is előfordulhat, a transzszexuálisoknál nem. […] Itt pszichológiai szempontból van egy döntő különbség. és ez a döntő különbség az, hogy az identitásától, a saját énjétől [a transzvesztita] nem idegenedik el. (D.E.)
Hozzánk csak egyértelműen a transzszexuális kerül, tehát minden más: transzvesztita, homoszexuális ugye az nem kerül hozzánk, az nem akarja átoperáltatni magát, az bolond lenne. Annak tragédia lenne, ha átoperálná valaki. (P.L.)
Ami most a zavaró helyzet, hogy elmosódnak most a határok például a transzvesztitizmus és a transzszexualizmus között. A transzvesztita nagyon jól érzi magát a bőrében. Az kifejezetten örömszerző célból öltözik át és vállalja föl a másik nem szerepét. A transzvesztita az nem fog operáltatni is. […] A szenvedés a legfontosabb elem itt. Az, hogy a transzszexuálisok azok szégyellik magukat, bűntudatuk van, mindenesetre aki valódi transzszexuális, az nem akarja föltárni ezt az állapotát. Hogy mindenképpen megpróbál viselkedni aszerint, amit ő választott, és nagyon súlyos helyzetekbe keveredik, amikor kiderül, hogy nem az. […] A pszichológiai vizsgálatok általában a homoszexualitást [zárják ki], a transzvesztitát, az is egy lehetőség. Milyen szerepbe van, amikor ő átöltözik: rendszeresen, egész naposan - vagy dolgozom férfiként, megkeresem a kenyeremet, és akkor egyszer csak beöltözöm, és akkor kimegyek. A transzvesztita az periodikusan transzvesztita. A transzszexuális az folyamatosan transzszexuális. […] Nekem még nem volt a praxisomban, aki ilyen beteg lett volna, és a pszichotikus tünet része lett volna az, hogy ő más neműnek képzeli magát. (S.L.)
Érdemes megemlíteni, hogy az általunk megkeresett etológus az interjú során végig a homoszexualitás kontextusában beszélt a transzszexualitással kapcsolatos kérdésekről: mintha a transzszexualitás külön kategóriaként nem is létezne. Ez ráirányíthatja a figyelmet a transzszexualizmus fogalmi tisztázatlanságára.
A nemi identitás kérdéskörét gyakran a közbeszédben is nehéz elválasztani a szexuális orientáció, a szexuális viselkedés témakörétől. A transzszexuális emberek pedig nemcsak a melegeket és a leszbikusokat sújtó társadalmi előítéletek elkerülése miatt hangoztatják „normalitásukat”, 10 hanem főként azért – vagy azért is –, mert így tudnak jobban megfelelni az orvosi elvárásoknak 11. (A „homoszexualitás kizárásának” kontextusában érdemes megemlíteni, hogy szakértőink körében nem történt utalás arra a lehetőségre, hogy a nemét már megváltoztatott személy érdeklődése irányul azonos nemű partner felé.). 12 Csupán néhány szakember említette, hogy az egyén önmaga transzszexuálisként való azonosításában és felvállalásában személyiségfejlődésének szerves részeként bejár egy utat: állapotának története van, mely nem függetleníthető a társadalmi környezettől.
Nem tisztán transzszexuális az ember, arról nem is beszélve, hogy nem is lehet az, mert azért eltölt egy időt a társadalomban, és azért az agymosás akkor is folyik, ha ő a háttérben úgy érzi, és ezt néha éppen a tesztvizsgálatokkal lehet pontosan követni ezt, ahogy a férfi-női tulajdonságok, potenciál keveredik. (R.P.)
A transzszexuális ember útja pedig gyakran (ahogy ez az érintettekkel készített interjúkból kiderült) éppen a transzszexualizmus orvosi diagnosztizálása során is kiszűrni kívánt kategóriatagságok – például a homoszexualitás – elutasításán keresztül vezet.
Az igazságügyi pszichológust és pszichiátert szakvéleményért felkereső páciens transzszexualizmusának megállapítása elméletileg meghatározott kritériumok alapján, különféle teszteljárások alkalmazásával történik. Ebben a kontextusban egységesen meghatározott előírások követése helyett szakértőink inkább bevett gyakorlatokra utaltak:
A módszer a pszichiátriai vizsgálat, interjú, tehát a klinikai exploráció, illetve ezt […] segítheti a pszichológiai feltáró tesztvizsgálat. (S.L.)
Interjúinkból az derült ki, hogy hivatalosan szabályozott iránymutatás hiányában az adott orvos belátásától és szakmai gyakorlatától függ, milyen eljárást tart megfelelőnek a transzszexualizmus biztonságos meghatározására. A következő interjúidézetek rávilágítanak arra, mennyire eltérőek lehetnek ezek a pszichológiai, pszichiátriai gyakorlatok:
[Kérdező: Tehát nincs egy ilyen hivatalos útmutató, amit leküldenek a valahonnan?] Nincs, semmi nincs. én a saját belső, hogy mondjam, meggyőződésem szerint viszonyulok ehhez a kérdéshez, és ha úgy láttam, hogy az illető számára fontos ez a dolog, előbbre visz a személyiségfejlődésének egészsége szempontjából, akkor megírtam [a szakvéleményt]. […] Igazából előzménye, terápiás előzménye semmiképpen nincs velük, tehát én egy szokványos analízist kérdezek ki és megnézem a jelenlegi státuszát, és azt kell, hogy mondjam, hogy eddig minden kérést indokoltnak éreztem pszichiátriai, illetve mentálhigiénés szempontból. (Cs.N.)
Nekem ilyenkor azt kell eldöntenem, hogy nem elmebeteg-e az illető, mert a pszichiátriai betegségekben szintén egy létező tünet, hogy valaki a testétől elidegenedik, és a teste eltárgyiasul, és másképp kezeli és a többi és a többi. De az egy másik történet. Tehát, amikor egy ilyen végül is nagyon nagy műtétre szánja rá magát valaki, mint a testi csonkítás, akkor nyilvánvalóan el kell dönteni, hogy tudja, hogy mit beszél, hogy itt nem valamilyen pszichotikus folyamatról van szó. és akkor nekem erre korlátozódik kizárólag a szerepem, hogy ezt megítéljem, hogy pszichiátriailag ő beteg-e vagy nem. (D.E.)
[Kérdező: Egy szakvéleményeket kiadó pszichiáter, illetve pszichológus szerint nekik az a fő dolguk, hogy azt eldöntsék, hogy a hozzájuk forduló nem elmebeteg-e…] Rendkívül primitív az egész, az egész törvényszéki elmeorvosi gyakorlat. Igen. Ilyesmit döntenek el, és hát ez megengedhetetlenül leegyszerűsítő. Szóval az egész orvostudomány vagy a pszichológia ilyen durva kategoriális szakértés már több mint száz évvel ezelőtt volt. Vagy még akkor se. (B.B.)
[A pszichológiai tesztnél] azért nem lehet annyira manipulálni az ügyet. Mert mondani lehet, de ha a tesztekben azért, ha nagyon az jön ki, hogy ez nem, akkor próbáljuk azt mondani, hogy nem. Ez túl sok, és persze akkor megy máshoz, de én próbálom azt mondani, hogy nem érett még a helyzet erre. Ugye, nem látom ennek a megalapozottságát. (R.P.)
Nem tudja igazán kimondani a pszichológiai vizsgálat, hogy egyértelműen transzszexuális, csak [azt, hogy] olyan tendenciák vannak benne (S.L.)
Találkoztunk olyan szakemberrel, aki szerint a transzszexuális állapot egy egyórás exploráció és a kitöltött tesztek értékelése után világosan kideríthető, mások szerint azonban egyetlen alkalom, illetve egyszeri beszélgetés kevés e kérdés eldöntéséhez. Egyik pszichiáter válaszadónk több üléses pszichoterápiát tartott szükségesnek a „nemváltoztatás rajtengedélyének” megadása előtt, ám ő nemcsak a transzszexuális állapot felismerését, hanem a hivatalos ügyintézés bonyodalmaira, valamint a műtétek és egyéb beavatkozások kockázataira való felkészítést is feladatának tekintette.
Egyrészt, amikor látjuk hogy a személyiség nem elég stabil, akkor mindig azt mondjuk, hogy előtte kell mondjuk egy fél év, egy pszichoterápia, egy felkészítő, egy tréning. […] Vagy meg szokták tenni, vagy elmennek. [..] Tudtunk várni adott esetben, hogy megbeszéltünk egy 10-12 üléses vagy hosszabb, tehát nem egy analitikus terápiát. De fókuszáltan erre a kérdésre. […] Azt kell felmérni ilyenkor, hogy milyen a személyiség. A nem teherbíró, nem eléggé fejlett, nem eléggé differenciált személyiségű embereknél van egy ilyen mindenhatóság dolog: hogy azért van nekem bajom a világgal, az a bajom a világgal, mert ugye ez, mert ugye az. Ezt föl lehet fokozni, ebből lehet egy ilyen életprogramot csinálni, ami mindent elfed, mint egy ilyen szenvedély, ami elnyom mindent. és nagyjából az is van, mert erre jó pár éve elmegy, és közben van egy légüres tér: ez a sehova se tartozom, ami nehezen elviselhető dolog, és ekkor kell kibírni… Amit mindig szoktam mondani, hogy ekkor vannak ezek az emberek megoldhatatlan helyzetben, tehát akkor jönnek ilyen nagyon kritikus állapotban, krízishelyzetekkel. (R.P.)
A transzszexualizmus megállapításában döntő szerepet kap az, hogy az orvos mennyire fogadja el hitelesként a hozzá forduló páciens transzszexuális önreprezentációját. Egyes szakemberek számára például csak az tűnik meggyőzőnek, ha a felnőtt transzszexuális páciens semmilyen szinten nem tud beilleszkedni születéskor meghatározott hivatalos nemében, és akinek mégis sikerül valamilyen szintű beilleszkedés, ott csak egy „kevésbé hiteles transzszexuálisról” lehet szó:
Az is egy nagyon nagy kérdőjel, aki idejön tök normálisan fölöltözve nőként, majd azt mondja, hogy hát szeretné átoperáltatni magát. és amikor megkérdezem, hogy mit csinál, hogy él, és azt mondja, hogy ő a biológiai neme szerint él, csak úgy belül azt azért úgy nem szereti. Erre azért úgy azt rámondani, hogy műtsük meg… borul az egész rendszer. Kiépített egy szociális kapcsolatrendszert, őrá mindenki úgy reagál, amilyen a biológiai neme. és ezt elfogadja. Itt nagyon erősen fölmerül, hogy sikertelen lehet a kapcsolatteremtése, sikertelen lehet a párkapcsolataiban, és akkor ő úgy gondolja, hogy nem szereti ezt a nemi szerepet. (S.L.)
Mások ugyanígy nem feltétlenül gondolják tényleges transzszexuálisnak azt az embert, aki nemváltoztató műtétje előtt anyagi okokra hivatkozva megváltoztatja döntését:
Közvetlen élményem van egy betegről, aki férfiból szeretett volna nő lenni: eljött ide, hogy ugye a műtét… Az emlők már meg voltak plasztikázva stb. Végül is a műtét előtti estén azt mondta, hogy hát ő meggondolta magát, mert ő az Egyesült államokban, Kaliforniában pincérkedik és felhívta a főnökét és kiderült, hogy az ő fizetése az egyharmadára esne vissza, mert ez ugye egy topless bár és így unikum igazából, hogy van neki emlője és van neki pénisze, és ha belőle egy hétköznapi nő lesz a műtét után, akkor a fizetése az egyharmadára esne vissza, és ezért visszalépett ettől a műtéttől. A kérdés bonyolult, nehéz. én megpróbálok teljesen ennek a kérdésnek a műtéttechnikai oldalán elhelyezkedni, én csak azért vagyok felelős. én nem vagyok pszichiáter, mégis az ember óhatatlanul balkézről is felcsipeget bizonyos információkat és összegyűjtögeti. (P.L.)
Szintén megkérdőjeleződhet a hitelessége a „média-transzszexuálisoknak” – vagy „megélhetési transzszexuálisoknak” –, akik a média nyilvánossága előtt számolnak be élettörténetükről, illetve nemváltoztatásukról, hiszen a transzszexuális emberek egyik kulcsjellemzőjének tartják, hogy állapotukat rejtegetik a világ elől.
A másik problémakör, az pedig a média. Ami ezen a dolgon határozottan ront, mert … tisztán látom, hogy a betegeinknek bizonyos százaléka egyszerűen a média miatt vállalta fel ezt a műtétet és szinte hihetetlen, … de mégis azt állítom, hogy van közöttük olyan, aki ebből él. Egyszerűen ebből él, hogy ő mutogatja magát, egyik csatornában kérdezik, másik csatornában kérdezik, újságban beszél, ma ezt mondja magáról, holnap azt, mindig nagyszerűen adagolva van az információ a sajtó felé. […] Megélhetési transzszexuális, aki képes ezért nemi szervét feláldozni. […] [Ez] rossz választás, és mindenkit eltanácsolok hogy megélhetési transzszexuális legyen. Most már ugye ezen tapasztalat birtokában már érzékelem a következő jelentkezőn és elutasítom, mert megérzem rajta, hogy ő média-transzszexuális akar lenni. (P.L.)
A hiteles transzszexuális további ismérvei közé tartozik, hogy elhatárolódik a melegvilágtól, és partnerválasztása heteroszexuális.
Ők [a transzszexuálisok] gyűlölik a homoszexuális kapcsolatot. Tehát ők semmiképp nem akarnak homoszexuális kapcsolatba kerülni. (S.L.)
Egyes elképzelések szerint a valódi transzszexuális embernek születéskori nemében soha nem is volt szexuális tapasztalata:
Erre a műtétre csak az a beteg jó, aki tényleg transzszexuális. Na most mi az, ami ezt a dolgot befolyásolja, hogy tényleg transzszexuális? Vannak itt alapok, stabil alapok. Ezek a következők: Az a transzszexuális, akinek soha életében azon nem formájában, amelyben született, soha nem volt szexuális élménye. Hiszen nem is lehet neki, mert ő a másik akar lenni. Mondom a példát: tehát aki férfinek született és nőnek érzi magát, tehát transzszexuális, annak férfiként szexuális élménye nem lehet. Mert ő nem férfi a saját ítélete szerint. (P.L.)
A szakemberek ilyen jellegű elvárásainak való megfelelés esetenként a túlélést jelentheti különösen a meleg, leszbikus vagy biszexuális transzszexuálisok számára: ők hasonló sorsú társaiktól tájékozódva sokszor arra a következtetésre jutnak, hogy a szakvéleményt készítő pszichiáter előtt nem szabad beszélniük arról, hogy valós, sajátnak érzett nemükkel azonos neműek iránt éreznek vonzalmat.
Emellett a nemi sztereotípiákhoz való fokozott igazodási kényszer is sokszor érzékelhető: transzszexuális nők tapasztalata például, hogy csak „kifejezetten nőiesen” – bármit is jelentsen ez – szabad megjelenniük a pszichiáter előtt, mert ha farmerban és pólóban mennek a konzultációra, az veszélyeztetheti transzszexuális állapotuk hitelességének megítélését. (Míg a mindennapokban a „genetikai nők” sokasága megengedheti magának az elhajlást a tradicionálisan nőiesnek vélt megjelenés normáitól).
Szintén kiemelt hitelességi kritériumnak tűnt, hogy a transzszexuális ember nemének megváltoztatásával kapcsolatban mindenáron akarja a testén végzendő, minél szélesebb körű beavatkozásokat. E szándékát akkor is véghez akarja vinni, ha tudja, hogy sok esetben a tudomány vagy az adott ország egészségügyi ellátórendszerében elérhető orvosi szakértelem – és technika – esetleg nem tudja a kellő színvonalon biztosítani a műtéti beavatkozásokat, így azok nagy egészségi kockázattal, valamint – esetenként még társadalombiztosítási támogatás igénybevétele mellett is – súlyos anyagi következményekkel járhatnak. Azaz a körültekintést és a biztonságra való törekvést az „igazi transzszexuális páciens” esetében háttérbe szorítja a beavatkozások hajszolása. Egyes szakemberek számára az, aki a nemváltoztatási folyamat elején mérlegeli szükségleteit, és úgy érzi, egyes beavatkozásokkal várni tud, míg azok biztonságban el nem végezhetők, már nem kellőképpen meggyőző transzszexuális, és így nehezebben jut pszichológiai-pszichiáteri szakvéleményhez, melynek hiányában a mindennapi élethez legszükségesebb hivatalos változtatásokat – például neve és neme átírását az anyakönyvi kivonatban vagy az iskolai bizonyítványokban – sem indíthatja el.
A fentiek fényében az „ideális transzszexuális páciens” beilleszkedési zavarokkal küzdött egész eddigi életében; partnerválasztása heteroszexuálisként jellemezhető, a homoszexualitástól idegenkedik; születéskori nemében talán soha nem is volt szexuális tapasztalata; a valódinak érzett neméhez kapcsolódó nemi szerepeket és külsőségeket szinte sztereotip mértékig „hozza”; a nemváltoztató műtéti beavatkozások szükségességének tekintetében elszánt és hajthatatlan; nem hajlandó nyilvános médiaszereplésre, állapotát titkolta és titkolni is fogja; valamint anyagi megfontolások nem játszanak szerepet nemének megváltoztatásával kapcsolatos döntéseiben. Ezek a kritériumok ugyan nem szerepelnek a BNO-ban, hanem különféle szakemberek személyes elvárás-rendszerének részeit alkotják, mégis a gyakorlati tapasztalatok szerint a „sikeres transzszexuálissá nyilvánítás” zálogának tűnnek.
A nemváltás folyamatában többféle orvosi szakterület képviselőjével kerül kapcsolatba a transzszexuális páciens. A folyamat elején – a „fő kapuőr” szerepű – pszichiáterrel addig találkozik, amíg elkészül a szakvélemény, és ezután jellemzően soha többé nem látják egymást. A páciens esetleg akkor kerülhet vissza a pszichiáterhez, ha nemváltó útja során valamilyen súlyos lelki nehézség – például depresszió vagy öngyilkossági szándék – miatt szorul segítségre. A nemváltás folyamatában a leghosszabb kapcsolata jellemzően a műtéti beavatkozásokat végző sebészekkel és a hormonális változtatásokat felügyelő endokrinológussal alakulhat ki.
A nemváltás különböző szakaszaiban illetékes szakemberek nem, vagy csak hírből ismerik egymást: a többi szakaszért felelős orvosok tevékenységeitől elszigetelten saját (rész)feladatuk megoldására koncentrálnak, gyakran egyáltalán nem látják át a nemváltás egészét és a különböző fázisokhoz tartozó lépéseket is csak hírből ismerik. Miután a pszichiáter – testi tünetek hiányában a korábban részletezett kritériumok figyelembevételével 139– megadja a „rajtengedélyt”, a plasztikai sebész, az endokrinológus, a nőgyógyász vagy az urológus a páciens testének ellátásával foglalkozik, és nincs kapcsolata azokkal a pszichiáterekkel, akik páciensének korábban szakvéleményt adtak. A különböző szakterületeken jártas orvosok véletlenszerűen összeálló teamekben végzik a transzszexuális műtéteket – attól függően, hogy az őket alkalmazó kórház hajlandó-e befogadni az adott típusú műtétet. A sebészek gyakorlati tapasztalata ezen a téren zömmel a kisszámú hazai „beteganyagra” korlátozódik.
A transzszexuális páciens az ellátórendszerbe való belépésétől kezdve egész életében függni fog a rendszertől, hiszen a különböző műtétek és kezelések sorozata, illetve a korrekciós beavatkozások általában évekig tartanak, és a nemet váltott ember hormonháztartása ezután is rendszeres ellenőrzésre és karbantartásra szorul. A transzszexuális ember szempontjából ezért fontos lenne a folyamatos kapcsolattartás az őt kezelő orvosokkal. Kutatásunk során viszonylag folyamatos kapcsolattartást a nemük megváltoztatására vállalkozók részéről csak a sebészekkel tapasztaltunk:
Ővelük sokat kell foglalkozni mindenféle szempontból. Pont azért, mert ugye körbe kell járni milliószor a dolgokat. El kell nekik mondani hova, merre, hogyan menjenek, számtalanszor visszajönnek. Tehát nem egy vakbélgyulladás, hogy beesik az utcáról, kiveszik a vakbelét, öt nap múlva hazamegy, aztán soha többet nem látjuk. Tehát ővelük azért viszonylag szorosabb kapcsolat alakul ki a hosszú idő folytán, ugye amit az ember még a műtét előtt is eltölt velük, ilyen beszélgetések, találkozások, tanácsok, egyéb szintjén, és […] ebből általában megmarad az, hogy azért visszajeleznek, hogy mi van. (Cs.Zs.)
Hozza a papírt. Egy kiló papírt hoz magával: természetesen az engedélyeket, a korábbi zárójelentéseket satöbbi. én ezeket a papírokat szépen áttanulmányozom. Azt az első pillanattól kezdve elvként alkalmazzuk, hogy a papíron, tehát az engedélyen megszületett dátumhoz, holott erre semmiféle törvény nincsen, ahhoz mindig két évet hozzá szoktunk tenni. Tehát ha valaki hozza a dátumot, hogy tegnap megkapta az engedélyt, mi másnap nem operáljuk meg, hanem két évet szoktunk várni, hogy úgymond beilleszkedjen, tanulja hogy hogyan kell így viselkedni. és akkor természetesen ennek kapcsán leülök vele és elmondom azt, hogy jó, hát ez nem órákig tart, meg napokig tart, de végül is összefoglalom egy fél óra, egy órában hogy mi a műtét, milyen szövődményei vannak, mi várható, mi a kinyerhető a műtétből és melyek azok a területek amelyeket a műtét nem befolyásol, nem kinyerhető a műtétből. De olyan felajzott érzelmi stádiumban jönnek, aki mit tudom én, tíz éve akar nemi átalakító műtétet és soha nem sikerült… A betegeim nyilatkoztak újságban is, meg itt-ott-amott és hát az egyik azt nyilatkozta az újságban, hogy egyszerűen meg volt döbbenve, hogy tíz éve akarja ezt a műtétet, már a családjával összeveszett, már ez, már az, már minden satöbbi, és akkor valahova odament, és azt mondták neki, hogy melyik nap akarja a műtétet. és nem az volt a válasz, hogy majd, meg izé, hanem akkor kinyitottam a naptárt és azt mondtam, hogy most nem, következő hét tele van, de november 18-án. és akkor egészen meg volt döbbenve: november 18-án? és végül is tulajdonképpen próbálja az ember a veszélyekre felhívni a figyelmet, ezt ugye meg is értik, meg nem is értik meg, de már csak ismétlem önmagam, amióta birtokában vagyok bizonyos tapasztalatoknak egész jól ráérzek arra, hogy ki az akinél ez jól lesz, és érdemes [megcsinálni], mert valóban elmozdítja a holtpontról, és ki az, akinél ezt nem szabad megcsinálni, mert baj lesz belőle. (P.L.)
Interjúinkból az derült ki, hogy az ellátásra váró transzszexuális pácienseknél alkalmazandó eljárásokról és bánásmódról semmilyen hivatalos útmutatás vagy protokoll nem rendelkezik: a pszichiáterektől a műtéteket végző orvosokig minden szakember belátása és lelkiismerete szerint jár el a beteggel. Míg főleg a nemváltás folyamatának elején szerepet vállaló pszichiáterek némelyike arra panaszkodott, hogy nem látják tovább a beteg sorsát, akadt olyan interjúalanyunk is, aki a transzszexualizmus kezelésének módját átláthatónak, rendszerszerűnek tartotta:
Az út nagyon világos. Most már általában interneten információk keringenek: orvosokról is, és minősítenek. Tehát a plasztikai sebészeket is minősítik. Tehát van egy jól működő, normális információáramlás. 14 […] A döntő többsége az tájékozatlan, nem tudja, mit kell csinálni. … A dolognak az a lényege, hogy vagy saját magától elkezdi, mert tudja, hogy milyen feltételei vannak a műtétnek, és akkor elkezdi [beszerezni] az ilyen jellegű papírokat; vagy ír az Egészségügyi Minisztériumba, ahol kap egy most már nagyon szép, formalizált válaszlevelet, 15 amiben leírják azokat a pontokat, amivel ő el tud jutni addig a lépésig, hogy a kérvényét az átalakító műtétre megalapozottan beadhassa. (S.L.)
A gyakorlatban azonban kevésbé tűnt átláthatónak és világosnak a nemváltás útja. Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium (ESzCsM) munkatársa kutatócsoportunknak írt levelében megerősítette, hogy a nemváltás folyamatának ma Magyarországon nincs semmiféle jogilag szabályozott háttere. 16 Az ellátórendszerben így az egyénnek kapaszkodók nélkül, sokszor egymásnak ellentmondó információk alapján kell megpróbálnia boldogulni.
A protokoll hiánya egyrészt óvatosabbá teszi a visszafordíthatatlan beavatkozásokat végző orvosokat: minden engedélyt számos alkalommal ellenőriznek, hiszen az egyes lépéseket egymástól elszigetelten teszi meg a páciens. Másrészt maradnak olyan területek, amelyeken a szabályozatlanság rendkívül súlyos kockázatokat rejt. Az ESzCsM munkatársától kapott levélből az is kiderült, hogy nincs arra vonatkozó iránymutatás, hogy a műhibának számító műtéteket milyen módon, mennyi időn belül kellene, lehetne korrigálni.
A neme megváltoztatását elérni vágyó „betegnek” tehát főként magára számíthat: neki kell utat törnie az ellátórendszerben az egyik orvostól a másikig, ha egyáltalán sikerül bekerülnie a rendszerbe. így talán nem túlzás a szó szoros értelmében a puszta túlélésért folytatott küzdelemhez hasonlítani a transzszexuális ember nemváltoztatásának megvalósítását, mely során az egyik legnagyobb akadályt éppen a rendszer szabályozatlansága jelenti.
A pszichiáter, az orvos sikere a transzszexualizmus kontextusában azt jelenti, hogy az általa gondozott kliens boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet tud élni, úgy érzi, teste és lelke egyensúlyba került, környezetével nem egyértelmű nemi jellege miatt nincsenek súlyos konfliktusai. Mivel a pszichoterápia a transzszexualizmus állapotából nem tudja „kihozni” az egyént, és ezzel az állapottal való együttélésre sem tudja megtanítani, gyakran műtéti beavatkozásokra van szükség. általában a transzszexuális emberek is e beavatkozásoktól remélik életük jobbra fordulását:
Szoktam őket figyelmeztetni, hogy azt azért ne reméljék, hogy megváltozik a világ: a műtét után leszáll a műtőasztalról és aztán ettől kezdve boldogság ömlik a csapból, tehát hogy erre készüljenek fel. De mindenesetre egy nagy reménykedés van bennük, néha kicsit irracionálisnak is érzem ennek a mértékét. (Cs.N.)
Néhány válaszadónk azt hangsúlyozta, hogy helyes indikációval kell megtörténnie a beavatkozásnak. Azaz az eset kezelésének sikere a helyes pszichiáteri megítélésen, illetve a páciens reális elvárásain múlik.
A legnagyobb lélektani probléma az én szememben az az – bár én nem vagyok egy lélekbúvár –, hogy végül is a beteg mit vár el a műtéttől. és ugye sajnos a beteg a műtéttel kapcsolatban olyan irreális igényeket gondol végig, amit aztán a műtét során, a műtét gyógyulási szakában szembesül vele, hogy ez nem úgy lesz. Mondok példákat. Megjelenik itt x, és ő azt mondja, hogy szeretné, hogyha nő lenne belőle. Erre én megpróbálom rávezetni, hogy igen, a nemi szervet ki lehet cserélni a műtéttel, de abban én biztos vagyok – próbálom virágnyelven megfogalmazni –, hogy önből szép nő a büdös életben nem lesz akárhányan dolgoznak rajta, mert egyszerűen olyanok az adottságai. A másik az, hogy sokan azt hiszik, hogy ezzel a konfliktushelyzeteik egy része megoldódik, attól már más konfliktussorozat is megoldódik: a beilleszkedési kapcsolata, a társkeresése stb. stb. és egyáltalán nem biztos, hogy ez megoldódik ezzel. Hiszen a partnerproblémája a teljesen egészségesnek is probléma, és nem tud megoldódni. Tehát olyanokat vár el a műtéttől, ami a műtéttől nem fog megoldódni. Ebből következik, hogy utána – egyébként a legtöbb plasztikai műtétnél így van, az orrplasztikánál is –, hogy ő elvárja, hogy ő gyönyörű nő lesz, ha az orrát megigazítják, és akkor túl kicsi lesz az orra, vagy túl nagy marad, vagy túl közepes. Tehát soha nem olyan, mint amilyennek kellene lenni. Na most ugye az ember próbálja neki magyarázni, hogy önből nem lesz szép nő soha, és az egyéb problémái ezzel nem oldódnak meg. Ezt nem érti, csak benne él abban, hogy ő már szeretne végre nő lenni. A következő rész pedig az, hogy amikor a műtét megvan, most teljesen csak a férfiból nőre koncentrálok, kiképzünk neki egy mesterséges hüvelyt. Na most azt meg kell érteni, hogy ezt a hüvelyt úgy képezzük ki, hogy csinálunk tulajdonképpen egy lukat a végbél és a húgyhólyag között, és azt a lukat kibéleljük a beteg péniszének a bőrével. Ha tehát, és ezt megmondjuk a betegnek, hogy ha ön ezt a mesterséges hüvelyt, ezt a nyílást rendszeresen nem tágítja, ez vissza fog szűkülni. Mert a természet olyan, hogy ha azon képeznek egy sebet, akkor azt ő megpróbálja begyógyítani. A hüvelytágításra két lehetőség van: vagy az illető rendszeresen él nemi életet és azzal tágítja, ez a ritkább kategória, ha ez azonban nem jön össze, akkor mi megmondjuk neki, hogy egy ilyen eszközzel, olyan sámfa ez, kezdetben napjában, és később is másnaponta, élete végéig kell tágítani. Ezt mi elmondjuk, és nem hiszi el. Nem hiszi el, és nem törődik ezzel a problémával: más jön közbe, tévét néz, beszélget, elmegy sétálni, és egyszer csak azt veszi észre, hogy a hüvelye úgy beszűkült, hogy már nem is hüvely. Na most erre az ember tulajdonképpen mit tud csinálni? újra fölveszi, megint, mi aztán feltágítjuk narkózisban, altatásban, belemetszünk, megint megmondjuk neki, hogy tágítani kell, és mit csinál? Megint nem tágítja. (P.L.)
Amikor olyan egy nő, aki nem tud gyereket szülni, egy olyan férfi, aki nem tud gyereket nemzeni, az már egy másodrangú vagy selejtes helyzetet hoz létre. Ezekbe persze nem gondolnak bele, nem tudják átélni az elején. Mondani sem érdemes, mert csak lebeszélésnek vennék… (S.L.)
Ugyanakkor hasonlóan fontosnak tűnt, hogy az érintettnek már a műtéti beavatkozásokat megelőzően sikerüljön a kívánt nemének megfelelően beilleszkednie a társadalomba:
Ugye azoknál a betegeknél sikerül a műtét relatíve jobban, akik már bizonyítottak, hogy már nőként élnek. én azt mondom, hogy legalább 3–4, de inkább 5 évet mondanék, hogy őt a társadalom miközben még a nadrágjában benne van a pénisze, de a társadalom már 5 éve nőként fogadja el, kezét csókolommal köszön a zöldséges stb., azok szoktak jobban sikerülni. Az nem sikerül, amikor valaki férfi és hétfőn férfi és azt akarja, hogy az átoperálás után kedden nő legyen. Mert egyszerűen a műtét sikerül, de az ő szociális elhelyezkedése, viselkedésmódja az nem képes tulajdonképpen fölfejlődni ennyi idő alatt. […] Talán a legöregebbre, egy olyan valakire emlékszem, aki döbbenet, az egyik legsikeresebb kategória volt, talán 45 és 50 között, aki férfi volt, nőként élt, stabil kapcsolatban évtizedek óta és tulajdonképpen idézőjelben ezt a szépséghibát kellett csak korrigálni. és maradt a kapcsolat, semmi tévé, semmi média, ment tovább az élet. (P.L.)
A sikeres műtétsorozat legfőbb eredménye lehet, ha a páciens valóban ki tud lépni a köztes, transzszexuális állapotból.
Akik meggyógyulnak, és akik jól beilleszkednek, azok elhagyják ezt [a transzszexuális állapotot]. Szerintem induláskor beteg, és amikor meggyógyul, akkor elhagyja. Van olyan betegem is, aki férfiből énekesnő lett, szerepel a tévében is egyébként és tulajdonképpen megtalálta magát. Kinőtt ebből a beteg kategóriából. (P.L.)
Az elvileg nyugalmat eredményező beavatkozások sorozatába azonban számtalan helyen csúszhat hiba. Az orvosi „mellényúlások” pszichológiai feldolgozásában és a műtéteket esetenként követő „pszichés szövődmények” kezelésében kaphatna nagyobb szerepet a pszichoterápia.
Rendkívül sokba kerülnek [a műtétek], nem nagyon gyakorlott a műtét, sokkal rosszabbak a körülményei, sok a mellényúlás, a nem jó technikák alkalmazása. […] és jönnek a szövődmények, mert azért ennek ugye vannak: depresszió, öngyilkosság, eseti szövődmények. Tehát a pszichoterápia az mindig a műtétet követően lép be igazából, mint segítő elem. (S.L.)
Pszichoterápiás segítséget azonban a pácienseknek csak nagyon kis része vesz igénybe. A pszichiáterek segítségnyújtása a transzszexuális emberek esetében jellemzően a szakvélemény megírásában merül ki. Ebben azonban nyilván szerepet játszik a rendezetlenség, a hivatalos útmutatás hiánya is: hiszen a transzszexuális „betegnek” általában senki nem hívja fel a figyelmét az operációk utáni pszichoterápiás segítség igénybevételének lehetőségére és hasznosságára.
Itt a motiváció hiányzik. A pszichoterápiával való együttélésnek, vagy a pszichoterápiás támogatással való műtétre való fölkészülésnek nincs semmi akadálya. (S.L.)
Ők nem is jönnek vissza hozzám egyébként. Tehát ők valóban kérik ezt a papírt, átmennek ezen. Ahogy a tüdőszűrőre elmegy. úgy szokott engem is érdekelni, hogy vajon mi lett a sorsa, hogy alakult az élete, de ezt én nem tudom már meg. Mert ő nem érzi szükségét annak, hogy itt nálam bármit is [visszajelezzen]. (D.E.)
Ha valamelyik műtét vagy az egész műtétsorozat nem hozza meg a kívánt eredményeket, vagy esetleg műhiba történik, a transzszexuális beteg – aki ekkorra gyakran tényleg beteggé válik – önmegvalósítási esélyei jelentősen csökkennek, sőt esetenként valóban a túlélésért kell megküzdenie. (Helyzetét pedig csak súlyosbítja, hogy a korrekciós műtéteket, illetve az esetleges műhiba helyrehozását semmi sem biztosítja.) Ilyen körülmények között az érintett már a pszichiáteri segítség lehetőségéből is többnyire csak azt érzékeli, hogy nagyon drága, és nem engedheti meg magának. 17
Magyarországon a nemváltás útja elméletileg az állami ellátórendszeren keresztül és magánszolgáltatások igénybevételével egyaránt bejárható. Jelenleg nincs olyan állami intézmény, amelynek minden esetben el kellene vállalnia a nemi átalakító műtéteket, és nincs olyan társadalombiztosítás által finanszírozott kijelölt pszichiáter sem, aki biztosan fogadná a transzszexuális klienseket, és értő módon viszonyulna problémáikhoz. Az érintettek egymás között informális kommunikációs csatornákon kézről kézre adják azoknak a szakembereknek a nevét, akik hajlandóak foglalkozni az ügyükkel. 14 A szakemberekkel és az ellátással kapcsolatban összegyűjtött ismeretanyag azonban többnyire kizárólag az interneten érhető el.
Aki ma Magyarországon a hivatalos csatornákon keresztül próbál tájékozódni a nemváltás lehetőségeiről, az elsősorban az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium Egészségpolitikai Főosztályához fordulhat, ahonnan egy formalevelet küldenek a kérelmezőnek. 19 A kérelmező számára azonban e hivatalos – illetve annak tűnő – levélből nem derül ki, hogy igazságügyi pszichológusi, illetve pszichiáteri szakvéleményt kizárólag az itt megnevezett szakértők adhatnak-e ki – amennyiben más is kiadhat szakvéleményt, kikhez lehet még fordulni –; hogy a levélben megnevezett orvosok magánpraxisuk vagy a társadalombiztosítás által finanszírozott állami ellátás keretében fogadják majd a kérelmezőt; és kell-e majd fizetnie a konzultációkért. Kutatásunk tapasztalatai szerint a minisztériumi formalevélben szereplő szakértők az esetek többségében – általában a páciens által hangoztatott sürgősségre hivatkozva – „pénzes szolgáltatásként” kezelték a transzszexuális szakvélemények készítését. Ez a gyakorlat értelmezhető úgy is, hogy a minisztérium – illetve annak képviselője – egyes orvosok magánpraxisa felé tereli a gyanútlan kérelmezőket. Mindez utalhat arra, hogy az állam jelenleg nem tud olyan szakemberekről, akik a hozzájuk forduló állampolgárokat a társadalombiztosítás terhére kezelni tudnák – mégis elvárható lenne, hogy a kérelmezők előzetes tájékoztatást kapjanak arról, hogy valószínűleg nem a társadalombiztosítási járulékkal megváltott állami ellátásban fognak részesülni. Néhány szakértő interjúalanyunk viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a szakvélemények kiadására az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által finanszírozott keretek között is lenne lehetőség:
A saját tapasztalatomat tudom mondani: nyilvánvalóan ezt le tudtuk kódolni, mert ha jön valaki, akkor az ambuláns nyilvántartásba ezt be lehet írni transzszexuális címszó alatt. Tehát ez az OEP számára létező kód, és ha odaírom hogy pszichoterápia, akkor ez így oké. […] Ilyen szempontból, pláne erre nem is nagyon tudok én szakembert. […] Azért kerültek talán hozzám, merthogy én nem rúgtam ki az illetőt. és akkor az egyik szól a másiknak, én azt mondtam oké, nézzük akkor ezt meg, és akkor nyilvánvalóan kell erről egy véleményt is írni. (R.P.)
A szakvélemények megszerzés után az, hogy ki melyik stádiumában tart a nemváltásnak, jelentős részben anyagi kérdéssé válik, és továbbra sem tudható biztosan, hogy a beavatkozások és a kezelések mely részét támogatja a társadalombiztosítás, illetve kinek a feladata fölírni a szükséges gyógykészítményeket.
Olyanok jöttek, hogy tulajdonképpen elindultak, tehát hogy ő levetette a mellét, de már a hüvelyre nincs pénze. Férfi is [van, aki leveteti a hímvesszőjét]. Igen, ilyen van. Bár ott azért egyszerűbb, mert már maga a hormonkezelés az nem egy olyan rettentő nagy dolog. [A hormonkezelést] azt hiszem, hogy nem [támogatja az OEP]. Csak onnan tudom, hogy például ma is föl kellett írni egy [gyógyszert] és ha például én genetikusként fölírom, akkor ez olyan 6000 Ft-ba kerül neki, bár ebben is van valami TB-támogatás, de ha elmenne egy andrológushoz, akkor olcsóbban is megkaphatná. (Cz.E.)
Az érintettek beszámolóiból kiderült, hogy az „állami orvosok” több esetben nem foglalkoznak olyan transzszexuális emberekkel, akiknek az egészsége a megfelelő gyógyszer rendszeres adagolásán múlik: az elutasítás indoka lehet ilyenkor az orvosok által olykor említett hozzá nem értés, illetve a – másik orvos páciensétől való – távolságtartás. Az ilyen tapasztalatok általában a magánpraxis felé sodorják a pácienseket, ahol az orvos pozitív hozzáállása „megvásárolható”. Ez az út azonban – főként az anyagi terhek miatt – sokak számára járhatatlan:
Iszonyú spórolás. én általában nem gazdagokkal találkoztam legalábbis, hanem csórókkal, na most ezek elmondják, hogy hogyan szednek össze pénzeket ahhoz, hogy ezeket a műtétért vagy nem tudom, hol kell nekik fizetniük, hogy ez meglegyen, hogy ezt biztosítsák. (Cs.N.)
Alaphelyzet ugye, hogy mindent finanszíroz a társadalombiztosítás, [de] ugye privát műtéteket csinálnak: általában van egy-két hely, ahol sundám-bundám módon […] húgycsőplasztika címen megoldja, és úgy számolja el a társadalombiztosítás felé, hogy ő húgycsőplasztikát csinált, ami azt jelenti, hogy levágta tőből, […] tehát egy hamis diagnózisként. […] Nagyon sokan mondják, hogy miért kell azt finanszírozni, vagy miért nem megy magánorvoshoz meg satöbbi. De ezt a betegséget nem lehet másképp [kezelni]. Tehát én maximálisan kiállok amellett, hogy ennek, igenis OEP által támogatott biztosítási feltételeket kell [teremteni]. […] A gyakorlat nem ez. … Ez egy 4–5 millió forintos műtét. […] és akkor idejön, összeszedte a pénzét, és akkor […] mondom neki, hogy sokba fog kerülni. Mondja semmi baj, fizeti. […] De a legtöbben szerencsétlenek és nem vállalják magukat, titkolják. (S.L.)
Egyik szakértő interjúalanyunk az állami és a magánpraxisban dolgozó orvosok közötti feszültségekre hívta fel a figyelmet, mely szintén összefügg az egyik oldalon az anyagi megbecsülés hiányával, a másikon pedig az anyagi érdekeltséggel:
Na, most ha pénzről beszélünk, akkor azt kell mondanom, hogy amikor férfiből nővé operálnunk, akkor a sajtóban, médiában elhangzanak tulajdonképpen olyan adatok, hogy ez egy drága műtét, ugye megjelenik a telefonban X meg Y meg Z és kijelenti, hogy már ő is szeretné ezt, de 5 millió forintba kerül, és nincs elég pénzem hozzá. Na, most a következőt kell tudni erről a műtétről. Ez a műtét semmiben nem különbözik pénzügyileg egy másik műtéttel való összehasonlításban, más szavakkal ez ugyanannyiba kerül, mint egy vakbélműtét vagy egy vastagbélműtét. Mert mi kell hozzá? Egy kés, egy olló, egy öltés, tehát ugyanaz, mint minden más műtéthez, plusz az a szakmai tudás, ami ezt a műtétet végrehajtja. Ennek a szakmai tudásnak az ára ma Magyarországon nulla forint. Ezért a műtét csak annyiba kerül, amennyi spárga felhasználásra kerül, katéter, szikepenge, amennyit kopik az olló, satöbbi. Ez egy átlag műtétben nem éri el a 100 ezer forintot. Na, most mégis miért szaladgálnak ezek az 5 milliós értékek a világban, Magyarországon is? Azért, mert Magyarországon van egy réteg, a plasztikai sebészek, akik ezeket a műtéteket szeretnék maguknak kisajátítani, és mivel ma a plasztikai sebészek praktikusan mind magánrendszerben dolgoznak, ezért ők ezeket a műtéteket a magánrendszer felé szeretnék eltolni. és mivel a hétköznapi vakbélműtét az ugye kerül – a számokat nem pontosan mondom, csak a nagyságrendeket – 40 ezer forintba, ugyanez a vakbélműtét magánkórházban 300 ezer forintba kerül. Ebből következik, hogy magánintézményben a plasztikai sebészek által elvégzett ugyanezen műtét valóban a milliós nagyságrendet közelíti meg. A számok innen vannak. Egyébként is egy háború van köztünk és a plasztikai sebészek között: ők ugye minden tücsköt-békát elmondanak rólunk. Azt mondják, hogy mi szakmailag alkalmatlanok vagyunk ezeknek a műtéteknek az elvégzésére. Egyébként igazuk van, mert a műtétek tele vannak szövődménnyel, bárki csinálja. Ha New Yorkban csinálják, akkor is – ki kell nyitni egy könyvet és látszik. Az ember csak belegondol, hát nem lehet más: ez olyan durva beavatkozás a testbe, hogy nem lehet más, mint hogy szövődmények halmazával jár. Mindenképpen azt akarják, hogy ezt ne az állami vonal csinálja, hanem a magánvonal, és ki kell jelentenem, hogy azzal a hátsó gondolattal élek, hogy talán az ő anyagi érdekeltségük is szerepet játszik ebben a dologban. Na, most ennyit a pénzről, de végül is ez a dolog nem a pénzről szól. (P.L.)
Fontos szempontként említhető a nemváltoztató műtétek során szükséges különleges szaktudás, melynek megszerzéséhez gyakorlati tapasztalatok kellenek. Bár különösen az utóbbi évtizedben – ahogy egyik interjúalanyunk fogalmazott – a „növekvő praxisorientáltság megnyitotta az érdeklődést” (B.B.) a transzszexualizmus műtéti kezelése iránt a magyar sebészek körében is, továbbra is gondot okozhat, hogy e speciális ellátásra szoruló páciensek száma Magyarországon egyelőre igen kevés, így kockázatos lehet praxist alapozni transzszexuálisok kezelésére mind az állami, mind a magánszférában.
Igazából ez most van kialakulóban, hogy ezzel érdemes-e egyáltalán foglalkozni vagy nem. Hogyha érdemes vele foglalkozni, akkor ezt azért egy kicsikét még majd körbe kell járni, mert ebbe itt senkinek nincs nagy gyakorlata, vagy túlzott gyakorlata Magyarországon[…] Ha mutatkozik erre igény, és így tényleg érdemes foglalkozni vele, akkor szóba került – mert Thaiföldön van egy kolléga, aki gyakorlatilag a világ legnagyobb anyagát csinálja, tényleg nagyon sokat operál, tehát praktikusan napi egyet megoperál ebből, tehát az rengeteg, tényleg nagyon sok –, [hogy] hozzá lehetne menni konzultációra is, meg hát egy pár hónapot ott eltölteni, hogy hogyan működik ez a dolog. Technikailag nem egy olyan bonyolult ügy ez, tehát ez elsajátítható. […] Ez azért időben is egy kiesés… Tehát azért nagy lendület kell ahhoz, hogy az ember ennek nekiinduljon, és az, hogy azért érdemes legyen vele foglalkozni. Mert hogyha évente egy vagy két embert érint ma Magyarországon, akkor mondjuk most ennek így nekiállni, és ebbe az ember így beleássa magát, aztán nincs erre érdeklődés, vagy nincs erre senkinek se szüksége, akkor nem érdemes ezt végigcsinálni. (Cs.Zs.)
Kutatásunk során kifejezetten magánpraxist folytató orvosokat nem tudtunk elérni, ezért erről a területről nincs sok információnk. Próbáltunk interjút kérni két olyan magánpraxisban dolgozó plasztikai sebésztől is, akiknek köztudottan voltak már transzszexuális eseteik, de egyiküktől sem kaptunk érdemi információt. 20 Transzszexuális interjúalanyainktól azonban tudomásunkra jutottak olyan esetek, amikor egyfajta átjárás keletkezett az állami és a magánellátások között: 17 Egy alkalommal például a magánpraxisban végzett beavatkozás után az orvos maga segített betegének elintézni a társadalombiztosítási támogatást a következő műtéthez. Máskor a társadalombiztosítás által egyéni kérelem alapján támogatott mellplasztikai műtétet az orvos nem akarta elvégezni – legalábbis kelletlensége erre utalt –, hanem „könnyebb megoldásként” inkább a beavatkozás magánúton való kivitelezését javasolta 300–350 ezer forintnyi összegért. Előfordult az is, hogy az állami keretek között dolgozó orvos előre közölte a pácienssel, mennyi „honoráriumot” vár el a társadalombiztosítás által egyébként finanszírozott beavatkozásért.
Kutatásunk eredményei azt mutatták, hogy jelenleg Magyarországon nincs semmilyen arra vonatkozó hivatalos álláspont, hogy végső soron kinek a feladata a transzszexuális emberek ellátása. Az állami és a magánpraxis a nemváltó műtétsorozatok során nem különül el, és a páciensek kiszolgáltatottságát nyerészkedés céljából kihasználó etikátlan orvosi gyakorlatokra is akadtak példák. A rendezetlenség – hogy tulajdonképpen bármely orvos vállalhatja a beavatkozásokat – valójában légüres térben hagyja a transzszexuális pácienst, aki a pozitív hozzáállású, de borsos áron elérhető magánorvosok és az ügyeket sokszor fel sem vállaló, társadalombiztosítás által fizetett orvosok között őrlődik, és csak akkor jut megfelelő ellátáshoz, ha sok pénze és/vagy szerencséje van. Az állami ellátás keretein belül a pácienseket gyakrabban fenyegeti eltanácsolás, valamint a nemváltó beavatkozásokkal kapcsolatos gyakorlatlanságból adódó veszélyek, és az is előfordul, hogy a nemváltoztatás folyamatának elkezdése után nem tehetik meg a „gyógyuláshoz” – azaz a transzszexuális, két nem közötti átmeneti állapotból kifelé – vezető következő lépéseket, ha nincs a zsebükben megfelelő összeg. A pénzért megváltható segítség elérése pedig különös nehézséget jelenthet a transzszexuális emberek számára – különös tekintettel arra, hogy születéskori nemükben sokszor egyáltalán nem tudnak beilleszkedni a munkaerőpiacra sem, így pénzkereseti lehetőségeik is az átlagosnál jóval korlátozottabbak lehetnek.
Szakértő interjúalanyaink egyetértettek abban, hogy a transzszexuális emberek ellátását hatékonyabbá lehetne tenni különféle támogatási formákkal, melyek három szinten jelenhetnek meg: a szakemberek – elsősorban orvosok – által nyújtott segítségként, hivatali támogatásként és önsegítésként. átfogóan azt mondhatjuk – és a kutatásunk által a transzszexuálisok ellátásával kapcsolatban feltárt rendezetlenség és átláthatatlanság is arra utal –, hogy mindenekelőtt a transzszexualitás jelenségét kellene Magyarországon szélesebb körben értelmezhető társadalmi problémakörként megfogalmazni, mely elvezethet egy speciális igényekkel rendelkező társadalmi csoportot – esetünkben a transzszexuális embereket – szolgáló segítőrendszer intézményesüléséhez. Ehhez természetesen az is szükséges, hogy a segítségre szorulók láthatóvá váljanak, és igényeiket artikulálni tudják a társadalom felé.
Társadalmi szerveződési forma addig nem áll erre rá, ameddig [a transzszexualitást] nem tudja társadalmi jelenségként … [vagy esetleg] üzletként kezelni. Ha van háromszáz ember, akinek ilyen problémái vannak, akkor erre már érdemes valamit kitalálni. [Amíg nem intézményesül valamilyen szinten a transzszexuálisok problémája társadalmilag,] addig nem fog ráépülni egy segítő rendszer. (H.S.J.)
Az általunk megkérdezett szakemberek szerint az jelentené az ideális megoldást a hatékony segítségnyújtáshoz, ha a transzszexuális emberek ellátása egy orvoscsoport együttműködésének keretein belül integráltan valósulhatna meg. Azaz: szükségesnek vélték, hogy az adott pácienssel foglalkozó különböző szakterületek képviselői kapcsolatot tartsanak, és adott esetben konzultáljanak is egymással. Ez a „beteg” szempontjából is kedvező lenne, hiszen már a nemváltoztatási folyamat elején tájékozódhatna arról, pontosan mi vár rá, kihez mikor és hogyan fordulhat segítségért, és jobban fel tudna készülni az esetleges veszélyekre is.
A különféle szakorvosok összehangolt tevékenysége mellett felmerült az orvosi szolgáltatások körén kívül, de azokkal összhangban tevékenykedő egyéb szakemberek segítségének szükségessége: például a „teljes szerepváltás” és a személyiség fejlesztésének összehangolásában hasznos lehetne pszichológushoz, vagy a gyakorlati ügyek intézésében szociális munkáshoz fordulni. Több interjúalanyunk szerint fontos lenne egy olyan hely – vagy helyek – létrehozása, ami gazdája lehetne a transzszexuális ügyeknek: akár egy szélesebb hatáskörű intézmény részeként, akár specializált szakrendelésként vagy – a drogambulanciák mintájára – „transzszexuális ambulanciaként”:
A sebészeti megoldás is összetett, ugye a műtétnek a szerteágazó dolgaiból eredően ehhez urológus, nőgyógyász, plasztikai sebész, belgyógyász [kell]. […] Hát, körülbelül ezek azok a fő szakmai vonalak, amik ebbe involválódnak egy-egy alkalommal, amikor [az ember] egy ilyen dolognak nekiáll. (Cs.Zs.)
Azért [a transzszexualitás esetében ez] nem egy konfliktusmentes, egyik napról a másikra történő teljes szerepváltás, tehát akkor nyilván szükség van segítőre, amíg ezekbe a nehézségekbe beletanul. […] Az új biológiai teste rá is fogja kényszeríteni, hogy amire nem gondolt, azokban a szerepekben is [beletanuljon mindenféle] konfliktusok árán, és ha ez konfliktusokkal jár, akkor segítség is jó lenne. (H.S.J.)
A [páciens] további fejlődését tudjuk, hogy úgy mondjam, elősegíteni és nem lesz belőle egy pszichiátriai eset. […] Ezt a logikát követni lehet, én is úgy gondolom, hogy meg lehet előzni valójában […] olyan módon, hogy ha ők tudják, hogy ez egy járható út, hogy utána lehetne akár csoportokat nekik, egy kicsit ezt az egészet jobban kommunikálni, hogy mi van utána. (Cs.N.)
Létre kellene hozni egy olyan intézetet, ahol az egyszerű merevedési zavartól kezdve mindennel foglalkoznának, a transzszexualizmus témáját is beleértve. (D.E.)
A konzervatív emberek mindig azt mondják – ahogy egy polgári családban –, hogy ne beszéljünk róla: Ne legyen, ne csináljunk transzszexuális ambulanciát, mert akkor baromi sok ember azt fogja hinni, hogy transzszexuális. Holott éppen ez az ambulancia lenne, ahol meg tudják majd mondani, hogy gyerekek, ez nem transzszexuális. Szóval ez a fajta ilyen furcsa, rejtőzködő, ne beszéljünk róla, nincs probléma [attitűd jellemző ma]. […] Holott abszolút kellene ilyen szakrendelést csinálni. […] Ez nem más, mint egy drogambulancia – legalább tudja az ember, hogy hova forduljon. Tehát legyen egy lista, hogy ki foglalkozik [transzszexuálisokkal], hova lehet menni, mert [e nélkül] iszonyú energiákat és pszichés feszültségeket [okoz]. … Tehát hogyha van egy menete […] van egy rendszer, fölvesznek egy telefont, és megbeszélik, tájékoztatják, és megy. és nem kell fél évig az interneten lógni, és nem kell kerülőutakon [járni]. […] Felnőtt emberekről van szó, akiknek bajuk van, és egy szolgáltatást, azt gondolom, végül is ők egy szolgáltatást akarnak igénybe venni. […] Szakembereket keresnének. Legyenek akkor szakemberek! Tehát legyen olyan, aki ezzel akar foglalkozni, vagy ezzel is akar foglalkozni. Nem mondom, hogy napi 24 órában vagy minden nap kéne működtetni egy transzszexuális ambulanciát, […] de valahol legyen egy lehetőség, ahol egy héten egyszer vagy megbeszélés alapján meg lehet találni egy szakembert, aki ebben dönt. Vagy az igazságügyi szekció hozzon létre egy objektív dolgot.
Tehát valahol, én azt gondolom, hogy ezt a növekvő igények, és nemcsak az igények, hanem a bonyolítási módja ennek a dolognak, ahogy ezt intézzük, hogy a hivatalos [szervek] nem vesznek tudomást […] Vagy a szakmán belül is mindenki így széttárja a kezét: tehát nem tudjuk megmondani, hogy hova menjen egy beteg. Tehát elmegy a pszichiátriai gondozóba, […] mert oda megy el az ember az ilyen bajjal is, vagy oda kéne, hogy elmenjen, és akkor azt mondja a pszichológus, hogy én ilyennel nem találkoztam, de akkor megnézem, hogy hol van. De akkor ilyenkor nem tudja megnézni, mert nincs ilyen. […] Nyilván vannak mindenféle […] tanácsadó helyek, meg […] volt már olyan is, aki elment szexuálterápiás rendelésre, ahonnan nyilván elküldték, mert ők is azt mondták, hogy transzszexuálisokkal nem foglalkozunk, az más kérdés. […] Nem beszélve a szociális munkás [feladatairól]. Tehát azt kell mondanom, hogy itt ennek az ügyintézésének a segítése rendkívül fontos. Tehát ezeknek a betegeknek egy ilyesfajta menedzselésre van szükségük. Nem beszélve tényleg a jelentős pénzekről, [mert] majdnem minden alkalommal [felmerül, hogy], most adja a TB vagy nem adja, köteles-e ezt fizetni vagy nem köteles. (R.P.)
Az orvosok által a transzszexuális pácienseknek nyújtott támogatás kontextusában megkülönböztethető a transzfób és a transzpozitív klinikusi gyakorlat. A klinikai transzfóbia fogalma a következőképpen határozható meg: „a klinikus és páciense közötti professzionális munkakapcsolat keretében minden olyan meggyőződés, hozzáállás, cselekedet vagy viselkedés (eredjen az akár a terapeutától, akár a pácienstől), amely egyéni identitásuk vagy szubjektív valóságuk (ideértve többek között a fizikai nemet, a nemi identitást, a szexuális orientációt vagy a szexuális identitást), életminőségük, önmeghatározásra tett erőfeszítéseik és emberi jogaik, valamint a teljes körű egészségügyi szolgáltatáshoz való joguk szempontjából negatívan értékeli, elutasítja, gyengíti, elbátortalanítja, vagy megfosztja az erejétől a transz-identitású vagy nemileg különböző 22 pácienseket. Amennyiben a klinikai transzfóbia a terapeutát jellemzi, a ‘terapeuta transzfóbiájáról’, amennyiben a pácienst, akkor a ‘páciens internalizált transzfóbiájáról’ beszélhetünk. Ehhez képest a ‘klinikai transzpozitivitás’ úgy határozható meg, hogy a definíció megfelelő helyére a következőket írjuk: pozitívan értékeli, megerősíti, támogatja, bátorítja és erőt ad neki.” (Raj, 2002).
Transzfób attitűdöket az általunk készített interjúkban is felfedezhettünk. 23 Ide sorolható például – a korábban már említett – „média-transzszexuálisok” vagy „megélhetési transzszexuálisok” elítélése. Transzfób orvosi gyakorlatnak tekinthető az, ha az állami ellátórendszerben dolgozó szakember a transzszexuális pácienst nem fogadja, vagy átirányítja például éppen a saját magánrendelésére – arra hivatkozva, hogy egyébként túlságosan elfoglalt. Interjúinkban ilyen gyakorlatról is hallottunk:
El is mesélték néhányan, hogy hol merre jártak már, hogy hol rúgták ki őket, hogy hol utasították el ezt az egészet… […] pszichiáterek, de a legegyszerűbb ellátási helyektől a legelegánsabbakig. […] Igazából ki vannak szolgáltatva. Iszonyú pénzeket kértek tőlük. Na most ez nagyon érdekes, hogy valamilyen oknál fogva, nem tudom miért, leültek ebbe a fotelba általában, és egyik se kérdezte meg tőlem, hogy ez kerül-e pénzbe, mert én egy ilyen szakvéleményt adtam ilyenkor ki. Egyik se kérdezte meg, merthogy valahogy más lehetett a miliő. Viszont elmondták, hogy hol mennyit fizettek: iszonyú pénzeket fizettek. Na most én úgysem mondtam volna összeget, mert ez belefér az OEP-ellátásba. Beleláttam ebbe, hogy ez micsoda harapófogó egyrészt, és hogy mennyire vissza lehet ezzel élni. (Cs.N.)
Ezek persze nagyon bonyolult kérdések, és a nyugati társadalmakban […] ugyan adnak támogatást, de egy kicsit úgy benne van a nagy többségben, hogy ezek bizony nem normálisak, mert akkor mennek és akkor most meg kell műteni őket. (Cz.E.)
Transzfób attitűddel magánklinikai gyakorlatban is lehet találkozni. Egy magyar plasztikai sebészeti magánklinika egyik orvosának véleménye például azt sugallja, mintha transzszexuálisként súlyos kockázatokkal járó beavatkozásoknak alávetnie magát az embernek nem szükségszerűség, hanem a természettel való játszadozás lenne, ami egyesek számára megfizethető – de mindenképp megfizetendő – luxus:
Fotómodellnek készül egy lány. A hír első mondatában semmi különös nincs. A másodikban azonban igen. Az illetőt fiúból operálták lánnyá. A pályaválasztása sikerrel kecsegtet. Ilyen szépek lesznek a magyar nők, vagy ilyen jók a magyar sebészek? A kérdésre Seffer István és Renner Adrienn, a kaposvári magánklinika vezetői így felelnek: is-is. Renner Adrienn szerint a legnehezebb talán a testről a fehér szőröket eltávolítani, azokat, amelyekben nincs festékanyag. Seffer István szerint – ő végezte Magyarországon az első olyan műtétsorozatot, amelynek eredményeként férfi lett egy nő – férfiból nőt operálni a könnyebb feladat. De – teszi hozzá – a természetbe való ilyen mértékű beavatkozást nem tartja igazán elfogadhatónak [kiemelés az eredeti szövegben]. 24
Az a megközelítés, amely – gyakran megalapozatlan – egyéni luxusigények kielégítéseként értelmezi a nemváltoztatást, különösen akkor válik a transzszexuális embereket gyengítő (disempowering) érvvé, amikor olyan szakembertől származik, aki segíteni tudna rajtuk, mégis személyes meggyőződésévé válik, hogy a nemváltási folyamat erkölcsi választás kérdése, amellyel a transzszexuális ember könnyen tönkreteheti környezetét. Egy olyan orvos, aki a nemi átalakító beavatkozásokat nem gyógyításként, hanem az extrém önmegvalósítás eszközeként értékeli, nagy valószínűséggel nem is fogja vállalni transzszexuális páciensek kezelését. így az orvosok személyes előítéletei gyakorlati hátráltató tényezővé válnak a beavatkozásokra váró emberek számára:
K: Én azt szeretném kérdezni a professzor úrtól, hogy mi a véleménye azokról, akik orvosilag teljesen egészségesek, és mégis egy ilyen műtétre szánják magukat, tehát egyik nemről a másikra műttetik magukat, és egyáltalán van-e oka annak, hogy eddig főleg férfiak jelentkeztek nagy számban, akik nővé szeretnék operáltatni magukat? Köszönöm.
B: Mondhatom, hogy megfogott ezzel a kérdéssel, mert […] kicsit bonyolult magyarázatot próbálok én erre mondani. Sok mindent meg lehet a magyarázatomból fejteni. Az egyik az, hogy a mi klinikánkon eddig két ilyen műtét történt, elég bonyolult előzménnyel, és azt kell mondjam, nem én csináltam a műtétet, hanem még a volt főnököm, de jelen voltam. Elég bonyolult előzménnyel, mert semmiképpen nem akarta, tudom, ő se elvállalni a műtétet. és hát ahhoz kötötte, hogy úgyse fogja tudni elintézni az engedélyeket, stb. és mondom, amit felsorolt, az fél év múlva ott volt az asztalon, és ki volt jelölve a klinikánk a műtét elvégzésére. Hát ez olyan sakk-matt helyzet volt, ami elől nem lehetett kitérni. A saját helyzetemet hadd mondjam el, és még akkor kicsit hozzá is fogok tenni. Hogy van egy bizonyos gyógyítási szabadságunk. Nem vagyok köteles terhesség-megszakítást végezni, csak ha én önként elvállalom. Semmi kifogásom nincs az ellen, ha valaki akárhogy átoperáltatja magát. Szíve joga, az ő dolga. De régen próbáltak megkérni ilyen műtétre. Meg tudnám csinálni, tessenek elhinni, NEM VáLLALTAM EL A MŰTéTET. Miért? Nagyon nehéz ezt megmondani. Van benne egy kicsit olyan-olyan érzelmi dolog is, szóval hogy mondjam: levágni valakinek az egészséges nemi szervét, az egy nagyon-nagyon nagy elhatározás és egy nagyon-nagyon nagy dolog, nem annyira egyszerű, hogy itt két mondattal el lehessen intézni. Még egyszer hangsúlyozom, ne értse félre senki, nincs ellene kifogásom, szíve joga, de azért hadd mondjak egy bennem élő dolgot. Ki látta a Spektrumon azt a filmet néhány héten belül, amikor két férfinak a sorsát követték végig Amerikában, és végül Kanadában végezték el a műtétet? Az egész televízió úgy állította be ezt az egészet, mint valami nagyszerű dolog, íme az egyéni szabadság, ő kérte, ezt teljesítették és átoperálták. és akkor mit látok én háttérként? […] Adva van, főleg az egyik, egy vadászpilóta fiatalember, nagyon stramm kiállású, szerintem forogtak utána a nők, adva van egy fiatal, nagyon helyes, nagyon szép feleség, adva van egy hároméves remek gyerek, és ott vannak a szülők. Kezdték a szülőkkel a riportot, mit szólnak hozzá. „Hát, teljesen kétségbe vagyunk esve, össze vagyunk omolva, nem tudtuk a fiunkról, hát ez borzasztó, hát ez… De majd lesz valami.” A feleség: „Fogalmam nincs, hogy mi lesz velem, hát ugye itt vagyok […] a gyerek, ugye az még van, most három éves…” De hát azt meg az apuka mondta, volt apuka mondta el, hogy hát igen, ettől egy kicsit tart. Magyarán, én akkor éreztem volna igazságosnak ezt a dolgot, hogyha ő egy magános valaki lett volna, család nélkül, gyerek nélkül stb., és ő így döntött, szíve joga, de az, hogy ő nagyszülőket, szülőket, gyereket, mindenkit ilyen helyzetbe […] Vajon az egyéni szabadságjog terjedhet-e idáig? Én ezt a kérdést tettem fel. 25
Esetenként transzfóbia érhető tetten abban is, ha a transzszexuális ember korábbi házasságkötése és/vagy gyermekvállalása, vagy egyszerűen csak idősebb életkora az orvosokban ellenérzését vált ki – különösen, amikor úgy értékelik, hogy a transzszexualitás „választásával” akar az érintett más típusú problémájára, például rosszul sikerült párkapcsolatára, megoldást keresni:
[Volt,] aki 42 évesen, két gyerek apjaként úgy gondolta, hogy transzszexuális. Kétszer véleményeztem, hogy ő nem transzszexuális. Ennek ellenére ugye a nagy médiahatásra átoperálták. […] Hiszen nem volt más az egész hátterében, mint hogy volt egy olyan konfliktushelyzet a családban, hogy ugye el akart volna jönni, és ugye a legegyszerűbb kilépés, a leggyávább, a legegyszerűbb kilépés az volt, hogy ő nem elvált, […] hanem azt mondta, hogy én nem férfi vagyok, én beteg vagyok, én más vagyok. és akkor ezt elmondta a gyerekeinek is. 42 éves korában nem lesz [hirtelen] transzszexuális senki. Tehát nem LESZ transzszexuális az ember. (S.L.)
Ha pedig megjelenik egy beteg, aki a történetünkben konkrétan van, aki azt mondja, hogy férfi vagyok, két gyerekem van, de én transzszexuális vagyok, nő szeretnék lenni, ezt [az embert] a mai tudásom szerint nem kellett volna megoperálni, kár volt megoperálni, hiba volt megoperálni. (P.L.)
Szakértői interjúinkban megjelentek a transzpozitív orvosi gyakorlat elemei is. Például Csiszér Nóra pszichiáter a személyiségfejlődés részeként értékelte a nemváltás folyamatát. Csobó Zsolt sebész azt hangsúlyozta, hogy a beavatkozások fajtáját és sorrendjét a páciens igényei határozzák meg, ezért fontos ismerni magát az embert, aki nekivág a műtétnek. Pajor László sebész és Simon Lajos pszichiáter szerint pedig a nemváltás utáni sikeres társadalmi beilleszkedés szempontjától hasznosabb, ha a transzszexuális ember még a nagyobb műtétek előtt hivatalosan megváltoztathatja nevét és nemét.
A transzszexuális esetekkel kapcsolatba kerülő szakemberek transzpozitív attitűdje nagymértékben hozzájárulhat egy jól működő orvos-páciens kapcsolat kialakításához, valamint az érintettek sikeresebb – „új nemük” szerinti – reszocializációjához és hatékonyabb társadalmi visszailleszkedéséhez. Ehhez azonban a szakemberek részéről mindenképpen szükséges a transzszexualitás jelenségének szélesebb körű ismerete és a transzszexuális emberek iránti nagyobb mértékű empátia.
A transzszexuális emberek a nemváltoztatás folyamatában különösen két szempontból igényelnek hivatalos támogatást: egyrészt a hivatalos iratok cseréje, másrészt a nemváltoztatással kapcsolatos beavatkozások finanszírozása kapcsán. A nemváltoztatás egyik fontos része a hivatalos személyazonosító iratok kicserélése, hogy azok a megfelelő, kívánt, vállalt nemet mutassák. Interjúalanyaink beszámolói szerint erre régebben sort lehetett keríteni a törvényes út megkerülésével – illetve törvény hiányában tulajdonképpen csak így lehetett az érintettek „új identitását” megfelelően tükröző iratokhoz jutni. Az is előfordulhatott, hogy a transzszexuális ember kénytelen volt folyamatosan kerülgetni a hivatalos ellenőrzéseket, melyek során a papírjaiban rögzített és a sajátjának érzett nemi identitása közötti ellentmondásra fény derülhetett. Ma már könnyebb elérni a hivatalos iratok kicserélését: a transzszexualizmus tényét rögzítő pszichiáteri szakvélemények birtokában erre bármikor – műtéti és egyéb beavatkozások előtt, alatt, után – sor keríthető; bár ez sem a törvényi szabályozásnak, hanem mindössze a hivatalos szervek emberbarátibb – vagy úgy is fogalmazhatunk: transzpozitívabb – gyakorlatának köszönhető:
Azok a betegeim, akik kicsit idősebbek a régi rendszerben elmentek a Belügyminisztériumba, megkenték az ott ülő hivatalnokot, és se szó, se beszéd kaptak egy másik nevet. […] Egyszerűen elment, adott egy kis csúszópénzt, a személyijét kicseréltette, Rozáliából Béla lett, és innentől kezdve besorozták katonának. Na most, aki meg akarja tartani a hivatalos utat, tulajdonképpen ha már ETT [Egészségügyi Tudományos Tanács] engedélye van, és az elismeri, hogy transzszexuális, akkor igazából a műtéttől függetlenül is megkaphatja már a névváltoztatást. Azonban igazából az lenne a helyes út, ha a műtét őt tényleg nővé/férfivá alakítja át, és most kapná meg a névváltoztatást. Ez lenne az abszolút törvényes eljárás ugye, ellenőrizhető törvényes eljárás. Azonban nagyon sokszor [megtörténik és] én is támogatom azt, hogy kapja meg a névváltoztatást már a műtét előtt, hiszen akkor a főpróba, az úgynevezett beilleszkedő főpróba, jobban megy neki, hogy évekig ő nőként viselkedjen. Vödörszám vannak a betegek által elmondott kalandok, hogy nem kapott még másik személyit, de már az emlő át volt alakítva, az arca már nőies volt, rendőr igazoltatta, megnézte: Lajos. és akkor az nem lehet, hogy maga Lajos, és akkor azt mondta a rendőrnek, próbált kibontakozni, hogy én transzszexuális vagyok […] Tehát állandó konfliktus, mindig ütközik valamiféle konfliktusba. Ahhoz, hogy jól be tudjon illeszkedni, ahhoz a konfliktust minimalizálni kell körülötte… (P.L.)
A másik fontos szempont, amely kapcsán elengedhetetlen az állami szervek megfelelő viszonyulása: a műtéti beavatkozások finanszírozása. Egy-két évtizeddel ezelőtt fel sem merülhetett, hogy a társadalombiztosítás fedezze a transzszexuális páciensek műtéteit. Kezdetben tehát teljesen tisztázatlan volt, minek kell tekinteni a név- és nemváltoztatást kérelmezők ügyét, és hogyan kell hozzájuk viszonyulni:
Kezdetben volt ugye az, hogy ez nem megy SZTK-alapból. Pedig mennie kell, mert ez meg van állapítva, egy bizottság erről egy döntést hozott, pláne ahol a nemét, a személyiségét kell megváltoztatni. Hogyha erről döntés születik, akkor ez orvosilag megalapozott, tehát ez nem a beteg szórakozása, vagy jó dolgában nem tud mit csinálni, és megváltoztatja a nemét. [Ennek] nálunk sokkal nagyobb a kontrollja adott esetben, mint külföldön. (R.P.)
A korábbi helyzethez képest a jelenlegi eljárás 26 – a rendezetlenségek ellenére is – előrelépést jelent a transzszexuálisok egészségügyi ellátórendszeren belüli státuszának, jogosultságának elismerése felé. (Bár ennek némileg ellentmond, hogy egyik transzszexuális interjúalanyunk beszámolója szerint a bonyolultabb péniszkonstrukciós műtétről őt éppen egy minisztériumi hivatalnok próbálta meg lebeszélni, mondván, hogy „úgysem fog működni”.)
A finanszírozási kérdések tekintetben is szükséges lenne, hogy a transzszexuális páciens kezelésének módjáról a vonatkozó tudományterületek képviselőiből álló szakértői csoport határozzon:
Én a nehézséget abban látom, hogy ez iszonyú pénzt igényel, tehát ha itt az OEP egy kicsit [segítene]. […] Egy vagon pénzt kérnek. Most igazából nem akartam soha firtatni, hogy az orvosnak adja, vagy a betegpénztárba fizeti be hivatalosan, vagy hogy van, de ezek az összegek [óriásiak]: milliós nagyságrendeket mondanak és ezek általában nem gazdag emberek […] én azt gondolom, hogy az anyagi hátteret rendezni kellene. Nyilván megtartva azokat a feltételeket, amelyek a műtéti indikációt jelentik. Tehát a sebésznek véleményeznie kell, hogy ki tud ő ebből hozni valami olyasmit, amiből nem lesz egy torz ember, hanem egy egyértelmű nemi identitású ember lesz, és a pszichiáternek egy alapos véleményt kell adnia arról – nem arról, hogy elmebeteg-e vagy nem, hanem arról –, hogy ennél az adott embernél a műtétnek van-e olyan pszichológiai haszna, illetve haszna van-e várhatóan, ami miatt érdemes belevágni. (Cs.N.)
Kutatásunk tapasztalatai alapján úgy tűnt, a transzszexuális ügyek hivatalos rendezésére voltak, és jelenleg is vannak kezdeményezések. 27 Interjúalanyaink is utaltak például egy olyan rendezési kísérletre, amely nem köti a névváltoztatási engedély kiadását a végleges nem-átalakító orvosi beavatkozások elvégzéséhez. Ez vélhetően azzal magyarázható, hogy a hivatalos döntéshozók azt feltételezik, hogy a drága nemi átalakító műtétsorozat helyett többen megelégszenek majd a költségkímélőbb megoldásokkal, azaz nevük és a „külsődleges dolgok” megváltoztatásával. 28
Ideális esetben a hivatalos támogatás szintén elengedhetetlen formája lenne a megbízható és pontos tájékoztatás nyújtása a transzszexuális ügyekkel kapcsolatban. Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium most is betölt egyfajta tájékoztató és irányító szerepet, hiszen formalizált tájékoztató levelet küld az ügymenet felől érdeklődőknek, és a társadalombiztosítási támogatás iránti is itt érdeklődnek a kérelmezők. Az ügyek kezelését azonban optimalizálni lehetne az ügymenet rendszerezettebbé, átláthatóbbá tételével és annak nyilvánosságra hozatalával, hogy milyen társadalombiztosítás által finanszírozott egészségügyi szolgáltatások állnak a nemük megváltoztatását kívánó transzszexuális emberek rendelkezésére, és milyenek nem. Egyelőre különösen ez utóbbi kérdés tekintetében teljesen kaotikusnak tűnik a helyzet. Az átláthatóság megteremtése nem csak a transzszexuális emberek érdekeit szolgálná, hanem az államét is, hiszen a jelenlegi rendezetlenség törvénytelenségekhez és felesleges kiadásokhoz vezethet. Egyik szakértő interjúalanyunk szerint a hivatalos rendszerezést az eddigi tapasztalatok összegyűjtésével – például egy transzszexuális adatbank létrehozásával – lehetne kezdeni:
[Szükséges lenne] létrehozni egy olyan fajta adatbankot, centrumot, ahol egyrészt az ezzel kapcsolatos tudást összegereblyézzük, másrészt pedig a megvalósításban segítőket [tartalmazhatná], tehát egy gyakorlati [útmutatást is adna] az ügymenetről… akár szociális munkások és mások segítségével. Mert nagyon sokan ezen tudnak elvérezni és elbukni egyébként. […] Biztosítani [kellene] akár egyfajta pszichés támogatást, segítséget is, tehát én azt gondolom, hogy tényleg ki kéne emelni [a transzszexuálisok ügyét], mert egy nagyon speciális, nem olyan gyakori, de annál nagyobb problémát jelent. és azért most egyre többen jönnek, mert egyre többen merik ezt vállalni. (R.P.)
Etológus interjúalanyunk az emberrel kapcsolatos szélesebb körű ismeretek átadásának fontosságát hangsúlyozta, amit már iskoláskorban el lehetne kezdeni:
Én ugye sokáig küzdöttem ezért, de aztán fölhagytam vele, hogy például az iskolában kell az emberről tanítani, de ha megnézi, hogy az iskola mit tanít az emberről, akkor elképesztő, mert a citromsav-ciklust tanítja, […] de azt, hogy agresszió, hogy homoszexualitás, hogy család, hogy csoportképződés, csoportok közötti konfliktus, ezek a szavak nem hangzanak el. Tehát itt van egy iszonyatos tabu, ami azt mondja, hogy minden, amit az emberi viselkedésről tudunk azt vagy el se hisszük, de hogy az iskolába nem engedjük be, az biztos. Na most itt kezdődik a dolog, én azt hiszem, ha a gyerekek nagyon korán megértenék, hogy ezek a dolgok különbözőek, hogy nagy az egyedi variabilitás és hogy ez természetes, akkor sokkal kevesebb probléma lenne. és aztán később ez már egy nagyon nehezen megváltoztatható dolog, mert ezek az emberek kiépítenek, konstruálnak maguknak egy olyan látszólagos mentsvárat, amit ha elvesznek tőlük, akkor a semmibe esnek. Tehát én nem merném azt mondani, hogy most akkor neki kell állni lebeszélni őket erről, mert nem, hát ez teljesen egyéntől függő. Nem tudom, melyik okoz nagyobb kárt: nem biztos, hogy ő boldog lesz attól, ha ez a műtét meglesz, de lehet – akkor meg miért ne legyen meg? én békén hagynám őket, és […] szerveznék olyan szexuálpszichológiai szolgáltatást, ahol vannak kellemes rendelők, ahova fiatal korában a gyerek bemehet és akár úgy, hogy nem is kell feltétlenül szemtől szembe találkoznia valakivel, hanem egy függöny mögött elmesélhetné, hogy neki milyen problémái vannak, beszélhet róla. (Cs.V.)
A transzszexuális emberek támogatásának fontos formája lehet az önsegítés, azaz: önsegítő csoportok szervezése az érintettek számára.
Folyamatos konzultációra, terápiára [van szükség]. Főleg csoport, és főleg önszerveződő csoport [formájában], mint az Anonim Alkoholisták csoportjai. (D.E.)
Kutatásunk idején ilyen önsegítő csoport nem működött Magyarországon, és ennek szükségességéről is megoszlott az érintettek véleménye. 29 A transzszexualitással – illetve a transzszexualizmussal – kapcsolatos megbízható és széleskörű információ iránti igényt jelzi a TransSexualOnline (TSO) 30 internetes lap működése, mely a magyarországi érintettek számára próbál minél kimerítőbb tájékoztatást adni a fogalmak meghatározásától kezdve például a plasztikai sebészek munkájának – személyes tapasztalatokból kiinduló – értékeléséig. A TSO fórumot biztosít az érintettek tapasztalatcseréjéhez, így bizonyos mértékig hozzájárul a transzszexuális emberek érdekvédelméhez. A transzszexuális önsegítésnek ez a formája ugyan korlátozott, de fontos szerepet játszik az információáramlás biztosításában, a transzszexuális úttal kapcsolatos orvosi ismeretek közreadásában, és esetenként a közös élettapasztalat által összehozott emberek informális kapcsolati hálójának kiépítésében.
A transzszexuális érdekvédelemmel foglalkozó csoportok megalakításának többféle gátja lehet: az érintettek sokféleségétől 31 kezdve a kérdés társadalmi tabujellegén át a transzszexuális állapot átmeneti jellegű problémaként való értelmezéséig (az érintettekkel készített interjúk azt mutatták, hogy a nemváltoztatási beavatkozások után, amikor nemi öndefiníciójuk végre a „helyére kerülhet”, többen úgy utalnak magukra, mint akik már nem transzszexuálisok, legfeljebb átmenetileg azok voltak). Az egészségügyi ellátórendszeren belül azonban mindenképpen hasznos lenne a transzszexuális emberek érdekeinek hangsúlyozottabb képviselete (akár az általános betegjogok képviseletének speciális részeként): egy transzszexuális érdekvédelemmel foglalkozó csoport küzdeni tudna a mai rendezetlen helyzet normalizálásáért, és adott esetben fel tudná hívni a felelős állami döntéshozók figyelmét problémáik megoldatlanságára.
Kutatásunk tapasztalatai szerint a transzszexuális emberek gyakran maguk is szívesebben tekintik önmagukat ellátásra szoruló betegnek, mint a társadalmi megkülönböztetéseket megtapasztaló, emberi jogaiért küzdő – orvosilag egyébként egészséges – állampolgárnak, hiszen az egészségügyi ellátórendszerben kell végigjárniuk útjukat, ahol állapotukat kimondottan betegségként kezelik. Ebben a kontextusban tehát a transzszexuális emberek akár tekinthetők olyan betegcsoportnak, amelynek nagyon akadozik az ellátása, és az átlagosnál is nehezebben jut hozzá a szükséges beavatkozásokhoz, illetve állapotfenntartó kezelésekhez.
Amint már utaltunk erre, Magyarországon – tanulmányunk írása idején – még nem létezik kifejezetten a transzszexuális ügyek felvállalására szerveződő kezdeményezés, főként mivel egyelőre nincsenek olyan érintettek, akik hajlandóak lennének hivatalosan regisztrált érdekvédelmi szervezet létrehozására, melyhez a névtelenségüket is fel kellene adniuk. Más országokban azonban több ilyen szervezet is alakult már: például Nagy-Britanniában több mint egy évtizedes múltra tekint vissza a Press For Change lobbicsoport, amely a transzszexuálisok emberi és polgári jogainak kiteljesítéséért küzd: a helyes anyakönyvi bejegyzésektől kezdve, a házassághoz való jogon át a magánélet sérthetetlenségének védelméig. A Press For Change annak köszönheti létrejöttét és működését, hogy egyes magasan képzett transzszexuálisok kiléptek a névtelenségből, hogy „új” nemi identitásuk hivatalos elismeréséért megküzdve teljes jogú állampolgárként élhessenek.
Az Magyar Köztársaság Alkotmányának 54. §. (1) bekezdése szerint a „Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani”. Az emberi méltósághoz való jog részjogosítványa az önazonossághoz, az önrendelkezéshez, az általános cselekvési szabadsághoz és a magánszféra védelméhez való jog.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a magánélet tiszteletben tartásának sérelmeként, azaz: az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) 8. cikkének sérelmeként értékeli az olyan eseteket, amelyekben a transzszexuális személyek „új” nemi identitását valamely állam nem ismeri el. Az EJEB az EJEE 12. cikkének sérelmét állapítja meg, amennyiben nem teszik lehetővé, hogy a transzszexuális emberek „új” nemükben házasodjanak, és a 14. cikk sérelmét jelenti, ha valamely állam transzszexuális polgárainak „új” nemükben nem biztosít azonos jogokat a nemüket meg nem változtatott férfi és nő állampolgárokéval. 33
A transzszexuális nők és férfiak önérvényesítésének, emberi jogainak sérelmét részben arra lehet visszavezetni, hogy jelenleg Magyarországon kifejezetten a transzszexualitás hivatalos kezelését semmiféle törvény vagy állami rendelkezés nem szabályozza. Kivétel ez alól az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. számú törvény, amely – a világon egyelőre egyedülálló módon – közvetlenül tiltja a nemi identitás alapján történő megkülönböztetést. (E törvényi tiltás talán kiindulópontot jelenthetne egy – jelenleg nem létező – kimondottan transzszexuális jogvédelemmel foglalkozó szervezetnek a helyzet rendezettebbé tételéhez.) A transzszexualitás jogi kezelése kapcsán tehát Magyarországon hivatalos jogi keretekről nem, csak joggyakorlatról számolhatunk be.
Sok országban jóval korábban szabályozták törvénnyel a transzszexualizmus kérdését és annak a megoldását. Nálunk az utóbbi években próbálkoztak törvényi szabályozással, és most fogják megint egy nagyon előrehaladott úton január elseje óta, hogy nem feltétlenül szükséges a nemi átalakító műtét ahhoz, hogy a Belügyminisztérium megváltoztassa a nevét és a nemét statisztikailag az illető személynek. Ez egy igen jelentős terhet, egy szenvedést, nyomást emelt le a páciensekről. Ettől függetlenül ők feltételül kötik, hogy ezt a dolgot csak transzszexuálisoknak adják, tehát kell hozzá a pszichiátriai vélemény is, viszont nagyon sokan a leginkább attól szenvedtek, hogy nyilvánosan egyszerűen nevén szólítják az egész személyt, és az egész külalakja, minden mást mutat. És ezzel mindenesetre például a vad hormonkezelésnek az elejét [lehet venni]. Mert ugye korábban az volt, hogy amikor eltávolították a külső és a belső nemi szerveket, megszüntették a nem-azonosító elemeket, akkor a minisztérium hajlandó volt [engedélyezni a személyazonosság megváltoztatását]. De melyik az a pillanat, mikortól jön el? Mert ez nem egy műtét, ez egy műtétsorozat. Ezért bonyolult volt, nehéz volt. […] Most lehetőség van arra, hogy műtét nélkül kérje a nem-változtatást, és most már legalább kettő teljesen stabil olyan betegem van, akik kifejezetten a nevüket szeretnék [megváltoztatni]. Az egyik azért, mert felvételire készül, úgy akar már diplomát kapni… […] A helyzet az, hogy ott a főosztályon [az Egészségügyi, Szociális, és Családügyi Minisztériumban] nem egészen világos ennek az egész képnek a kezelése, ők inkább lepasszolni szeretnék ezt az ügyet a Belügyminisztérium felé … […] Ha a transzszexuális diagnózis megvan, attól kezdve alanyi jogon jár neki a társadalombiztosítás: egészségügyi probléma, betegség, amit gyógyítani kell. Az járulékos elem, hogy a nevét is megváltoztathatja, és ebben a szabályozásban most mi előbbre mentünk Európához képest. […] Egy-két országban van szabályozás, hát nem azt jelenti, hogy a Belügyminisztériumnak a nyakába kell varrni magát a terápiás részt. […] Volt az Egészségügyi Tudományos Tanács, de most megszűnt. én most nem tudok olyan orvosi fórumot, szakfórumot [ami ezzel a kérdéssel foglalkozna]. […] Ha már három pszichiáter vizsgálta, és abból kettő azt mondja, hogy igen [akkor megvan a szakvélemény]. […] Én úgy tudom, hogy igazságügyi szakértői listára akarják föltenni azt a néhány embert, aki evvel foglalkozik. Az én nevemet nevesítik is. […] Most tehát ebben a törvényi szabályozásban igazságügyi szakértőhöz, tehát igazságügyi szakértői vizsgát tett személyhez lehet menni elvileg. Most már. Korábban, [2004.] január elseje előtt lehetett menni bármely pszichiáterhez. (S.L.)
A transzszexuális nők és a nem transzszexuális nők, illetve a transzszexuális férfiak és a nem transzszexuális férfiak között jogilag kizárólag addig lehet különbséget tenni, amíg a transzszexuális emberek meg nem szerzik a megfelelő anyakönyvi bejegyzést, a hozzá tartozó hivatalos nevet és egyéb hivatalos dokumentumokat. Hivatalos identitásuk megváltoztatásával rájuk is ugyanazok a jogszabályok vonatkoznak, mint bármelyik, velük összemérhető helyzetben lévő magyar állampolgárra: „ellenkező nemű” partnerükkel összeházasodhatnak, családot alapíthatnak, és részükre a különnemű párok számára elérhető minden jog biztosítva van.
Az anyakönyvekről szóló 1982. évi törvény azonban semmiféle előírást nem tartalmaz arra az esetre, amikor a névváltoztatáshoz nem-változtatás is kapcsolódik.
14. § Az anyakönyvvezető a lezárt alap-, illetőleg az utólagos bejegyzést kijavítja vagy kiegészíti, ha:
a) az nem felel meg az anyakönyvezés szabályainak;
b) az anyakönyvi bejegyzés - az apa adatai nélkül anyakönyvezett születés kivételével - hiányos vagy téves adatokat tartalmaz;
c) ha a név módosítását kérték.
32. § (1) A születési anyakönyv nyilvántartja:
a) a születés helyét és idejét (év, hó, nap);
b) a származás helyét;
c) a gyermek születési családi és utónevét, nemét, személyi azonosítóját;
d) a szülők születési családi és utónevét, születési helyét, személyi azonosítóját, annak hiányában a születési idejét, lakóhelyét;
e) a többes szülést;
f) a szülők és a gyermek igazolt külföldi állampolgárságát, hontalanságát, ismeretlen állampolgárságát;
g) a bejegyzés idejét (év, hó, nap).
Az „új” nem bejegyzése az ESzCsM Egészségpolitikai Főosztályától kapott a hivatalos tájékoztatás szerint az eredeti bejegyzés kijavításával történik meg. 34
A nemváltoztatással együtt járó névváltoztatási esetekben jogilag tisztázatlan, hogy a név- illetve a hivatalos identitásváltoztatás köthető-e orvosi értelemben vett átalakító eljáráshoz, és ha igen, milyenhez. Kutatásunk során szerzett tapasztalataink szerint ezen a téren az elmúlt évtizedben változás következett be a hivatalos gyakorlatban: korábban végleges nem-átalakító műtétekhez kötötték az anyakönyvi változtatásokat, amelyek megtörténtét igazságügyi orvos-szakértőnek kellett tanúsítania. Jelenleg úgy tűnik, a hivatalos identitásváltoztatásnak semmiféle műtéti feltétele nincsen. 35
A nemüket – és nevüket – hivatalosan is megváltoztatott emberek jogai két fő területen sérülhetnek: egyrészt a betegjogok, illetve az egészségügyi ellátására vonatkozó állami kötelezettségvállalás területén, másrészt a házastársi és a szülői jogok területe.
Az egészségügy területén a transzszexuális emberek egyedi kérelemmel fordulhatnak az Országos Egészségbiztosítási Pénztárhoz a kívánt műtéti beavatkozások finanszírozása érdekében. Tisztázatlan, hogy a társadalombiztosítás milyen keretek közt állja a nemi átalakító műtétek költségeit, a műtétek mely részét támogatja, illetve foglalkozik-e az orvosi műhiba áldozatául esett betegek rehabilitációjával.
Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény kimondja:
1. § E törvény célja
a) elősegíteni az egyén és ezáltal a lakosság egészségi állapotának javulását, az egészséget befolyásoló feltétel- és eszközrendszer, valamint az annak kialakításában közreműködők feladatainak meghatározásával,
b) hozzájárulni a társadalom tagjai esélyegyenlőségének megteremtéséhez az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésük során,
c) megteremteni annak feltételeit, hogy minden beteg megőrizhesse emberi méltóságát és önazonosságát, önrendelkezési és minden egyéb joga csorbítatlan maradjon,
2. § (1) Az egészségügyi szolgáltatások és intézkedések során biztosítani kell a betegek jogainak védelmét. A beteg személyes szabadsága és önrendelkezési joga kizárólag az egészségi állapota által indokolt, e törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható.
(2) Az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele során érvényesülnie kell az esélyegyenlőségnek.
(3) Az egészségi állapot javításának elsődleges eszköze az egészség megőrzése és a betegségek megelőzése.
10. § (1) Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi méltóságát tiszteletben kell tartani.
A transzszexuálisok ellátása tekintetében különösen hangsúlyozandók a személyes szabadságra és önrendelkezési jogra, az emberi méltóság megőrzésére és az egészségmegőrzésre vonatkozó kitételek.
Magyarországon a nemi átalakító, korrekciós és rehabilitációs beavatkozások terén az állam kötelezettségeinek meghatározására az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 142. §-a (2) bekezdésének d) és k) pontja alkalmazható:
142. §
(2) Ha törvény kivételt nem tesz, az e törvényben foglalt ellátások és feladatok közül a központi költségvetésben kell biztosítani
d) a ritka, a kiemelkedő költségigényű vagy orvosbiológiai kutatások keretén belül végzett gyógyító célú eljárások alkalmazásával,
(…)
k) az e törvény alapján az államot terhelő megtérítési kötelezettségek teljesítésével [70. §, 204. § (2) bekezdés]
(…)
kapcsolatban felmerülő költségek fedezetét.
Itt fontos megemlíteni, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága a nemi átalakító, korrekciós és rehabilitációs beavatkozásokkal kapcsolatban egy 1997-es német esetben úgy határozott, hogy ahol „orvosilag szükséges” beavatkozásokat finanszíroz a társadalombiztosítás, ott kötelező felvállalni a nemi átalakító műtétek költségeit. 32
A házastársi és a szülői jogok területén a transzszexuális embereket érintheti az a házasságra vonatkozó jogi szabályozás, mely szerint egy házaspár valamely tagjának nemváltoztatása esetén a név- és a hivatalos identitásváltoztatás megszünteti a házastársi köteléket, hiszen a nemváltást követően a házaspár tagjai azonos neművé válnának, és ezt a házassági formát a magyar családjog jelenleg nem ismeri el.
Még bonyolultabb a helyzet abban az esetben, ha a jogilag így felbomló családban gyermek is van, hiszen egyik szülőjét jogi szempontból elveszti. Ezáltal sérülhet a transzszexuális emberek apasághoz, illetve anyasághoz való alapvető joga. Mivel a nemet váltott ember – „új” nemétől függetlenül – biológiailag mindig apja, illetve anyja marad a gyermekének, e jog folytonosságát biztosítani kellene úgy, hogy minél kevésbé sérüljön a szülő-gyermek kapcsolat és a család egysége, valamint megfeleljen az illető apa, illetve anya megváltoztatott nemi identitásának. Az ilyen szabályozás gátja szintén az azonos nemű felnőttek hivatalos családalapításának lehetetlensége a mai Magyarországon: a törvényalkotó itt is az azonos nemű párok által alkotott családok kérdésével szembesül, mivel az „új” nem elismerésével párhuzamosan a két anya, illetve a két apa által alkotott családok jogi helyzetének rendezésére lenne szükség. A transzszexualitás társadalmi kezelésével kapcsolatban felmerülő egyik komoly etikai – és gyakorlati – kérdés tehát, hogy megengedhető-e, hogy egy család egységét az egyik „alapító tag” transzszexualitása miatt az állam jogi eszközökkel a család akaratán kívül felbontsa.
5 Az általunk megkérdezett szakértők a következők voltak: Buda Béla, Czeizel Endre, Csiszér Nóra, Csobó Zsolt, Csányi Vilmos, Dobos Emőke, H. Sas Judit, Pajor László, Rigó Péter, Simon Lajos. A szakértőktől származó idézeteket nevük kezdőbetűiével jelöltük.
6 E kérdésekkel bővebben foglalkozunk a 2. fejezetben.
7 A születéskori nemmel való elégedetlenségre utaló nemi diszfória (dysphoria) kifejezés rokonítható a nemi azonosságtudati zavarral (Gender Identity Dysphoria/GID), melynek jelentése: A biológiai nemmel ellentétes nemi azonosságtudat, ill. a saját nemmel történő tudati azonosulással kapcsolatos pszichés zavar; Transzszexualizmus. Forrás: http://tsonline.uw.hu/dict.html
8 E/CN.4/2003/L.92
9 A BNO-féle meghatározást lásd a Bevezetésben.
10 Erről bővebben lásd a 2. fejezet 2.3.2. részét.
11 Erről bővebben lásd az 1. fejezet 2.1. részét.
12 Kérdőívünkben a válaszadó szexuális orientációjára utaló kérdésére is érkeztek olyan válaszok, amelyek felvállalt nemükben azonos neműek iránt (is) érdeklődő egyénektől származnak.
13 Lásd az 1.2.1. számú alfejezetet.
14 Utalás a TransSexualOnline nevű internetes lapra.
15 Lásd az A mellékletet.
16 Lásd a B mellékletet.
17 Lásd a 2.4.6. fejezetben az érintettek pénzzel kapcsolatos megjegyzéseit.
18 Lásd a 2.4.1. fejezetet.
19 Lásd az A mellékletet.
20 Egyikük egyáltalán nem válaszolt megkeresésünkre. A másik orvostól egy levelet kaptunk, melyben egyrészt kétségbe vonta, hogy egy főként a melegek érdekvédelmével foglalkozó egyesület – a Háttér Társaság a Melegekért – lépéseinek lehet-e haszna a transzszexuálisok ügyének képviseletében, másrészt arról értesített bennünket, hogy már minden elő van készítve az ellátás rendszerbe szervezéséhez, és csak valamilyen „felsőbb engedélyt” várnak a rendszerezés végrehajtásához.
21 Lásd a 2.4.6. fejezetet.
22 A nemileg különböző kifejezés eredetije az angol szövegben gender variant volt.
23 Lásd az 1.2.1. fejezetben leírt egyes szempontokat.
24
A szépség sebészei In: Somogyi Hírlap, 2002. szeptember 9. újsághír.
http://www.plastic-world.com/fmytext.php?action=h022
25 Borsos Antal: A nemek kialakulásának zavarai az emberben. 2004. ápr. 5. http://www.mindentudas.hu/borsos/index.html
26 Erről bővebben lásd a 2.4. fejezetet.
27 Ilyen kezdeményezésre utal a minisztérium által kutatócsoportunknak küldött (a B mellékletben található) levél. Szintén biztató jelnek tekinthető, hogy jelen kutatásunkat az ESzCsM alkalmasnak találta a támogatásra.
28 Lásd Csobó Zsolt véleményét az 1.1. és Simon Lajosét az 1.5. számú alfejezetben.
29 E kérdésről bővebben: lásd a 2.5. fejezetet.
27 Erről lásd még: a Bevezetésben a transznemű kategória tágasságáról írtakat és a 2.2. számú fejezetet.
32 E fejezet Dr. Kárpáti József szakértő segítségével készült.
33 Lásd az EJEB Goodwin v. UK (Hiv. szám: 28957/95) és I v. UK (Hiv. szám: 25680/94) esetek rövid összefoglalását az F mellékletben.
34 Lásd az A. mellékletet.
35 Lásd a B. melléklet és a C. melléklet egymásnak ellentmondó közlését.
36 Lásd az EJEB van Kück v. Németország (Hiv. szám: 35968/97) eset összefoglalását az F mellékletben.