Könyvünk a Transzszexuálisok az egészségügyi-szociális ellátórendszerben című kutatás részeként készült, amelyet az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium támogatott a Társadalmi befogadás – 2003 program keretében. Magyarországon ez volt az első transzszexuálisokkal foglalkozó, társadalomtudományi megközelítéseket alkalmazó leíró kutatás, mely átfogó képet kívánt alkotni a transzszexualitás társadalmi jelenségének kezeléséről a mai magyar – elsősorban, de nem kizárólag – egészségügyi gyakorlatban. A kutatócsoport tagjai voltak: Solymár Bence, Sandra, Szabó Ferenc, Takács Judit. Munkánkkal a transzszexualitás Magyarországon még kevéssé ismert és elismert társadalmi jelenségének jobb megértéséhez kívántunk hozzájárulni.
A kutatás kezdetekor a következőket vállaltuk: Feltérképezzük a nemváltás hivatalos és egészségügyi lehetőségeit. Feltárjuk a nemváltás rendszerszerűségét vagy annak hiányát. érintetteket kérdezünk meg arról, mennyire elégedettek a szolgáltatásokkal, a rendszerrel, mit hiányolnak, illetve véleményük szerint hogyan lehetne jobbá és biztonságosabbá tenni az ellátásukat. A jó gyakorlat kialakítására tett javaslatainkhoz tanácsot kérünk szakemberektől. Az érintettek és a szakemberek tapasztalati körét egybevetve javaslatokat teszünk a jobb ellátórendszer kialakítására. Kutatási tapasztalatainkat a nemzetközi szakirodalom felhasználásával könyv formájában elérhetővé tesszük az érintett szakterületek, illetve a széles nyilvánosság számára.
Kutatásunk során tudatosan megkülönböztettük a transzszexualizmus és a transzszexualitás fogalmát: míg az előbbi egy orvostudományi kategória, az utóbbi egy általánosabb, a nemek közötti átmenetiség társadalmi létezésére vonatkozó, betegségképzettel kevésbé terhelt fogalom.
A transzszexualizmus nemzetközileg elfogadott meghatározása, amelyet a Betegségek Nemzetközi Osztályozása rögzít, a következő:
Az a vágy, hogy az ember az ellenkező nem tagjaként élhessen, és így fogadják el. Ezt általában az a vágy kíséri, hogy testét sebészeti beavatkozásokkal és hormonkezeléssel minél jobban összhangba hozza az előnyben részesített nemmel.
Transzszexuális identitása legalább két éve folyamatosan fennáll.
Ez a rendellenesség nem egy másik mentális zavar vagy kromoszóma-rendellenesség tünete. 1
Ez a definíció társadalomtudományi indíttatású kutatásunk keretében nem szükségszerűen határozta meg azt, hogy kit tekintettünk transzszexuális célcsoportunk lehetséges tagjának.
A gyakorlatban vizsgálatunk transzszexuális célcsoportját az egészségügyi ellátórendszerbe belépett vagy belépni szándékozó emberek alkották, akik önmagukat jelenleg vagy korábban transzszexuálisként határozták meg, illetve akik számára felmerült nemük megváltoztatásának igénye. Amint azt látni fogjuk: az érintettek és a szakemberek egyaránt különféle transzszexualitás-definíciókkal élnek.
Itt fontos megjegyeznünk, hogy a kutatás során nem próbáltuk szétválasztani, és ezzel újraalkotni és/vagy megerősíteni a transznemű (transgender), a transzvesztita és a transzszexuális (transsexual) kategóriákat. A nemzetközi szakirodalomban a transzneműség tűnik a legtágasabb kategóriának, ami általánosan utal a társadalmi nemi szerepek határainak áthágására, míg a szűkebb értelemben vett transzszexualitáshoz a másodlagos nemi jelleg megváltoztatásának gyakorlati igénye kötődik (vö. Whittle 2000). Az önmagukat transznemű emberként azonosító „nemi határsértők” csoportja nagyon változatos: ide sorolhatók a transzszexuálisok, a transzvesztiták, az „atipikus neműek”, az „átöltözők”, a „harmadik neműek”, az interszexuálisok, a nemi címkézést elutasítók és még sokan mások, akik számtalan – a magyar nyelvben még alig vagy nem meghonosodott – elnevezéssel illethetik magukat (vö. Nataf 1996). 2
Bár jelen vizsgálatunk fókuszában nem érdekképviseleti kérdések álltak, röviden mégis érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy az elnevezésekben is tükröződő sokféleségből adódóan a transznemű emberek társadalmi érdekképviseletére kevéssé alkalmas az identitás alapú politizálás. A nemi – vagy a szexuális orientációs – azonosság tudata kétségkívül lehet közös társadalmi cselekvés mozgatórugója, ugyanakkor az egyének egyéb fontos jellemzőiből adódó különbségek gyakran meggátolják egy stabil politikai identitás kialakítását. Ezért a transznemű jogokért küzdők gyakorlati céljaik megvalósítása érdekében esetenként koalícióra léphetnek például a melegek, a leszbikusok és a biszexuálisok jogait képviselő aktivistákkal. A transznemű emberek teljes társadalmi egyenjogúsítása azonban olyan alapvető társadalmi változásokat vonna maga után, mint például a harmadik vagy a többedik nem társadalmi megteremtése és elismerése, illetve a bármilyen nemű emberek közötti házasságkötés jogi kereteinek kialakítása (vö. Monro – Warren 2004).
Leíró jellegű kutatásunkat elsősorban kérdőívek és interjúk segítségével végeztük. Az érintettekkel félig strukturált mélyinterjúkat, a szakértőkkel strukturált interjúkat készítettünk. 3 Az érintetteknek szóló kérdőívet az interneten tettük elérhetővé a TransSexual Online, a Pride.hu és a Háttér Társaság a Melegekért honlapján. 4 Emellett a Magyar Narancs politikai-kulturális hetilapban és a Mások meleg kulturális és érdekvédelmi magazinban is közzétettük felhívásunkat a kutatásban való részvételre. Interjúalanyaink zöme a kérdőívet kitöltők közül került ki. A már megismert válaszadók ismeretségi körében hólabda módszerrel jutottunk további interjúalanyokhoz. A szakértők megkereséséhez a TransSexual Online honlapon elérhető szakértő-lista szolgált kiindulópontként. Szakértő interjúalanyaink kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy szakmai tevékenységük lehetőség szerint a gyakorlatban is kapcsolódjon a transzszexualitás témaköréhez. A kérdőíveken és az interjúkon kívül a nemváltással kapcsolatos személyes tapasztalatokról szóló írásos beszámolókat is felhasználtunk.
Kutatásunk során kiderült, hogy a transzszexualitással kapcsolatos magyar nyelvű szakirodalom, illetve tájékoztató irodalom nem – vagy alig – hozzáférhető az érintettek számára. A tömegmédia-termékek tipikusan szenzációhajhász és félrevezető transzszexualitás-reprezentációi mellett ugyan orvosi szakkönyvekben is találkozhatunk e témával, de az átlagember számára érthető, illetve megbízható információt ezekből a forrásokból nehéz meríteni. Ezért fordultunk tájékoztatásért a nemváltoztatás magyarországi helyzetéről és szabályairól az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztériumhoz: a minisztérium egyik osztályától megkeresésünkre érkezett írásos választ szintén kutatási forrásként kezeltük.
A könyv első része két fejezetből áll. Az elsőben a szakértőkkel készített interjúink alapján az adott szakértő szakterületének nézőpontjából kívántuk bemutatni a transzszexuálisok ellátásának mai körülményeit, illetve arra kerestük a választ, hogy milyen funkciókat látna el egy ideálisan működő ellátórendszer. A második fejezetben az általunk megkérdezett érintetteknek az önazonosság-kereséstől a társadalmi beilleszkedésig vezető útját próbáltuk rekonstruálni a velük készített tizenhét félig strukturált mélyinterjú fő tematikus csomópontjaiból kiindulva.
A könyv második részében Harold Garfinkel és Sam Dylan More egy-egy tanulmányának részleteit adjuk közre. Garfinkel tanulmányának főszereplője Ágnes, aki az 1950-es években az Egyesült államokban úgy érte el, hogy elvégezzék nemi átalakító műtétsorozatát, hogy az orvosokat sikerült meggyőznie arról, hogy interszexuális. Ágnes csak évekkel az operációk után vallotta be, hogy 12 éves korától kezdve női nemi hormonnal kezelte magát. Úgy látta ugyanis, hogy csak ezen az úton – az orvosokkal elhitetve, hogy biológiai rendellenességeket kell rendbe hozniuk – érheti el neme megváltoztatását, amit akkoriban a legtöbbször megtagadtak az ilyen beavatkozásra váró transzszexuális emberektől. A tanulmányban Ágnes a kétnemű modern társadalomba beilleszkedni vágyó nemi határsértőként jelenik meg, aki elszántan és sikeresen küzd a – „normálisok” számára magától értetődően adott – hétköznapi élethez való jogáért.
Sam Dylan More tanulmánya a terhes férfiakról szól: azaz olyan nőként született, de férfiidentitású transzszexuális emberekről, akik a nemük megváltoztatását megelőzően – de férfiidentitással – gyermeket szültek. A szerző szerint a nőből férfivá átalakuló transzszexuális ember egyik fontos dilemmája, hogy ha teherbe esik, a társadalom esetleg nőnek tekintheti, ha viszont a nemi átalakító műtéteket megelőzően nem vállalja a terhességet, akkor nem lehet saját gyermeke. A tanulmány egy kutatás tapasztalatait foglalja össze, mely olyan transzszexuális férfiakkal foglalkozott, akik az általuk szült gyermekek apjává váltak.
A könyv mellékletében található kérdőíves vizsgálatunk eredményeinek összefoglalása – az általunk használt kérdőívvel együtt –, az Emberi Jogok Európai Bíróságának transzszexuális emberekkel kapcsolatos döntéseiről készült áttekintés, a kutatás rövid leírása és a főbb eredmények összefoglalása angol nyelven, valamint a kutatási tapasztalatok alapján a jó gyakorlat kialakítása érdekében megfogalmazott ajánlások. Ugyancsak a melléklet része a transzszexuálisoknak szóló minisztériumi formalevél, kutatócsoportunk információkérő levele és egy minisztériumi tisztségviselő válaszlevele a kutatócsoportnak, valamint Göncz Kinga kutatásunkkal kapcsolatos levele. A könyvet egy transzszexuális, illetve transznemű emberek számára összeállított internetes linkgyűjtemény zárja.
Takács Judit
1 BNO–10. F64.0. Emellett gyakran használják a DSM (Diagnostic and Statistical Manual) IV-et is. Ennek 302.85. pontja a serdülő- és felnőttkori „nemi identitás zavara” címén határozza meg a transzszexualitást.
2 Ilyen, magyarra nehezen fordítható angol kifejezés például a „transgenderist”, a „drag queen”, a „drag king”, a „gender challenged”, a „gender-gifted” vagy a „shapeshifter”.
3 A kérdőívben és az interjúkban szereplő kérdéseket a mellékletben tesszük közzé.