Fordította: Solymár Bence és Takács Judit
– részletek –
Minden társadalom erősen korlátozza a személy átlépését egyik státuszból egy másikba. Amikor a nemi státuszról van szó, e korlátok különösen megszorító jellegűek, és azokat minden erővel érvényre is juttatják. Csak nagyon ritualizált alkalmakkor engedhetők meg a változtatások, és az ilyen átlépéseket akkor is jellegzetesen „időleges” és „játékos” variációnak tekintik ahhoz képest, ami az ember „végül is”, „valójában”. Ezáltal a társadalmak szigorú ellenőrzés alatt tartják azokat a módokat, ahogyan saját népességük összetétele kialakul és változik.
[…]
A születési anyakönyv jogi úton történő megváltoztatásától eltekintve semmilyen más legitim átmenet nem létezik a női és a férfi státusz között. Még a jogi változtatáshoz is nagyfokú távolságtartással viszonyulnak a társadalom tagjai, akik saját nemi státuszukat magától értetődőnek tekintik.
Ez a tanulmány egy olyan esetről szól, […] [amilyen esetek szereplőivel] a U.C.L.A. [University of California Los Angeles] Orvosi Központjának pszichiátriai, urológiai és endokrinológiai osztályain foglalkoznak. Ezeknek az embereknek súlyos anatómiai rendellenességeik vannak. A [férfiből a női nemi státuszba, illetve a nőiből a férfi nemi státuszba való] átlépésük minden egyes esetben életciklusuk későbbi szakaszában, többé-kevésbé nyilvánvaló személyes választás eredményeként történt. [...] [Ugyanakkor] minden egyes esetben sikeresen érték el, hogy joguk legyen választott nemi státuszuk szerint élni, miközben meg voltak győződve arról, hogy titkaik feltárása gyors és biztos pusztuláshoz – társadalmi státuszuk romlásához, pszichológiai traumákhoz és anyagi hátrányokhoz – vezetne.
[…]
[…] Ágnes 19 éves, fehér hajadon volt, aki önállóan tartotta el magát: egy helyi biztosítótársaságnál gépírónőkent dolgozott. […]
Ágnes megjelenése alapján teljesen nő volt. Magas volt, vékony, nagyon nőies alakkal. […] Hosszú, finom szálú sötétszőke haja volt, őszibarackhoz hasonló bőrszíne, arcszőrzet nélküli fiatal arca, finoman szedett szemöldöke, és szép vonásai voltak, és rúzson kívül nem viselt sminket. Első megjelenésekor szűk kardigánt viselt, amely kiemelte keskeny vállát, telt melleit és karcsú derekát. Lába és keze kicsit nagyobb volt, mint általában a nőké, de ez egyáltalán nem volt feltűnő. Általános öltözködési stílusa nem különbözött a vele egykorú és azonos társadalmi osztályba tartozó lányokétól. […]
Nagy, jól fejlett mellekkel és egy férfi átlagos külső nemi szerveivel rendelkezett. […]
Ágnes fiúnak született, átlagos férfi nemi szervekkel. Születési anyakönyvében is férfiként és ennek megfelelően férfinévvel szerepelt. Tizenhét éves koráig mindenki fiúnak ismerte. […] [A] férfiszerepet folyamatosan és határozottan nehéznek tartotta, és állítása szerint nehezen birkózott meg vele. Beszámolóiban túlzó módon bizonygatta természetes nőiességét, férfiasságának bizonyítékait [pedig] elnyomta. […] Saját bevallása szerint az általános iskolai évek legalább elviselhetőek voltak a számára, de a középiskola három éve alatt rendkívüli feszültségeket élt át. A középiskola harmadik osztályának végén már nem is volt hajlandó visszamenni az iskolába, hogy utolsó évét is elvégezze. […] 1956 őszén, kórházba kerülését követően magántanár segítségével folytatta tanulmányait. […]
1958 februárjában ismerkedett meg Bill nevű partnerével, és ugyanazon év áprilisában San Fernando Valley-be költözött, hogy közelebb lehessen hozzá. […] A partnerével folytatott sorozatos veszekedések után 1958 áprilisában visszatért szülővárosába, hogy az ottani orvosától szerezzen egy levelet, amelyben az orvos „elmagyarázza” a férfinak Ágnes állapotát. […] A férfi számára ez csak ideiglenes megoldást jelentett. Mivel egyre határozottabban követelte a közösülést, és házasságot tervezett, amelyet Ágnes visszautasított, egy sor egyre élesebb hangú vita keletkezett közöttük. 1958 júniusában Ágnes feltárta barátja előtt valódi állapotát, és a viszony ezen az alapon folytatódott tovább. […]
1959 márciusában az U.C.L.A-n elvégezték Ágnes kasztrációs műtétjét, mely során a péniszéről és a herezacskóiról leoperálták a bőrt, a péniszt és a heréket eltávolították, és az eltávolított pénisz bőréből vaginát formáltak, míg a szeméremajkakat a herezacskó bőréből alakították ki. [...]
Ágnes kitartóan és szinte megszállottan foglalkozott női szexualitása működőképességével. Az őt foglalkoztató kérdések jellege, valamint az összhangnak az a hiánya, amelyet ezek a folyamatosan jelen lévő kérdések jelentenek a „hétköznapi észjárás” számára lehetővé teszik, hogy legalábbis feltételesen leírjuk azokat a különös jellegzetességeket, melyekre a legitim nemi státuszú népesség – azoknak a nézőpontjából, akik saját normális nemi státuszukat magától értetődőként tudják kezelni – objektív jellegzetességként tekint. Az általuk észlelt [nem-specifikus társadalmi] környezetet természetes férfiak és természetes nők, valamint a velük morálisan ellentétes oldalon álló – [társadalmilag] működésképtelen, bűnöző, beteg és bűnös – személyek népesítik be. Ágnes a normálisokkal együtt elfogadta a valóságos világ ily módon való értelmezését, és erre, éppúgy, mint a normálisok, ő is objektív, intézményesített tényként – azaz morális tényként – tekintett.
Ágnes határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy ő természetes, normális nő, akihez így is kell viszonyulni. A következőkben felsoroljuk a „természetes, normális nemű emberek” mint kulturális tárgyak jellemzőit. [...]
Társadalmunk felnőtt tagjainak nézőpontjából a „normális nemű” emberek közegét két nem és csakis két nem népesíti be: a „férfi” és a „nő”.
Társadalmunk egy felnőtt tagjainak nézőpontjából a normális emberek népessége egy morálisan kettéválasztott népesség. A normális emberek népességével mint legitim renddel való tudatos azonosulás e népesség létkérdése, ami nem biológiai, orvosi, urológiai, szociológiai, pszichiátriai vagy pszichológiai tények kérdése. Ehelyett a legitim rendhez való alkalmazkodás kikényszerítésének valószínűsége, valamint az alkalmazkodás valószínűségét meghatározó feltételek válnak döntő szemponttá.
A társadalom felnőtt tagja önmagára is e [kétnemű] közeg részeként tekint, és vagy az egyik, vagy a másik nemhez tartozóként sorolja be magát – nem pusztán önbecsülése miatt, hanem azért is, mert ez a feltétele a jelentős kockázatok és külső beavatkozások nélküli élethez való jog biztosításának.
A normális népesség tagjai […] alapvetően, eredetileg, elsősorban, mindig és mindenkor végül is vagy „férfiak”, vagy „nők”.
A [nemi] azonosítás során a normálisok bizonyos jelzéseket alapvető fontosságúnak, 2 míg más jellemzőket, cselekedeteket, kapcsolatokat stb. átmenetinek, időlegesnek, véletlenszerűnek, bizonyos körülmények által meghatározottnak tartanak. Ilyen alapvető jelzés a normálisok számára az, hogy a férfinak pénisze, a nőnek pedig vaginája van. A pénisszel, illetve a vaginával rendelkező személyeknek megfelelő érzéseket, cselekedeteket, a [nemi] csoporttagsággal kapcsolatos kötelezettségeket és hasonlókat tulajdonítanak. (A pénisz vagy a vagina birtoklásának biológiai ténye azonban megkülönböztetendő az egyik, vagy a másik, vagy akár mindkettő birtoklásától mint kulturális ténytől. A biológiai és a kulturális péniszek és vaginák közötti különbségről mint a „természetes nemiség” társadalmilag alkalmazott bizonyítékairól később részletesebben is szót ejtünk.)
A normálisok a társadalom új tagjait férfiként vagy nőként [… nem csupán születésükkor sorolják be], hanem még ennél is korábban. A nemtulajdonítás kiterjed az elődök és az utódok összességére és a személy halála sem változtat rajta. 3
A normálisok számára a [társadalmi közeg kétneműsége] […] „természetes tény” jellegét ölti. Ebből adódik – mivel e természetesség jelentésének alapeleme –, hogy helyes és megfelelő, azaz morálisan megfelelő [vagy az egyik, vagy a másik neműnek] lenni. E természetes tény jelleg miatt társadalmunk tagjai számára csak természetes férfiak és természetes nők léteznek, és a jó társadalom kizárólag vagy az egyik, vagy a másik nemhez tartozó emberekből áll. Tehát társadalmunk jóhiszemű tagja […] az olyan tudományok állításait, mint a zoológia, a biológia és a pszichiátria, furcsának tartja. E tudományok szerint [ugyanis] a nemiségre vonatkozó döntések problematikusak. A normálisok furcsállják és nehezen adnak hitelt azoknak a „tudományos” osztályozásoknak, miszerint az emberek [különböző mértékben ugyan, de egyaránt] rendelkeznek mind férfi, mind női jellemzőkkel; vagy annak az eljárásnak, mely a férfi és a női jellegzetességeket együttesen vizsgálva az egyik vagy a másik túlsúlyba kerülését tekinti az ember nemét meghatározó kritériumnak; vagy annak a gyakorlatnak, mely a neveltetés első három éve alapján határozza meg az ember nemét; vagy annak, hogy az általuk ismert társadalomban léteznek vaginával bíró férfiak és pénisszel bíró nők.
Ez a „hétköznapi észjárás” szerinti megközelítés semmi esetre sem korlátozódik csupán a laikus véleményekre. Egy kiváló hazai [egyesült államokbeli] pszichiátriai osztályvezető például Ágnes esete hallatán a következő megjegyzést tette: „Nem látom be, miért kell ekkora érdeklődést tanúsítani az ilyen esetek iránt. Ilyesmi amúgy is csak nagyon ritkán fordul elő. Ezek az ember végül is a természet furcsaságai.” […] A nemi típusok morális rendje iránti elköteleződés [itt] oly mértékű, hogy [a megszólalónak] nehezére esik hitelt adni egy olyan megközelítésnek, amely eltér az „élet természetes tényeitől”. Ahogy a későbbiekben látni fogjuk, és ahogy Ágnestől is sokféle módon megtanulhattuk – bár ő ennek nem volt tudatában –, a [„természetes tény” paradigma elhagyásától való] vonakodás intézményesen motivált jellegű.
Sokszor hangsúlyoztam már, hogy a társadalom jóhiszemű tagja számára a „normális” „morálist” jelent. Az élet természetes tényének tekintett nemiség tehát az élet természetes és morális tényének tekintett nemiséget jelenti. Ezért a társadalom tagjának az a hajlandósága, hogy a normális nemiséget elméleti érdeklődés tárgyaként kezelje, megköveteli, hogy miközben ő maga dönt az emberek valódi nemi jellegéről, felfüggessze az intézményesen hétköznapi rutinná változtatott gyakorlati körülményei jelentőségét. Azt tapasztaljuk azonban, hogy a társadalom normális tagja nem pusztán elméleti érdeklődésének tárgyaként kezeli a nemiséget – önmagáét vagy másokét –, pedig elvileg, más tudományokhoz hasonlóan, ez a normális nemiség jelenségével kapcsolatos vizsgálódásunk határa. A normális személy a hétköznapi környezetét benépesítő embereknek azt a jellemzőjét, hogy nemmel bírnak, olyan minőségként is kezeli, amelyet „a természet határozott meg”. E minőség, amint a „természet” által meghatározottként közelítjük meg, időtől, alkalomtól, körülményektől, gyakorlati előnyszerzési lehetőségektől függetlenként jelenik meg a továbbiakban. […] A normális személy nemi csoporttagsága így változatlan marad bármilyen tényleges vagy lehetséges élettartam esetén. Parsons szóhasználatával élve: „minden helyzetben változatlan”.
[A normálisok nézőpontjából, ha két időpontban vizsgáljuk a népességet a férfi és a női jelenlét megszámlálásával, akkor nem történhet elmozdulás a két nemi státusz arányaiban, kivéve a nemi státuszok közötti ünnepélyesen megengedett átjárásokat.]
Társadalmunk tiltja a szándékos vagy véletlen elmozdulást az egyik nemi státuszból a másikba. Ilyen átjárásokra csak a – karneválokat, a színházi szerepjátékokat, […] a kémkedést is jellemző – jól ismert ellenőrző mechanizmusok által szabályozott módon kerülhet sor. Ezeket az átváltozásokat mind az átváltozók, mind az őket figyelemmel kísérők [időlegesnek és átmenetinek] tekintik, és a „színjáték után” elvárják a „játék abbahagyását”. […] A [normális kerékvágásba való visszatérésre felszólító] dorgálások a társadalmi ellenőrzőrendszer első vonalaként olyan gyakran tapasztalható szankciók részét alkotják, melyek a [főként foglalkozási és rokonsági rendszerekből álló] főbb társadalmi intézmények által [számukra kötelező érvényűen] megfogalmazott elvárásoknak megfelelő [viselkedésmódra] figyelmeztetnek. […] A normálisok nézőpontjából [tehát] a népesség összetételének változásait csak a születés, a halálozás és a migráció útjai jelölhetik ki.
Ágnes nagyon is tisztában volt azzal, hogy ő egy másféle úton jár, olyanon, amelyen alig jár bárki más, és hogy ennek az útnak a választását keményen büntetik. A normális ember Ágneshez hasonlóan tudja, hogy vannak olyanok, akik lépéseket tesznek átváltozásukért [azaz az egyik nemi státuszból a másikba való átlépésért], de a normális ember – ahogyan Ágnes is – az ilyen embereket furcsának, szokatlannak vagy bizarrnak tekinti. A normális embernek jellemzően nehéz „megértenie” magát az átváltozást, és vagy büntetést, vagy orvosi kezelést sürget. Ágnes ugyanezt az álláspontot képviselte […], jóllehet számára a saját nemének a milyensége a rendelkezésre álló alternatívák közötti szándékos választás kérdése volt. [A szándékos választás tudatában azonban egyúttal arra is rákényszerült, hogy döntését igazolja.] Ágnes döntése arról szólt, hogy olyan normális nemű emberként él, amilyen mindig is volt.
Ágnes [annak ellenére tette magáévá a „normális nézőpontot”, hogy] tudta, ebben a világban léteznek olyan emberek – beleértve önmagát is –, akik megtették a [nemek közötti] átváltozást. Korai élettörténete ellentétben állt azzal, amit teljes meggyőződéssel tekintett saját normális nemiségének. Amikor születési anyakönyvének megváltoztatásáért folyamodott, ezt úgy értelmezte, hogy a „valós tényeket” nem ismerő emberek által elkövetett eredeti hiba kijavítására törekszik.
Ágnesnek meggyőzősége volt, hogy nincs sok olyan ember, akinek el lehetne mondani, hogy mit tett, és akik „valóban meg fogják érteni”. […] Ágnes képtelen volt azzal az előfeltevéssel élni, hogy a körülményei, ahogyan azok számára megjelentek, interakciós partnerei számára is többé-kevésbé azonos módon jelennének meg, ha helyet cserélnének. Ez az egymás nemét közös tudásként és eleve adottként kezelő emberek „értelmezési közösségének” […] problematikus létére utal.
A normális nemmel bíró emberek kulturális környezetében a férfiaknak péniszük van, a nőknek pedig vaginájuk. A társadalom normális tagjának nézőpontjából, ha előfordul, hogy egy férfinak vaginája, egy nőnek pedig pénisze van, bár nehéz őket besorolni, elvileg nekik is besorolhatóknak kell lenniük […] az egyik vagy a másik táborba. Ágnes is az élet természetes tényeként fogadta el ezt a nézetet, annak ellenére, hogy ugyanez a népesség magában foglalt legalább egy pénisszel rendelkező nőt: őt magát […].
[…]
Az, hogy Ágnes ragaszkodni tudott a nemmel bíró emberek természetes népességében betöltött csoporttagságához, jóllehet az operáció előtt pénisszel rendelkező nő, az operáció után pedig mesterséges vaginával rendelkező nő volt, a természetes nemmel bíró ember egy másik fontos tulajdonságára enged következtetni. Amikor Ágnes nézeteit nemcsak a normálisok nézeteivel, hanem azzal is összehasonlítjuk, hogy a normálisok mit gondolnak azokról az emberekről, akiknek a nemi szerve valamilyen okból – koruk, betegségük miatt, illetve sérülés vagy műtéti beavatkozás következtében – megsérül, megcsonkul, vagy megváltozik a formája, azt figyelhetjük meg, hogy a normálisok nem [egyszerűen] ahhoz ragaszkodnak – és Ágnes sem –, hogy a nőknek vaginájuk legyen. (Csak a normális nő esetét vesszük most figyelembe; [de] ugyanez az érvelés érvényes a férfiak esetében). Amihez ragaszkodnak, az az, hogy vagy természet által alkotott vaginájuk legyen, vagy olyan vaginájuk, amelynek mindig is meg kellett volna lennie. Azaz: a birtoklás jogosságáról van szó. A jogosan birtokolt vagina az érdeklődés tárgya. A személy a vaginára jogosult. E jogosultság kielégítésének ugyan a „természet” a legkedveltebb […] forrása, de a sebészek is azzá válhatnak, amennyiben rendbe hoznak egy természetes hibát, azaz amennyiben a természet eszközeként működnek, hogy megalkossák azt, „amit a természet oda tervezett”. […]
Ágnes tapasztalatai az unokanővérével […] rávilágítanak erre a tulajdonságra. Miközben arról beszélt, amit az unokanővére „féltékenységeként” jellemzett, amikor a bátyja otthonába látogató férfi, aki azelőtt egyikükkel sem találkozott, egyértelműen Ágnest kedvelte jobban, mint unokanővérét, aki közel egyidős volt vele, Ágnes megjegyezte, hogy hazautazása előtt unokanővére kedvesen viselkedett vele, de azután megromlott a viszonyuk. Ágnes megjegyzései szerint Ágnes azt érezte, hogy az unokanővére […] nem tartotta őt igazi nőnek. Ágnes szerint az unokanővér úgy érezte, Ágnes a riválisa.
[…]
Ágnes nemcsak közvetlenül kinyilvánította, hogy „mindig is lány voltam”, hanem meg is erősítette azt egy figyelemre méltó módon megtervezetett önéletrajzzal, amelyben eredeti nőiességének bizonyítékait felnagyította, miközben a [férfias és nőies] jellemzők keveredésére utaló elemeket, és még inkább férfineveltetése egyértelmű bizonyítékait, erősen elnyomta.
[…]
Ágnes gyakran felhívta a figyelmemet arra, hogy nem áll rendelkezésére egy olyan életrajz, amely megfelelne annak a ténynek, hogy őt mások – különösen férfipartnere – lányként fogadták el. Ágnes arról beszélt, hogy van egy tizenhét évnyi űr az életében, és jelezte, hogy jelenlegi női karakteréhez mások egy egészen a születéséig visszanyúló folyamatos női életutat tulajdonítanak. Kiemelte, hogy csak a nemváltoztatás megtétele óta képes női élettörténet létrehozására, amelyre mások és ő maga is a jelenlegi megjelenése és körülményei előzményeként tekinthetnek.
[…]
Mivel Ágnes elfogadta a normálisok természetes férfi és természetes nő közötti megkülönböztetését, kevesebb bizonytalanságot jelentett önmaga férfiként vagy nőként való besorolása, mint a természetes nő vagy a homoszexuális férfi besorolás közötti választás. Női életrajza túlzásainak, partnere férfiasságának, saját pénisze érzéketlenségének és az ehhez hasonló dolgoknak a folyamatosan hangsúlyozása arra szolgáltak, hogy megteremtsék női azonosságtudatának állandóságát. […]
[Ezekkel a] legkevésbé sem hatékony és reális önvédelmi eszközeivel arra törekedett, hogy különbséget tegyen saját természetes, normális nőiessége és a […] homoszexuális férfiak között. […] Amikor arra kértem, hogy hasonlítsa össze önmagát a homoszexuálisokkal és a transzvesztitákkal, az összehasonlítást visszataszítónak találta. […]
Egyetlen más olyan pácienssel sem akart beszélni, akik hozzánk jártak, és akikkel kapcsolatban említettem neki, hogy az övéhez hasonló tapasztalataik vannak. […] [Azt] mondta, hogy nem tudja elképzelni, hogy milyen közös témájuk lehetne velük, és ragaszkodott ahhoz, hogy az ő dolgai semmi esetre sem tartoznak rájuk. […]
Az operáció előtt Ágnes attól tartott, hogy a műtét közben az orvosok az ő megkérdezése nélkül döntik majd el, hogy állapotának gyógymódja nem péniszének és heréjének eltávolítása, hanem melle amputációja.
[…]
Csak akkor engedett meg magának némi optimizmust, amikor az endokrinológiai és az urológiai osztály befejezte orvosi munkáját. A műtétét megelőző időszakot súlyosan megterhelte az a tudat, […] hogy a döntés már nem az ő kezében van. […] Amikor behívták a U.C.L.A. gyógyászati központjába, hogy közöljék vele, megszületett a döntés a pénisze eltávolításáról és a mesterséges vagina kialakításáról, ez nagy megkönnyebbülést jelentett a számára. Úgy beszélt az orvosi döntésről, mint ami hivatalosan is igazolja természetes nőiességét. […]
A természetes, normális nő volt Ágnes előírt célja […].
[…]
Az előírt normális, természetes nőiség volt az a cél, amelyet Ágnes maga is el akart érni.
Két dolgot értünk az alatt, hogy Ágnes „elérte” a női státuszát. (1) Az, hogy nő lett belőle, számára státusznövekedést jelentett az általa kevésbé értékesnek tartott férfistátuszhoz képest. Nőnek lenni sokkal kívánatosabb volt a szemében, és valóban meg volt győződve arról, hogy mások szemében is az. A változás előtt és utána is a nővé változás nemcsak személyének valamirevaló emberré emelkedését jelentette, hanem olyan státusz volt, amelyre szabályszerűen áhítozott. (2) Az „elérés” másik értelme Ágnesnek arra a feladatára utal, hogy olyan készségeket és képességeket szerezzen meg és használjon, amelyek biztosítják és garantálják számára a felnőtt nő számára előírt jogokat és kötelességeket; ilyenek a női külső és viselkedés hatékony megjelenítése, valamint a megfelelő érzések és célok mozgósítása. Mint a normál esetben, boldogulásának próbája más normális férfiak és nők szeme előtt zajlott.
Miközben határozottan állította természetes nőiségét, az nem volt magától értetődő. Sok dolog makacsul emlékeztette, hogy nőisége nagy körültekintés és munka árán […] jött létre. Az operáció előtt pénisszel bíró nő volt. Az operáció egy sor nehézséget más nehézségekkel váltott föl. Így a műtét után mesterségesen létrehozott vaginával rendelkező nő lett, […]
[és] nem feledhette, hogy bár hüvelye van, emellett életrajza egy férfié. Erre mondaná Ágnes, hogy „egy nagy szakadék tátong az életemben.” Továbbá ott volt az is, hogy csak három évvel az operáció előtt kezdett el női külsővel megjelenni. Korábbi próbái legtöbbször a képzeletében zajlottak. Így még mindig tanulta, hogyan kell nőként viselkedni, és nőként érezni. […]
Ágnesben az új [nemi] státuszának megfelelő viselkedést az az érzés kísérte, hogy ő tud valamit, amit a többi ember nem tud, aminek [azonban] a felfedése mások előtt – meggyőződése és félelmei szerint – bizonyosan tönkretenné őt. […] [Ezért] … határozottan nagy figyelmet fordított arra, hogy új identitását a néhány ismert és a számos ismeretlen vészhelyzet esetére bebiztosítsa. […]
A legfontosabb dolog az volt a számára, hogy észrevétlen maradhasson. Ezért számára majdnem minden helyzet tényleges vagy lehetséges „személyiség- és rátermettség-tesztként” szolgált. Így pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk Ágnesről, hogy [a nőként való] beilleszkedés folyamatos munkáját végezte, mint ha azt állítjuk, hogy beilleszkedett.
Ágnes esetében azt a munkát nevezem beilleszkedésnek, amelyet a normális, természetes nőként való élethez fűződő jog megszerzése és annak biztosítása jelentett, miközben folyamatosan számolnia kellett a leleplezéssel […]. Cselekedetei körülményeit nagymértékben jellemezte a krónikusan „strukturált feszültség”. […]
A beilleszkedés Ágnesnek nem „szeretem, nem szeretem” kérdés volt. Szüksége volt rá. Ágnesnek nőnek kellett lennie. Ha tetszett neki, ha nem, be kellett illeszkednie. Örömmel töltötték el a sikerei, sikertelenségei pedig félelemmel és gyűlölettel. Amikor arra kértem, hogy mondja el az „igazán jó” dolgokat, amelyekben része volt, az első munkahelyéről mesélt, ahová szülővárosába hazatérve került; […] hogy hogyan élt Los Angelesben a szobatársával; gyorsírói tehetségéről; az egyre jobb munkahelyeiről; az operációt követő nyolcadik hét utáni állapotokról, amikor az új hüvely már jól nézett ki, és végre fájdalommentesen gyógyult […]. „Persze a legjobb dolog, ami valaha is történt velem, az Bill.”
Amikor arról kérdeztem Ágnest, hogy történtek-e vele „valóban rossz” dolgok, először annyira kényszeredetten válaszolt, hogy szükségesnek láttam átfogalmazni a kérdést, és inkább arról kérdeztem, hogy voltak-e „rossz, de azért nem olyan rossz” élményei. Erre így válaszolt: „Kilógtam a sorból (az általános de inkább a középiskolában), abban is, hogy nem voltak barátaim vagy társaim, senkim.” […]
[A] különösen nehéz időket – a teljesség igénye nélkül – így lehet felsorolni: a nevelkedés; a középiskola három éve; a változást közvetlenül követő otthoni tartózkodás; a Midwest Cityből való visszatérése után családjának, szomszédainak, korábbi barátainak a viselkedése; […] amikor barátja, Bill közösülés iránti igényeivel nézett szembe; az az epizód, amikor végül elmondta Billnek, hogy pénisz van a lába között; amikor a U.C.L.A-n beszélgetéseket folytatott velünk abban a reményben, hogy pozitív döntés születik, és hamarosan elvégzik az operációt; az a félelme, hogy az orvosok végül úgy döntenek, hogy pénisze helyett a melleit távolítják el, és az, hogy a műtét mellett döntött, bár tudta, hogy a műtét alatt a döntés már nem az ő kezében lesz; a műtét utáni, enyhe depresszióval kísért lábadozás ideje, amely hozzávetőlegesen hat hétig tartott; […] a nehezen gyógyuló hüvely; […] és ha házassági tervei nem válnak valóra. […] A „valóban rossz” helyzetek azok voltak, amelyekben a boldogulás érdekében tett erőfeszítések valamilyen oknál fogva sikertelenek maradtak, vagy bennük rejlett a sikertelenség lehetősége. […]
Ágnes beilleszkedésének jellemző helyzete az volt, hogy mindig fel volt készülve női identitása és a mindennapos célok közötti választásra és gyakran választania is kellett e két dolog között. […] Amit ő tudott és mások nem, az az, hogy a két feltételnek – az intézményes és mindennapi helyzetekben adódó elégedettség elérése és a felfedezés kockázatának lehető legkisebb mértékűre csökkentése – szigorú a sorrendje: elsődlegesen a biztonságát kellett megvédeni. […]
A homoszexuálisoktól és a transzvesztitáktól eltérően Ágnesnek meggyőződése volt, hogy végül is ő természetes módon, eredetileg, valójában nő. Ezt az állítást nem kísérte semmiféle látszatkeltés vagy szerepjátszás, amit mi képesek lettünk volna észrevenni. Ebből a szempontból Ágnes teljesen megegyezett a „normálisokkal”.
Mégis fontos különbség mutatkozott Ágnes és a „normálisok” között abban, hogy míg a normálisok mindenféle többértelműség kizárásával tudtak ilyesmit állítani, Ágnes esetében a másoktól érkező válaszok elbizonytalanító hatással lehettek rá. Így [a női státusz iránti] igényét éleselméjűséggel, határozottsággal, ügyességgel, tapasztalattal, gyakorlással, önvizsgálattal, próbákkal, felülvizsgálattal, visszacsatolással és hasonló dolgokkal kellett alátámasztania és kezelnie. A jogot, hogy mások természetes nőként viszonyuljanak hozzá, és ő is nőként viszonyulhasson másokhoz, kockázatos és bizonytalan helyzetek sikeres kezelésének eredményeképp vívta ki. […]
Amikor azt mondom, hogy Ágnes beteljesítette a természetes nő számára előírt státusz iránti igényét azzal, hogy sikeresen kezelt kockázatos és bizonytalan helyzeteket, ezalatt nem azt értem, hogy Ágnes valamilyen játszma részese lett volna, vagy hogy ez egy intellektuális kérdés lett volna a számára, vagy hogy az önkontrollja kiterjedt volna a nemi szerepek sikeres és könnyed cserélgetésére. Erre már többfajta bizonyítékot szolgáltattam, de továbbiakat is lehet idézni. […] Amikor Ágnes tudomást szerzett a döntésről, hogy megoperálják, a műtét melletti elköteleződés tudatát az a félelem kísérte benne, hogy amikor majd a műtőasztalon fekszik – ahol a döntés már teljesen kikerül a kezéből – az orvosok a megkérdezése nélkül esetleg úgy döntenek, hogy a melleit, és nem a péniszét távolítják el. Ez a gondolat enyhe depressziót idézett elő, míg meg nem bizonyosodott felőle, hogy semmi ilyesmi nem történhet. […] Ágnes nem játékos volt. A „természetes nő” egy az intézményes kényszerek és az „irracionális adottságok” sorában, egy dolog, amihez Ágnes ragaszkodott minden ellentmondás dacára, és az alternatív előnyök és célok csábítása ellenére is.
[…]
Ágnes a nyilvánvaló dolgok alapos vizsgálatát; a megfelelő [viselkedésre szentelt] figyelmet; a beszéd eszközei iránti érzékenységet; és azt a képességét, hogy felfedezze és kezelje a [női létét tesztelő] „próbákat” a hétköznapi élethez való joga biztosítása érdekében, a triviális, de szükségszerű társadalmi feladatokkal való boldogulás részeként sajátította el. […]
1 A fordítás Harold Garfinkel 1967-ben a Prentice-Hall kiadónál megjelent „Studies in Ethnomethodology” című munkájának ötödik fejezete alapján készült. A fejezet eredeti címe: Passing and the managed achievement of sex status in an ’intersexed’ person – part 1”.
2 Például, amikor az Ágnes születése helye szerinti Midwest City egészségügyi tanácsának hivatalnoka elutasította Ágnes kérelmét születési anyakönyvének megváltoztatására, feltételezhetően arra a következtetésre jutott, hogy Ágnes nemét „végső soron” a férfi reproduktív funkcióra való alkalmassága határozta meg.
3 Ezeket az azonosítási kritériumokat olyan tényleges esetek számításba vételével kell felülvizsgálni, melyek a besorolás egyik vagy másik „paraméterének” mentén variálódhatnak: példaként említhetők egyes istenségek vagy a háborús hősök, akiknek a nemi szerve hősies harcban, halálos sebesülés részeként semmisült meg, stb.